SpaceX

Kivel is lehetne kezdeni, mint a jelenleg legmeghatározóbb céggel?

A céggel, amely a Falcon 9 hordozórakétával és a Dragon űrhajókkal gyakorlatilag lassan monopol helyzetben érezheti magát. A Falcon 9 nagyszerűen működött az elmúlt években, noha 2024-ben többször is megbicsaklott az eddig meglehetősen jól teljesítő rendszer.

Július 11-én a StarLink Group 9-3 indítás kapcsán a második fokozat nem hajtotta végre a második begyújtást, amely kör alakú pályára emelte volna a fokozatot és az orrán a 20 darab StarLink v2 „mini” műholdat. Emiatt a pálya alsó pontja mindössze 135 km maradt, ami annyira alacsony, hogy a légellenállás miatt minden keringési periódussal 5 km-rel csökken a pályamagasság. A műholdak hajtóművei képtelenek voltak ezt kompenzálni, így végül elégtek a légkörben. A vizsgálat alapján a második fokozat oxigén tartályából szivárgás történt, ami a hajtómű körül látványos jegesedést okozott. Ez vezetett a működésképtelenséghez.

A 2024 július 11-ei Falcon 9 indítás kritikus pontja – a második fokozaton, jobbra látványos jegesedést lehetett megfigyelni

Az esetet rövid, alig két hetes indítási moratórium követte, majd 2024. július 25-én már jött a közlemény, hogy az FAA (Az USA légügyi hivatala) visszavonta az indítási moratóriumot, és a rakéta újra repülhet. A baleset ezzel együtt is rögtön két kritikus utat is érintett, a SpaceX Crew-9 űrhajós-csere utat az ISS-re, illetve a Cygnus teherszállító űrhajó útját szintén az ISS-re.

Csakhogy augusztus 28-án egy újabb baleset következett be, ezúttal a sikeresen végrehajtott StarLink műholdindítás után visszatérő első fokozatból a leszállás után lángok csaptak ki, és végül felborult. Az FAA újfent vizsgálatot kért a SpaceX-től, és annak eredményéig a Falcon 9 indításokat fel kellett függesztenie. A cég végül elérte, hogy az FAA újra megadja az indítási engedélyeket, indoklás szerint amiatt, mert a visszatérő első fokozatnál bekövetkezett anomália nem köthető össze az indításokkal.

Ezek után a NASA / SpaceX Crew-9 útnál a második fokozat „nem normális” fékező manővert hajtott végre, és nem az eredetileg meghatározott (és lezárt) Csendes-óceán déli régiójában ért vizet. Itt is zajlott vizsgálat, de leállítás végül nem történt.
Ez rámutat arra, hogy bizony a monopolszerű működésnek vannak kockázatai…

StarShip

A 2023 novemberi, második StarShip tesztrepülésnél az űrhajó elvesztésének oka azonosítva lett: mivel teher nélkül repült, viszont a tartályokban jelentős mennyiségű „tartalék” oxigén és metán volt, ezért a SuperHeavy leválása után egy oxigén-kifúvatásra került sor. Feltehetően ekkor, emiatt történt egy robbanás, ami végül a Musk által csak "Gyors, Előre nem tervezett Széteséshez" vezetett, és ezt lehet a kudarc okaként megnevezni.

A 2023 novemberi IFT-2 repülés fokozat-leválasztási pillanata

2024 áprilisi prezentáció

Elon Musk 2024. április 4-én tartott egy előadást a Texas déli részén található SpaceX StarBase területén, ahol először is hosszasan ecsetelte, miért is kell mindenképpen más bolygókra is eljutnia az emberiségnek, mindenekelőtt a Marsra.

Utána felvázolta a már említett tényeket: a SpaceX egyszerűen „A” hordozórakéta-cég, amely több rakétát indít mindenki másnál, és egyedüliként hoz vissza komplett fokozatokat (a videó idején 291-nél jártak).

A tervek között szóba került, hogy két indítótorony lesz Texasban a StarBase területén, illetve kettő Floridában, Cape Canaverelben. Az is szóba került, hogy 2024 áprilisában 4 SuperHeavy és 4 StarShip áll készen a StarBase területén, és a tervek szerint további 6-6 készül el még 2024-ben. A gyártási ütemet pedig jövőre növelni fogják.

A Raptor 1, 2 és 3 hajtómű főbb adatai - látványos a harmadik változat egyszerűbb szerkezeti felépítése is...

A Raptor hajtóművek fejlesztése következett, ahol egyfelől kvázi bejelentette a Raptor 3 hajtóművet, amely jelentős teljesítmény-javulást mutat fel, 280 tonnás tengerszinten mért tolóerő, szemben a 185 tonnás Raptor 1 és 230 tonnás Raptor 2 értékével. Az is figyelemre méltó, hogy az egyik Raptor 2-n az 569-es sorszámot lehet olvasni. Ha ez tényleg a gyártási sorszáma, akkor a SpaceX valami irgalmatlan ütemben gyártja az amúgy világszinten is éllovas hajtóműveit.

...de a valódi hajtóműveken még látványosabb...

Innen rögtön rá is fordult a Starshipre, egész pontosan a Starship 2 és 3 jelzéssel jelölt változatokra. A SuperHeavy – Starship szintén további finomításon esett tehát át, ahogy szinte minden évben eddig.

Az első feltűnő dolog, hogy a Starship 2 teherbírása „csak” 100+ tonnában van megadva. Érdemes megjegyezni, hogy ez volt 250 tonna is korábban, jóval kisebb induló tömeg esetén, de a jelek szerint további visszalépés (vagy inkább a realitásokhoz való közeledés) következett be, amit majd a Starship 3 fog kiköszörülni, ami újra 200+ tonnás értéket kap – jelentősen nagyobb méretek és indulótömeg árán.

A SuperHeavy és a Starship is sokkal több üzemanyagot visz magával, az előbbi bő 10%-al (3300 -> 3650 tonna), utóbbi viszont 23%-al (1250 -> 1600 tonna).

A Starship 3 még egyet csavar ezen – itt a SuperHeavy 4050 tonna, a Starship 2300 tonna üzemanyagot visz már magával – igencsak többet, mint a korábbi tervekben. A hossz is jelentősen nőtt, a Super Heavy 3 már 80 méter hosszú lesz, míg a Starship közel 70 méter, így a teljes magasság a 150 métert is elérheti. A látványosabb változások közé tartozik, hogy a Starship korábban 3 tengerszinti, és 3 vákuumra optimalizált hajtóművet kapott, most ez 3+6-ra változott.

Amin sokan megrökönyödtek utólag, az a költségek részletezése. A Falcon 9 első fokozata esetén 40 indításos élettartammal számolnak jelenleg, a SuperHeavy / StarShip páros esetén ez várhatóan 100 felett lesz, így pedig egy-egy StarShip 3 indítás költsége akár 10 millió dollár alá is lemehet.

Viszont amiről kevesebb szó esett, azok a határidők, persze voltak elejtett dátumok, de ezeket Musk szájából nehéz komolyan venni, sajnos. Márpedig az egyértelmű, hogy bár nagy lépésekkel halad a fejlesztés, de jelentősen késnek a korábbi céldátumokhoz képest. Ez leginkább az NASA Artemis III útjához tervezett HLS holdkomp kapcsán került a hírekbe, de erről még lesz szó – röviden: tény, hogy a HLS is súlyos késéseket szedett össze, de messze nem ez a legnagyobb lyuk az Artemis-program holdraszállás jelenlegi ütemtervében.

A dearMoon út tervezett személyzete...

A Starship csúszások nem csak a NASA, de a kereskedelmi megrendelések terén is következményeket hoztak. 2018-ban Maezawa Juszaku hatalmas összeget tett le a SpaceX asztalára egy Hold-megkerülés útért cserébe. A Starship számára ez hatalmas megrendelés volt, csakhogy akkor még az volt a mondás, hogy ez azért pár éven belül megvalósulhat. A DearMoon névre hallgató projekt ki is válogatta azokat a művészeket és influenszereket, akik a japán milliárdos utastársai lettek volna. Az út tervezett indulása 2023 vége előttre volt datálva, de aztán mindössze egy „egy picit tovább fog tartani” kommentre futott az időpont megjelenése után. Csakhogy Juszaku megunta a várakozást, 2024 június elsején bejelentette, hogy köszöni szépen, de az indítás dátuma körüli bizonytalanság miatt inkább visszalép. Indoklása szerint az, hogy mivel még csak határozott dátum sincs, mikor repülhetnek, így gyakorlatilag megakasztották a saját életében kitűzött terveinek megvalósulási lehetőségeit, amit nem kíván tovább tologatni.

IFT-4 repülés

2024. június 6-án került sor a negyedik StarShip tesztrepülésre, ennek az útnak a főbb céljai a SuperHeavy részéről egy sikeres „0” sebességű állapot visszatérésnél a Mexikói-öböl felszíne felett, tehát imitálják azt, hogy elkapják az indítótorony karjai. Ez tökéletesen sikerült.

A SuperHeavy fokozat IFT-4 úton végrehajtott "tengerre szállása"

A másik fő cél a sikeres szuborbitális repülés, ahol az első két kísérlet elvérzett. Noha a hővédő téglából elveszett jó pár, és megsérült az egyik orr-vezérsík, az űrhajó maga sikeresen teljesítette az utat az előre eltervezett pályán és az Indiai-óceán felett egy leszállást imitáló manőverrel zuhant végül a vízbe.

IFT-5 tesztrepülés

2024. október 13-án került sor az ötödik tesztrepülésre, amelyet a Booster 12 és a Ship 30 jelzésű párossal hajtott végre a SpaceX. Az út elsődleges célja a SuperHeavy fokozat sikeres visszahozatala, amelyet az indítóállvány két „evőpálca” szerű karjával hajtanak végre és a fokozaton elhelyezett rögzítést kapja el. Az űrhajótól magától az IFT-4 repülés megismétlését várták, de újfajta hővédő pajzs elemeket tesztelnek.

Az IFT-5 repülés kulcspillanata: a fokozat lefékezve a karok közé manőverez

Az út teljes siker volt, a visszatérő gyorsító fokozatot hét perccel az indítás után sikeresen elkapták az indítóállvány karjai. Az űrhajót maga pedig 212 km-es pályacsúcsú szuborbitális repülés után az Indiai óceánra tért vissza 66 perccel az indítás után. Az űrhajó a terveknek megfelelően függőleges pozícióba manőverezte magát és egy leszállást imitált, majd lekapcsolva a hajtóműveit beleveszett az óceánba.

IFT-6

Alig több, mint egy hónappal később, november 19-én került sor a hatodik tesztútra, a Booster 13 és Ship 31 páros útja eredendően kockázatosabbnak indult. A cél egy meredekebb visszatérési profil tesztelése volt, amely direkt a számított határértékekig terhelte az űrhajót. A cél az volt, hogy gyakorlati repüléssel támasszák alá a szimulált adatokat. E téren az út teljes siker volt, bár látható volt sérülés az űrhajó vezérsíkjai és a hővédő pajzs terén, ennek ellenére sikeresen a kijelölt helyen imitált egy leszállást az űrhajó az Indiai-óceán felett.

Azonban a gyorsítófokozat visszahozását menet közben megszakították és végül a Mexikói-öbölbe irányították, ahol függőlegesen végrehajtotta a vízfelszín felett a fékező manővert, majd oldalára fordult és felrobbant. Az utólagos SpaceX bejelentés alapján az indító- és elfogó torony vezérlőszámítógépének hibája vezetett oda, hogy a visszahozatalt nem a tervek szerint hajtották végre.

Ezzel együtt a Booster 13 és a StarShip 31 által végrehajtott út volt az un. Block 1 (nem hivatalos megnevezés) StarShip konfiguráció utolsó útja.

StarShip Tervek 2025-re

Az FAA számára megküldött technikai részletek alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy kétfelé nyílik a StarShip rövidtávú jövője. Egyfelől az engedélykérések között egy 181 és 381 km közötti LEO pályára állás kerül szóba, ez leginkább a StarLink v2 műholdak pályára állításához lesz szükséges. Úgy tűnik, hogy ha jól haladnak a tesztek, akkor hamarosan már valódi műholdindításokra is sor kerülhet.

A másik irány az Artemis HLS küldetés, amely egy Hold körüli pályára állást jelent. Ehhez először az űrbéli újratankolást kell bizonyítani, ez várhatóan 2025 márciusában fog megtörténni, és azt várják, hogy 2025 nyarán sikeresen le is zárul ez a tesztrész. A kikerült információk alapján a SpaceX HLS két újratankolást fog végrehajtani, egyet még LEO pályán, majd még egyet egy erősen elliptikus pályán.

A StarShip 33 tesztűrhajó 2024 decemberében

A StarShip 33-tól (IFT-7 út) kezdve számtalan jelentősebb módosítás került végrehajtásra a vezérsíkoktól kezdve az un. header-tankok (tartalék-tartályok) kialakításán át a raktérajtóig. A Ship 33 lesz várhatóan az IFT-7 repülés tesztjárműve, ez az első Block 2 változat, 2024 decemberében előkészítve és hajtóműteszteket végrehajtva vár az útra. Egy űrhajó (S34) teljesen készen, egy (S35) pedig a végső összeépítés alatt. A gyorsító fokozatok közül a Booster 12 (B12), amely az IFT-4 úton visszatért az indítótoronyhoz félre lett állítva a „rakéta kertben” (rocket garden), feltehetően nem repül többet. A B14 előkészítve az IFT-7 repülésre, a B15 készen már a hajtóanyag-töltési teszteken is túl van (de hajtóműteszt még nem volt), a B16 pedig teljesen összeépítve várja a teszteket.

Polaris Dawn

2021-ben az Inspiration4 civil űrút kapcsán Jared Isaacman, a Shift4 fizetési tranzakciók feldolgozásával foglalkozó cég alapítója már járt a világűrben egy Dragon fedélzetén. Az általa pénzelt utat már akkor is csak előfutárként harangozták be, és ezt meg is fejelték a Polaris programmal. A program három lépcsőt vázolt fel, amelyek a civil űrküldetésekben úttörő szerepet szeretnének járni – hasonlóan, mint az Inspiration4 út. Közös bennük, hogy a küldetésekben Isaacman lesz a parancsnok, mellette pedig vagy tehetős civilek, vagy a SpaceX szakemberei ülnek majd. Az első út a Polaris Dawn elnevezést kapta, és három fő célt tűztek ki:
Először is az első civil űrsétát, ami már csak azért is érdekes, mert a Crew Dragonból még nem végeztek ilyet, illetve a SpaceX által tervezett űrruhával hajtanák végre. A másik nagy „ugrás” egy erősen elliptikus pálya, amelynek a kezdeti csúcspontja 1400 km magasan lenne, ezzel pedig a holdutazásokat leszámítva a Földtől legtávolabbi űrrepülés lenne. A nagy magasságba lépés célja a sugárzással kapcsolatos mérések és kísérletek végrehajtása. Végül pedig az egészet megfejelnék azzal, hogy lézeres adatkommunikációt használnának.

Jared Isaacman, Sarah Gillis, Anna Menon és Scott Poteet, a Project Dawn űrhajósai

Eredetileg 2022 decemberében indult volna a világűrbe, de a sűrű indítási program és a jobb felkészülés miatt elhalasztották, és 2023 elejére tolták. A „jobb felkészülés” feltehetően a SpaceX űrsétára alkalmas űrruháját takarta, amely ugyanis igencsak késett. Végül 2024 szeptember 10-én, sokszori halasztás után indult el világűrbe a C207.3 „Resilience” űrhajó fedélzetén a négy privát űrhajós.

A pályacsúcsot először 1400 km-es magasságig emelték az űrhajó hajtóműveivel, majd finoman 730 km-re módosították. Menet közben pedig csökkenteni kezdték a belső légnyomást az űrsétához való előkészület részeként. Az utazás harmadik napján a legénység belebújt az EVA űrruháikba, amelyek köldökzsínóron keresztül csatlakoztak az űrhajó létfenntartó rendszeréhez. Az űrruhákban tiszta oxigént lélegeztek be, amire a tovább csökkentett légnyomás miatt volt szükség – a csökkentett légnyomásra pedig azért, hogy minél kevésbé fúvódjon fel az űrruha. Mivel zsilip nem állt rendelkezésre, ezért az egész űrhajót ki kellett tennie a vákuumnak, ahogy végül a motorizálttá alakított ajtó kinyílt. Először Isaacman, majd Gillis lebegett a bejárathoz, ahol egy fém létrán állva másztak ki, ám a lábuk végig az űrhajó belsejében volt. Mindketten valamivel több, mint 7 percig végeztek így „űrsétát”, majd visszatértek az űrhajó belsejébe, az ajtót becsukták és nekiálltak a túlnyomás újbóli létrehozásának.

Isaacman az űrsétája közben

Az űrhajó végül szeptember 15-én visszatért a Mexikói-öbölbe, és teljes sikerrel hajtották végre a programot. Az út eredetileg a Polaris második küldetését vezette volna fel, ami a Hubble űrteleszkóp részleges javítását és pályaemelését takarta volna, nagy részt Isaacman költségén, ám 2024 júniusában a NASA több körös vizsgálat után úgy döntött, hogy nem járul hozzá ahhoz, hogy a HST civil javítóút célpontja legyen.

A második Polaris küldetést felvázoló SpaceX prezentáción látható ábra, amelynél a Hubble űrteleszkópot a Dragon műszaki moduljához csatolva emelnék meg a pályáját

A harmadik Polaris út az első embert szállító StarShip út lenne. Erről viszont semmi többet nem tudni azóta sem.

NASA

NASA

Artemis-program

2024. január 9-én a NASA igazgatója, Bill Nelson kelletlenül jelentette be, hogy az Artemis II Hold-megkerülő missziót „nem előbb”, mint 2025 szeptemberére, az Artemis III küldetést, amely a program első holdraszállás lenne pedig „nem előbb”, mint 2026 szeptemberére tolták el.
Aztán 2024 decemberében újfent előkerült a téma – az Artemis II 2026 áprilisára, az Artemis III pedig 2027 közepére lett eltolva.

Az elsődleges ok az Orion űrhajó hőpajzsának vártnál nagyobb mértékű „fogyása”, amelyet az Artemis I esetén tapasztaltak. Egy később kikerült anyagból derült ki, hogy az Avcoat típusú hővédő pajzs több, mint száz helyen „összeomlott”, a felületén lyukak, mélyedések keletkeztek.

A másodlagos ok: az Artemis III űrhajó létfenntartó rendszerének vezérlőpaneljén tervezési hibát azonosítottak, ami azért kellemetlen, mert az Artemis II űrhajóján már átment ez a panel a vizsgálatokon – de most mégis kiderült, hogy hibás lehet. A panel a létfenntartó rendszer szelepeit kezeli, így a hiba mindenképpen javításra szorul.

A harmadik ok a mentőtoronnyal kapcsolatos, a meglehetősen diplomatikus magyarázat szerint nem akkor jelentkezhet probléma, amikor a mentőtorony letépné az űrhajó személyszállító modulját a rakéta orráról, hanem az űrhajó elektromos rendszere „hiányosságokkal” szembesülhet.

Mintegy mellékesen a határidő eltolása lehetőséget ad a SpaceX-nek az Artemis III úthoz szánt HLS holdkomp-verziójú StarShip űrhajó elkészítésére, és az Axiomnak a holdraszállásnál használt űrruha elkészítéséhez. Utóbbinak a végleges(nek szánt) kialakítását október 16-án mutatta be az Axiom a Pradával (nem elírás, a luxuscikkekkel foglalkozó cégről van szó) közösen fejlesztett űrruhát.

Az Artemis-program része a Kereskedelmi Hold-Teherszállító Szolgáltatás (Commercial Lunar Payload Services - CLPS), amelyre több cég kapott végül megbízást. Elsődlegesen tudományos kutatásokra szolgáló eszközök Holdra juttatása a cél, hosszabb távon pedig az emberes holdutazások kiszolgálása.

Az első körben, még 2019-ben az Astrobotic Technology (egy Peregrine és két Griffin holdszonda), Intuitive Machines (Nova-C holdszonda, összesen 4 indítás), OrbitBeyond (Z-01 és Z-02 holdszondák), utóbbi még 2019-ben vissza is vonta a pályázatát, belső céges kihívásokra hivatkozva. 2020-ban a Masten Space System kapott megbízást az XL-1 holdszondára, de 2022-ben csődbe mentek, és az Astrobotic Technology felvásárolta a cég maradékát, egyben az XL-1 is elkaszálásra került. 2021-ben a FireFly Aerospace kapott megbízást a Blue Ghost holdszondára, majd 2022-ben a Draper Laboratory is a listára került a APEX 1.0 (később Resilience elnevezésű) holdszondára, amit a japán iSpace épít majd meg.

A Peregrine volt az első, már el is indított holdszonda, de hajtóanyag-szivárgás miatt nem tudta elhagyni a Föld körüli magas elliptikus pályáját, így végül a Föld légkörébe vezették bele 2024 januárjában. A hiba miatt a 2024 végére tervezett első Griffin holdszondát 2025 végére ütemezték át.

Az Intuitive Machines IM-1 űrszondája

Nem sokkal utána, 2024. február 15-én indult az első Nova-C holdszonda, amit az IM-1 küldetés keretében Odysseus névre kereszteltek. A holdszonda sikeresen leszállt a Holdra február 22-én, viszont az egyik lába eltört a leszállásnál, így az oldalára fordult, ami miatt mindössze egy hétig tudott korlátozottan működni, majd a Hold felszínén a Nap lenyugvása után az energiarendszere lemerült, és többé nem tudták felvenni vele a kapcsolatot a két héttel későbbi napfelkelte után sem.

A Resilience és a Blue Ghost 2025 elején közösen indulnak a Holdra egy SpaceX Falcon 9 orrán, ők lesznek a következők.

A FireFly által a NASA számára épített Blue Ghost holdszonda

A CLPS Artemis űrhajósokat szállító programot támogató repüléseit jelenleg a Blue Origin cég Blue Moon illetve a SpaceX StarShip űrhajóival kívánják megvalósítani.

Kicsit távolabbi terv a 2030 körülre várható, Artemis V úthoz tervezett Hold-terepjáró megrendelése. A NASA 2020-ban jelezte először, majd több körös tájékozódás után 2022-ben tette közzé igénylistáját, amely egy könnyű, nem túlnyomásos (tehát az űrhajósok szkafanderben utaznak rajta) terepjárót vázol fel, amelyre jelenleg három pályázó csoport kapott a tervezés első szakaszára relatíve kisebb összegeket.

A Lunar Outpost csapat Holdjárójának fantáziarajza

ISS

2024 első személyzetcseréjére a SpaceX Crew-8 keretében került sor, amelyen a NASA három űrhajósa, Matthew Dominick, Michael Barratt, Jeanette Epps mellett a Rosszkozmosz űrhajósa, Alexander Grebenykiny csatlakozott. A „szokványos” ISS működést alaposan felborította a Boeing Starliner-CFT validációs űrrepülése, amely eredetileg egy rövid látogatás lett volna, végül mégis tartós lakók lettek az űrhajósai.

A SpaceX Crew-8 személyzete: Alexander Grebenykiny, Matthew Dominick, Michael Barratt és Jeanette Epps

A Starliner-CFT-ről lesz szó később bővebben, de az itt kerül említésre, hogy a Crew-8 űrhajósai kényszerűségből azt kapták feladatul, hogy a Dragon űrhajójukba két extra ülőhelyet hozzanak létre, hogyha a CFT-út űrhajósainak vészhelyzetben velük együtt kell visszatérniük a Földre. Ezért dobozokból, szivacsokból és hevederekből ideiglenes ülőhelyeket hoztak létre.

Szerencsére ezekre végül nem volt szükség, de újfent rámutatott, hogy az űrhajósok biztonsága menetrend szerint szükségmegoldásokkal szavatolható csak.

A Boeing Starliner problémái miatt a SpaceX Crew-9 utat át kellett szervezni, eredetileg Zena Cardman, Nick Haugue és Stephanie Wilson NASA űrhajósokhoz csatlakozott volna Alekszander Gorbunov. Csakhogy a Dragon fedélzetén csak négy fix ülés van (egyébként opcionálisan hét ülőhely is volt a fejlesztés kezdetén, de különféle okok miatt (létfenntartó rendszer, a NASA igényei és a kényelmi okok miatt is) végül négy fősre építették őket, a négy fix hely alatti három pozíciót pedig általában rakomány és hasznos teher foglalta el.

Emiatt viszont 2024. augusztus 30-án a NASA bejelentette, hogy csak Nick Hague és Alekszander Gorbunov megy a Crew-9 fedélzetén az ISS-re, és Sunita Williams illetve Barry Wilmore velük együtt tér vissza. A módosítás alaposan felforgatta a terveket, hiszen azokat a kísérleteket, kutatásokat, amelyek a Crew-9 személyzete hajtott volna végre négy fővel, immár 2 + 2 fővel kell megvalósítani, akiből a plusz kettő ugye Williams és Wilmore, akik nem kaptak megfelelő kiképzést ezekhez a kísérletekhez, nem gyakorolták be őket. Az is felmerült, hogy Zena Cardman ment volna Gorbunovval, hiszen eredetileg ő lett volna a parancsnok, de végül Nick Hague mellett döntöttek, aki már járt a világűrben, és mellesleg túlélője a Szojuz MSz-10 útnak, amelynél a hordozórakéta hibája miatt meg kellett szakítani az emelkedési fázisban a küldetést. Szeptember 21-én indult a rövid úton átszervezett Crew-9 küldetés hát a világűrbe, majd csatlakoztak az Expedition 72 tartós személyzethez.

Az Expedition 72 űrhajósai, kék kezeslábasban a Crew-9 induló személyzete, Hague és Gorbunov

A Föld körüli tervek

Az ISS-utód űrállomás programja, a CLD (Commercial LEO Destinations ~ Kereskedelmi Alacsony Föld Körüli Úticélok) relatíve aprópénzeket adott ki, nevezetesen 42 millió USD-t a Blue Origin (Orbital Reef űrállomás), 57,5 millió dollárt a Voyager Space – Airbus (Starlab űrállomás) és bár dedikáltan nem vesz részt a CLD-ben, de az Axiom Space is kapott egy kisebb összeget. A Northrop Grumman cég korábban visszalépett már és csatlakozott a Starlab csapathoz.

Az ütemterv szerint 2026-ban születne döntés arról, hogy mely céggel vagy cégekkel kötnek teljes körű szerződést és arról, hogy 2 (vagy több) NASA űrhajós LEO pályán keringő kereskedelmi űrállomáson szolgáltatási keretszerződés keretében végezhessen majd tudományos munkákat.

Azt a NASA is elismerte, hogy elképzelhető (=szinte biztos), hogy lesz egy átmeneti időszak, amikor az ISS már visszavonult, de a CLD projekt keretében születő kereskedelmi űrállomás program keretében viszont még nem lesz lehetőség a NASA űrhajósok folyamatos űrbéli jelenlétére.

Ami a hírekből kimarad

Eközben viszont a NASA más fontos tudományos programjai is folyamatosan partra vetett halként küzdenek a létükért. A leglátványosabb ebből a Mars Sample Return (MSR) küldetés, amely egy olyan Mars-szonda lenne, amely visszahozna a Földre egy nagyjából fél kilogrammnyi marsi talajmintát. A program az ESA-val közösen lenne megvalósítva és igazából már 2001 óta dolgoznak rajta, noha 2018-ig jobbára csak a tervek feletti viták zajlottak. Ekkor sebességváltás történt, és már a véglegesnek szánt megoldás kidolgozásán kezdtek el dolgozni és műszaki megvalósíthatósági kísérleteket végrehajtani. A tervek szerint kis drón-helikopterek hoznának talajmintákat a Mars-szondához, amelyet egy rakétafokozat juttatna fel az ESA által építendő ERO Mars-körül keringő műholdra, amely visszajuttatná azt a Földre.

Az MSR utolsó koncepciója, jobb oldalt a leszállószonda, mellette a Perseverance rover, felette a mintagyűjtő drón, jobb oldalt középen a MAV mini-rakéta, és végül felül az ERO

A pénzügyi támogatás körüli viták miatt a program súlyos financiális állapotba került, így 2023-ban 100 külső alvállalkozónak mondta fel a szerződését, majd 2024 elején 8%-os leépítést jelentett be a Jet Propulsion Laboratory (JPL), ami több mint 500 ember elküldését jelentette, oroszlánrészben az MSR-hez kapcsolódóan. Érthetőbbé válik a vita súlya, ha hozzá tesszük, hogy már 2020-ban is 7 milliárd dolláros költséget vetettek papírra és 2033-as visszatérési dátumot. Ez időközben 11 milliárdra hízott és 2040-re megvalósíthatóra.

A margóra érdemes pedig a The Gateway, Hold körüli űrállomás, amelyről keveset hallani, az Artemis II és III út csúszásával ennek megvalósulása is hátrább csúszott, hiszen az Artemis IV fogja először meglátogatni. A jelen tervek szerint az energia- és meghajtásért felelő PPE modul és a HALO lakó- és logisztikai modul 2027-ben indulhat el, mindkettőt egy-egy SpaceX Falcon Heavy hordozórakéta fogja felvinni, 331.8 millió dollárért a még 2021-ben elnyert szerződés keretében. Az Artemis IV út most 2028 szeptemberére van ütemezve, ennek keretében jut fel az I-HAB lakómodul is.

Az Artemis V a Lunar View (korábban ESPRIT) üzemanyag-tanker és kommunikációs modult viszi fel – ez 2030-ra várható.

Új elem viszont, hogy az Egyesült Arab Emírségek csatlakozott, ők fogják a zsilip modult (Crew and Science Airlock Module) legyártani, amely várhatóan 2031 körül indulhat majd az Artemis VI úttal.

NASA a második Trump elnökség alatt…

Az, hogy Donald Trump illetve Elon Musk közeli kapcsolatba kerültek 2023-ban, nagyjából minden médiafelületen szembejött már. A közeli kapcsolat odáig terjed, hogy egy, a már 2024-es választási sikere utáni Trump és Zelenszkij ukrán elnök közötti telefonbeszélgetésbe a Trump mellett lévő Musk is becsatlakozott. Ez több politikusnál is kiverte a biztosítékot, jelezve, hogy mekkora befolyása lehet a világ (egyik) leggazdagabb emberének az Egyesült Államok következő megválasztott elnökére.

Ezt a félelmet valamennyire alátámasztotta Trump bejelentése 2024 novemberében, amikor (eme cikkben már említett) Jared Isaacman üzletembert és magánzó űrprogram-vezetőt jelölte a NASA következő vezérigazgatójának. Isaacman eleve közeli üzleti kapcsolatban van Muskkal és a SpaceX-szel, hiszen már két privát űrutazást szervezett le a saját parancsnoksága alatt, az Inspiration4-et 2021 szeptemberében és a Polaris Dawn-t 2024 szeptemberében.

Jared Isaacman a Polaris Dawn indulása előtt

Isaacman ráadásul kritizálta már áttételesen az SLS – Orion hordozórakéta-űrhajó párost, így már rögtön megindultak a találgatások, hogy vajon nem-e az a cél, hogy az Artemis program keretében teljes egészében a StarShip / HLS űrhajóra térjenek át az űrjárművek terén. Erre mintegy ráerősítve, Musk 2024 decemberében az X-en azt posztolta (egy amúgy hosszabb, az Egyesült Államok mérnökhiányát taglaló üzenetváltásban), hogy az Artemis SLS /Orion komplexum nagyon nem hatékony, és egy munkahely-maximálásra koncentráló program, és valami teljesen újra lenne szükség.

Az biztos, hogy ha Isaacman megkapja a törvényhozási jóváhagyást (azért ez el szokott tartani egy ideig), akkor elképzelhető, hogy alapjaiban fogja átstrukturálni a NASA holdprogramját.

A nagyobb űrügynökségek

ESA - Európa

Az Európai Űrügynökség hosszú távon elkötelezte magát a NASA-val való együttműködésre az Artemis Hold-missziók során, de igyekszik „saját” programokkal is előrukkolni. Ezek közé tartozik három kommunikációs műhold Hold körüli pályára állítása, illetve egy európai teherszállító holdkomp megépítése. Az Argonaut elnevezésű járművet az Ariane 64 indíthatja majd, és 2100 kg hasznos terhet vihet majd a Hold felszínére, ami lehet tudományos eszköz, például Rover, illetve emberrel végrehajtott küldetéseknél ellátmány is.

Az Argonaut 1 küldetést jelenleg 2031-re tervezték be, de a tervek szerint évente akár több is indulhat majd, amikor az Alfa Holdbázis működése folyamatos lesz.

Az ESA-hoz kapcsolódik, hogy az európai hordozórakéta-startupoknak igyekeznek némi állami tőkét juttatni, hogy versenyezni tudjanak az USA és Kína konkurenciájával. A legnagyobb támogatott a németországi Isar Aerospace és az Egyesült Királyságban működő Orbex, a két kisebb szintén németországi HyImpulse és Rocket Factory Ausburg (RFA). Mind a négy cég a mikro-műholdak piacára próbál betörni, de nyilván hátrányos helyzetből futnak neki. Mind a négy cég 2025-ben tervezi az első indítási kísérletet, az RFA One eredetileg 2024 végére ütemezte ezt, ám 2024 augusztusában egy statikus hajtóműtesztnél az egyik hajtómű oxigénpumpájának hibája miatt felrobbant az első fokozat, így ez a lehetőség füstbe ment .

Rosszkozmosz - Oroszország

Az Orosz űrügynökség elsődleges programja továbbra is az ISS maradt. E téren az orosz-ukrán háború ellenére a NASA és a Rosszkozmosz kapcsolata alapvetően professzionális mederben zajlik, kölcsönösen egy-egy űrhajós a másik ügynökség űrhajóján jut fel az ISS állandó személyzetcseréi közben.

Békésen lengedezik az USA, Oroszország és Kazahsztán zászlója a Szojuz MSz-26 előtt

Ugyanakkor az ISS kapcsán korántsem problémamentes az élet. A Zvezda modul évek óta szenved egy szivárgástól, az un. PrK modulján, ami a dokkoló- és a lakómodul közötti részt takarja. Itt egy hegesztés mellett nagyjából napi 1.7 kg levegő szökik ki. A NASA aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a hegesztés előbb-utóbb súlyos szerkezeti károsodáshoz vezethet, nevezetesen „végigszakadhat”, katasztrofális balesetet okozva. Az orosz mérnökök véleménye szerint a mikro-vibrációk miatt kialakult a hegesztésnél az apró anyaghiány, és bár kellemetlen, de a szerkezeti integritás nincs veszélyben.

2024. március 23-án indult el a Szojuz MSz-25, fedélzetén Oleg Novitszkij parancsnokkal, és némileg szokatlan módon két „vendég” űrhajóssal. Az egyikük Tracy C. Dyson NASA űrhajós, a másik pedig Marina Vaszilevszkaja fehérorosz űrhajós.

Dyson, Novitszkij és Vaszilevszkaja, a Szojuz MSz-25 út induló személyzete

Novitszkij és Vaszilevszkaja a Szojuz MSz-24-el tértek vissza 13 nappal később, Loral Ashley O’Hara NASA űrhajóssal.

Szeptember 11-én indult a Szojuz MSz-26, fedélzetén már „szokásos” két orosz és egy amerikai űrhajóssal, Alekszej Ovcsinyin parancsnok, Ivan Vagnyer illetve Donald Pettit NASA űrhajós társaságában, és 2025-re várhatóan hasonló összetételű utakra kerül majd sor.

Az orosz űrprogram tehát látszólag halad bátran előre… de a jövője semmivel sem lett tisztább, mióta amúgy is göröngyös útra került az orosz-ukrán háború miatt kivetett szankciókat nyögi. 2024 februárjában Jurij Boriszov, a Rosszkozmosz vezetője azt nyilatkozta, hogy nagyjából 180 milliárd rubelt veszített az űrügynökség és az űripar a hajtómű-gyártási és hasznos-teher indítási megbízásainak felmondása miatt.

A nagyságrendet jól jellemzi, hogy 2024-ben mindössze 17 orbitális indításra került sor Oroszország által, ami messze elmaradva Knía (68) és az USA (153) mögött, és csökkenő tendencia, hiszen 2023-ban 19, 2022-ben 22, 2021-ben 25 indítást hajtottak végre. Hogy pozitívum is legyen, végrehajtásra került április 11-én az első Angara A5 indításra. A súlymakettel, illetve cubesatokkal végrehajtott tesztrepülés teljes siker volt.

A 2024 áprilisi Angara A5 indítás

Viszont a szintén 2024-re tervezett Angara A5M repülésre nem került sor, az átcsúszott 2025-re.

A fő probléma ma már pedig nem is az, hogy vajon a Hold-terveket hogy szövögetik tovább, hanem egyáltalán hogy mi lesz az orosz kozmonauta-programmal és emberes űrrepülésekkel, ha az ISS-t 2030-ban valóban nyugdíjazzak.

A ROSzSz űrállomás koncepciója továbbra is lebegtetve van, de a 4 nagy modulból álló űrállomás költsége 2023-es áron is hozzávetőleg 609 milliárd rubel, ami ugyanakkor erősen alábecsültnek tűnik. Mindezt pedig úgy, hogy a civil űrprogramra a Rosszkozmosz összesen 138 milliárd rubel előirányzott költségvetési támogatást remél 2024-ben, de egyes források szerint nem kapja meg az egészet.

A ROSzSz bázismodulja az eredetileg az ISS-hez szánt NEM-1 és NEM-2 tudományos modul lenne – viszont ezeket eredetileg nem alapmodulnak szánták, és kevés hír van arról, hogy pontosan milyen készültségi fokon is vannak. A ROSzSz egy nagyon érdekes, 98°-os poláris pályán keringene 400km-es magasságban, és ami a 2024-es információkat illeti, nem tervezik az első időkben a folyamatosan lakott működést, tehát csak periodikusan látogatnák meg kozmonauták. Az első modul 2027-ben indulna a jelenlegi ütemterv szerint, 2028-ban a második és egyben ekkor látogatná meg először űrhajós. 2030-ra már négy modulból állna és 2033-ra két „különleges célú” modullal bővítenék tovább. A fő kérdés persze a tervek realitása…

A ROSzSz a Rosszkozmosz 2022-es fantáziarajzán

A hármas (új hordozórakéta, új űrállomás és új űrhajó) harmadik eleméről, az Orel űrhajóról is keveset hallani. Egy áprilisi előadáson Boriszov annyit árult el, hogy az a program, amire eredetileg készült (nem kimondva: a Holdra szállás) későbbi időpontra lett eltolva, ezért a ROSzSz kiszolgálása lett a fő feladata, viszont ehhez az Orel felesleges képességek sorával bír, így először át kell alakítani az alacsony Föld körüli pályán való használatra.

2024 júliusában a tervezett mélyűri missziók késlekedése kapcsán Jurij Boriszov megjegyezte, hogy Vlagyimir Putyin elnök erre a feladatra 12-14 milliárd rubel (~113-132 millió USD) éves költségvetést ígért nekik, ám csak 7-8 milliárd rubelt (2024 végi árfolyamon ~67-75 millió USD) kapnak, tehát ott is torlódnak a problémák sajnos.

Kínai Űrügynökség (CSNA)

A kínai űrprogram sarokköve jelenleg a Tienkung űrállomás, amely az ISS mellett a második folyamatosan lakott űrállomás a Föld körül. Az űrállomás személyzete a „szovjet” módra kitaposott ösvényen dolgozik, és az ISS személyzet által is bevett nagyjából 6 hónapos személyzetcserékkel folyamatosan lakott.

A SzenCsou-18 űrhajó 2024. április 25-én indult és november harmadikán tért vissza a Földre. Űrhajósai Guang-Fu Je, Kong Li és Guang-Su Li. A tudományos munka mellett időszakos média bejelentkezéseket hajtottak végre, illetve űrsétát is hajtottak végre.

Őket a 2024. október 29-én induló SzenCsou-19 váltotta, fedélzetén a parancsnoka Caj Hszücsö, aki a második űrrepülésén vett részt, illetve Szung Lingtung, Vang Haocö, mindketten 34 évesek, így pedig a legfiatalabb tajkonauták. Haocö egyben a kevés nem katonai múltú űrhajóként kapott helyett. Az út érdekessége, hogy december 17-én Hszücsö és Lingtung egy 9 órás és hat perces űrsétát hajtott végre, ami az eddigi leghosszabb űrséta a világon.

A SzenCsou-18 (balra) és -19 (jobbra) személyzetének közös médiabejelentkezése

Kína közben bemutatta a Hosszú Menetelés 9 hordozórakéta legújabb koncepcióját. „Meglepő” és nem túl eredeti módon a SpaceX SuperHeavy / StarShip kombóját másolták le, a két fokozatú, teljesen újrafelhasználható jármű 100 tonnányi hasznos terhet lenne képes alacsony Föld körüli pályára állítani, és 50 tonnát pedig Hold-körüli pályára küldeni.

Szintén érdemes megjegyezni, hogy a Hosszú Menetelés 12 (CZ-12) hordozórakétával az amúgy is szerteágazó kínai hordozórakéta-család egy újabb taggal bővült. A CZ-12 két fokozatú, és a Hosszú Menetelés 6, 7 és 8 típusokban használt YF-100 hajtómű nagyobb teljesítményű, YF-100K jelölésű változatából négyet használ az első fokozatban, valamint a YF-115 hajtóműből két példányt a második fokozatban.

A CZ-12 első útjára felkészítve

A CZ-6 és 7 a régi CZ-2 családra épül, leegyszerűsítve annak „áthajtóművezése” a hidrazin üzemanyagú rakétákról a kerozint égető YF-100 és -115 típusra. A CZ-6 egy viszonylag könnyű, kis méretű rakéta egyetlen YF-100 hajtóművel az első fokozatban, és egy YF-115-el a második fokozatban és egy hidrazin üzemanyagúval a harmadik fokozatban – így nagyjából 2 tonnát képes LEO-ra feljuttatni. Ez aztán bővült felfelé a CZ-6C változattal 2024-től, ez már két YF-100 hajtóművet kapott és hosszabb üzemanyag-tartályt, így a teherbírása nagyjából megduplázódott. A CZ-7 nagyjából 13,5 tonnát képes LEO pályára feljuttatni, a CZ-6 esetén használt fokozatokra épül, az első fokozatban két YF-100-as hajtóművel, körülötte pedig négy folyékony hajtóanyagú gyorsítórakétával, amelyek szintén az YF-100-ra épülnek. 2020-ban csatlakozott hozzá a CZ-7A, amely egy harmadik fokozatot kapott, amelyben az YF-50 hidrogént égető hajtóműváltozat lett beépítve. A CZ-12 így tehát a CZ-7 „fejére nő”, de hogy pontosan mik a tervei a kínai űrügynökségnek vele, az még nem teljesen átlátható.

A Hold-verseny állása

Kicsit morbidan úgy fogalmazhatnánk, hogy jelenleg a leglátványosabb verseny a két fő résztvevő, az Egyesült Államok és Kína között abban van, hogy ki tud több aláírást gyűjteni a jövőbeni holdkutató-egyezményükhöz.

Az Egyesült Államok az Artemis-egyezményt tekinti mérvadónak, amely ugyanakkor nem csak az Artemis-programban való részvételt jelenti, hanem egyfajta jogi keretet kíván adni a későbbi nemzetközi együttműködéseknek.

Az Artemis egyezmény új aláírói 2024-ben: Belgium, Görögország, Uruguay, Svájc, Svédország, Szlovénia, Litvánia, Peru, Szlovákia, Örményország, Dominikai Köztársaság, Észtország, Ciprus, Chile, Dánia, Panama, Ausztia, Thaiföld és Liechtenstein. Ezzel 2024 végén már 52 ország írta alá.

A Kínai IRLS (Nemzetközi Holdkutató Állomás) egy sokkal kevésbé specifikus dolog, alapvetően egy (jelenleg egyre inkább) Kína vezette holdbázis és annak tudományos munkáját szeretné összehangolni.

Az aláírói: Kína, Oroszország, Fehéroroszország, Pakisztán, Azerbajdzsán, Dél-Afrika, Egyiptom és ezekhez csatlakozott 2024-ben: Thaiföld, Venezuela, Nicaragua, Szerbia, Kazahsztán, Szenegál.

Az országok űrügynökségei mellett különféle tudományos szervezetekkel is közös munkát kívánnak folytatni, itt azért néha látni érdekességeket, például szóba került a Magyar Napfizikai Alapítvány is, noha annak honlapján nincs erről megemlékezés, miközben a kínai neten látható erről egy megemlékezés.

Érdemes megjegyezni, hogy például Thaiföld mind az Artemis egyezményt, mint az IRLS társulási szerződést aláírta.

A SpaceX konkurensei

Blue Origin

Noha Jeff Bezos Amazon- és mellesleg Blue Origin vezér is is kissé elégedetlen hangnemben jelezte 2023 decemberében, hogy ideje lenne sebességet váltania a cégnek, ez némileg nehézkesen megy még.

A jó hírek közé tartozik, hogy csaknem két év kihagyás után a New Shepard űrugró járművek újra embereket vittek fel. Az NS-22, csak tudományos terhet szállító útnál ugyanis 2022-ben hajtóműprobléma lépett fel, ennek pedig mindenre kiterjedő vizsgálata elhúzódott. Végül az oknak az lett megnevezve, hogy a BE-3PM típusú hajtómű fúvócsövét magasabb hőmérsékletet érte, mint amire tervezték és ezért szerkezeti károsodás érte. A hajtóműveknél ezért módosításokat hajtottak végre, és ez bizony csak két éves leállást eredményezett.

Az NS-25 útra 2024. május 19-én került sor, és újra hat embert vitt el a világűr peremére. Az út ugyanakkor így sem volt teljesen eseménytelen, a visszatérő kapszula három ejtőernyőből az egyik ugyanis nem nyílt ki teljesen. Bár eredendően két ernyővel is biztonságosan le tud szállni, és nem történt semmi rendkívüli, ezzel együtt ez újabb vizsgálatot hozott el.

A New Shepard NS-25 útját végrehajtó kapszula ereszkedés közben

A fő profil persze az orbitális indítás lenne, ehhez pedig a New Glenn hordozórakétának kellene készen lennie, főleg, hogy az első indítására a NASA Mars-missziója, az ESCAPADE (Escape and Plasma Acceleration and Dynamics Explorers) nevezett be. Csakhogy az indítási ablak augusztus 29-től október 21-ig tartott. Amire a rakéta nem készült el. Ezen sorok írásakor úgy tűnik, hogy az ESCAPADE 2025 tavaszán indulhat, és a műhold egy külön „parkolópályán” fog keringeni 2026 elejéig, amikor a következő optimális Mars-elfogási pályára lehetőség lesz.

Az első New Glenn hordozórakéta indításhoz előkészítve 2024 utolsó napjaiban

Az első indításkor így a Blue Origin saját Blue Ring „űrtargoncája” lesz a hasznos teher, e sorok írásakor még az a mondás, hogy 2024-ben fognak indulni, a megkért indítási ablak 2024. december 31 – január 1, vagyis az év utolsó napja. A rakéta december elején egy statikus hajtóműteszten már túl volt, mindenesetre nagyon feszített tempó lesz, ha az első teljesen összeszerelt rakéta statikus hajtóműtesztje után kevesebb, mint egy hónapon belül az indításra is sor fog kerülni.

A cég a New Glennél mindkét fokozat újrafelhasználását tervezi, de amennyire ki lehet silabizálni, az első utakon csak az első fokozat lesz visszahozva egy bárkára (ami továbbra is Jacklyn nevet kapta Jeff Bezos édesanyja után) az Atlanti-óceánon:

A cég közben megbízást kapott a NASA-tól a HLS holdkomp második emberes változatának kifejlesztésére, ami egyben teherszállító járműként a holdbéli küldetések ellátmányát is szállítja majd. A Blue Moon elnevezésű jármű a teherszállító változat első útja jelenleg 2026-ra van ütemezve, még csak 3 tonnás teherbírással, míg az Mk.2 személy- és teherszállító változat az Artemis V útnál még személyzet nélkül repülne a tervek szerint, és már 20 tonnát vihet majd a Hold felszínére.

A Blue Moon holdkomp jelenlegi koncepciója

Ezen kívül fővállalkozója az Orbital Reef kereskedelmi űrállomásnak, amelyben a Sierra Space, Boeing, Redwire Space és a Genesis E.S. is alvállalkozóként ott van. A Space Reefre a NASA-tól eddig 172 millió dolláros megbízást kaptak az előzetes tervezési és fejlesztési feladatokra, az elvárás szerint 2030-ra az ISS nyugdíjazása után az egyik célpontja lehet a NASA piaci alapon bérelt LEO kutatásainak.

Ha ez még kevés lenne, ott van a PADME (Power Adjusted Demonstration Mars Engine ~ Teljesítmény-centrikus Demonstrációs Mars-hajtómű) nukleáris rakéta-hajtómű projektben a GE Hitachi Nuclear Energy, a GE Research, a Framatome és a Materion cégek mellett, amelynek egyenlőre csak tervezőasztalon kell felvázolnia a NASA számára egy bolygóközi utazáshoz használható nukleáris rakétahajtóművet.

A New Glennel pedig pályáznak a Védelmi Minisztérium (DoD) katonai célú indítási megbízásaira is, az ULA és a SpaceX, valamint kisebb konkurensek, mint a RocketLab mellett. Persze a New Glenn számára jelenleg az Amazon megbízása a Kuiper műholdak számára az első, de már pár másik kereskedelmi megbízás is a tarsolyában van, a NASA Artemis programjáról nem is szólva.

Ebből már látható, hogy a Blue Origin ott van szinte minden téren az állami és a kereskedelmi piacon – de nagyon rá kell kapcsolnia, ha be akarja fogni a SpaceX-et…

ULA

2024. január 8-án a Vulcan Centaur elindult első útjára, amelyben a Peregrine holdszondát indította el. A Peregrine fedélzetén különféle állami űrügynökségek és kereskedelmi tudományos műszerek utaznak, és bizonyos szintig ez is egy olyan projekt, ahol az állami szervek szolgáltatást vásárolnak egy kereskedelmi szerződés keretében egy űripari cégtől.

A Vulcan többféle kiépítésben repülhet, 0-2-4-6 szilárd hajtóanyagú gyorsító rakétával, az első fokozatában a Blue Origin BE-4 metán-oxigén hajtóanyagú hajtóművével új, a második fokozat az Atlas V-ből érkező Centaur fokozat az RL-10C hidrogén-oxigén hajtóműveivel egy már bevált és kipróbált megoldás. A gyorsító rakéták nélküli változat 8,8 tonnát vihet fel az ISS-re, a hat gyorsítórakétás változat 25,6 tonnát.

A Peregrine hajtóműve ugyanakkor hajtóműhiba miatt kudarcot vallott, viszont a Vulcan Centaur jól vizsgázott, és 2024. október 4-én a második indításra is sor került. Az USA nemzetbiztonsági tanúsítványának megszerzése céljából egy másfél tonnás súlymakettel indult el, noha eredetileg a Dream Chaser teherűrhajó első indítása volt először a cél. Mivel viszont a Dream Chaser nem készült el, így kénytelenek voltak ilyen megoldással előállni. Ez az indítás viszont nem volt eseménytelen: a 37-edik másodpercben az egyik gyorsító rakéta fúvócsöve levált és így aszimmetrikusan, kisebb tolóerővel emelkedett tovább a rakéta. A fedélzeti rendszerek lekezelték a problémát, és mintegy 20 másodperccel hosszabb gyorsítási fázissal kompenzálták azt.

A második Vulcan-Centaur indítása közbeni szilárd hajtóanyagú gyorsító fokozat repülés közbeni eseménye

A Vulcan Centaurnak 2025-ben 15 indítás van betervezve, ami eléggé feszített tempó, ezek egy részére már 2024-ben sort kellett volna keríteni, de késlekedett a projekt, és a cég nem szerette volna elsietni az első indítást.

Összesen több, mint 70 indításra van megrendelésük, oroszlánrészben az állami NSSL katonai indításokhoz, valamint az Amazon Kuiper műholdrendszer kiépítéséhez.

Eközben viszont 2024 a két korábbi ULA hordozó rakéta leállításának dátuma is: április 9-én a Delta IV Heavy, július 30-án pedig az Atlas V indult el utolsó küldetésére, mindkettő titkos katonai műholdakat állított pályára.

Boeing

Vannak az űriparban nehéz pillanatok, de amit a Boeing átél a StarLiner kapcsán, az közelebb áll a méretes zakóhoz. A cég anno a SpaceX Dragon V2 mellett nyerte meg a NASA-tól az ISS űrhajósainak féléves cseréjére vonatkozó megbízást a Kereskedelmi Személyzet(csere) Program (Commercial Crew Program, CCP) keretében 2014-ben, 4,2 milliárd dollárért.

Az első, 2019-es személyzet nélküli tesztút hatalmas blamával ért véget: egy előre nem számolt szoftverhiba miatt 11 órával eltért a küldetés számítógép időpontja a valóstól, így a hordozórakétától való leválás után egy finom pályakorrekciós manőver helyett percekig működtette azokat, elégetve az ISS eléréséhez szükséges üzemanyagot. A visszatérésre vonatkozó parancsoknál pedig kiderült, hogy egy másik szoftverhiba miatt pedig lehetséges, hogy a légkörbe lépés előtt leválasztandó műszaki modul és a személyzeti modul összeütközhet. Az űrhajó végül visszatért, ám utólag 80 módosítást hajtottak végre rajta, ami legalább másfél éves késést jelentett.

A sikertelen első utat meg kellett ismételni, ám erre egy sor műszaki probléma miatt csak 2022-ben került példa. A legsúlyosabb az volt, amikor a már indításra előkészített és a hordozórakéta orrára helyezett űrhajó műszaki moduljában 13 szelepnél vízpára miatti korrodációt azonosítottak. A vége az lett, hogy az űrhajót visszavitték a gyárba, és lecserélték az egész műszaki modult. Így végül 2022 májusában került sor az OFT-2 küldetésre és annál is több probléma történt, a legsúlyosabb az, hogy két orbitális manőverező hajtómű meghibásodott. Bár a maradék hajtóművekkel sikerült bedokkolni és végül visszatérni a Földre, ez újabb belső vizsgálatot és hibajavítási köröket eredményezett.

Így jutottunk el a CFT-1 úthoz, amelynél két NASA űrhajós, Sunita Williams és Matthew Dominick egy rövid egy hetes úton tesztelte volna a járművet. Az első indítási kísérletre 2024 május 6-án került volna sor, de az Atlas V – Centaur hordozórakéta oxigénszelepének hibája miatt ezt elhalasztották. Ez után egy hélium-szivárgás borzolta a kedélyeket, és június 1-én egy földi vezérlőszámítógép-hiba miatt hiúsult meg az indítás. Végül június 5-én sikeresen elindult a világűrbe a „Calypso” névre keresztelt Starliner.

A Starliner 'Calypso' az ISS-re bedokkolva

Azonban még az indítás napján, már az ISS-hez tartó út közben két, egymástól független hélium-szivárgást azonosítottak a műszaki modulban, amelyek miatt két hajtanyag-kört le kellett zárni, ezzel működésképtelenné vált 28 manőverező hajtóműből hat. Mivel a hélium-tartalékok bőven elegendőek voltak a szivárgás ellenére is, a dokkolás zöld lámpát kapott és sikeresen végre is lett hajtva, ám eközben a nyolc hátrafelé néző manőverező fúvókából öt ideiglenesen meghibásodott. Egy sor távolról kiadott paranccsal végül újra működésbe sikerült hozni az ötből négyet, addig az űrhajó 200 méterre az űrállomástól várakozott. A dokkolás ezek után sikeresen végre is lett hajtva, csakhogy a dokkolás után egy újabb hélium-szivárgást azonosítottak. Miközben az űrhajósok a fedélzeten a tervezett, majd még azon felül is elvégzett feladataikkal voltak elfoglalva, egy újabb, immár ötödik héliumszivárgást azonosítottak az űrhajón.

A 71. ISS személyzet (Oleg Kononyenko, Butch Wilmore, Alexander Grebenkin, Tracy C. Dyson, Mike Barrat, Nikolai Chuub, Jeanette Epps) és a két Boeing Starliner „tesztpilóta” Sunita Williams (bal oldalt alul) és Matthew Dominick (jobb oldalt alul)

A Boeing és a NASA nem értett egyet abban, hogy a személyzet biztonságosan visszatérhet-e a Calypsóval, így folyamatosan halogatták a visszatérést, miközben a Boeing igyekezett a földi tesztekkel azonosítani a probléma gyökerét. Ez teljesen egyértelműen nem sikerült, mivel pedig a műszaki egység leválasztásra kerül a visszatéréskor, és elég a légkörben, így utólagosan se lehet egyértelműen azonosítani a problémák gyökerét.

A NASA hosszú halogatások után végül úgy döntött, hogy szeptember 6-án visszahozza a StarLinert a földre személyzet nélkül, Sunita Williams és Matthew Dominick pedig a SpaceX Crew-9 útján felküldött SpaceX Dragonnal tér haza.

A szeptember 6-ai hazaúton két kisebb hibára került sor, egyfelől a navigációs rendszerrel volt egy rövid idejű kiesés, valamint az űrhajó visszatérő modulján lévő 12 apró manőverező fúvókából az egyik nem akart működésbe lépni függetlenül attól, hogy kapott rá parancsot a vezérlőegységből.

Ezek ellenére a Calypso sikeresen visszatért Új-Mexikó területén, míg a két űrhajósa 2025 elején követheti majd. Noha tervben volt, hogy a CFT-1 sikeres lezárása után a Boeing fogja a Crew-10 vagy Crew-11 utat felvinni, a NASA 2024 októberében egyértelművé tette, hogy jelenleg erre nem fog sor kerülni, mivel mindkét útra a SpaceX Dragon űrhajót jelölték ki. A kevésbé diplomatikus megfogalmazás szerint a StarLiner következő útja feletti döntést majd akkor fogja a NASA meghozni, ha jobban megértették a Boeing útját a tanúsítványok megszerzése terén.

Ha ez nem lenne elég kellemetlen, a NASA-t felügyelő OIG súlyos kritikákkal illette a céget a NASA Space Launch System (SLS) hordozórakétájának gyártásával kapcsolatos minőségi problémák kapcsán. A vizsgálat szerint a Michoud-i gyáregység (New Orleans, Louisiana) egyszerűen nem képes megfelelően képzett munkaerőt felvenni (részben az elmaradott vidék, másfelől az iparágihoz képest alacsony bérezés miatt), így viszont a meglévő munkásokkal kénytelen megoldani a gyártást. A tapasztalatok között említik, hogy kénytelenek voltak oxigén-tartály elemeket selejtezni, mivel a hegesztés minősége elégtelen volt. Arra is több példa volt, hogy a gyártási problémákat csak későn, már az összeszerelési fázisban azonosították csak, ami az ütemtervek csúszását okozzák az egyértelmű extra költségek mellett.

Ezek önmagukban is komoly jelzések, de mivel a teljes Boeing cégcsoport jelentős problémák közepén van éppen, amely érinti a kereskedelmi repülőgép-gyártó részleget és a védelmi, űr- és biztonsági (Defense, Space and Security, DSS) ágazatot, ahova az SLS illetve StarLiner program is tartozik, így már olyan hangok is felmerültek, hogy jelentős elbocsátásokra és alapos átstrukturálásra lesz szükség. Egy október 11-ei részvényesi tájékoztató szerint a DSS ágazat önmagában 2 milliárd dolláros veszteséget lesz kénytelen elkönyvelni a 2024 harmadik negyedéves költségvetési periódusban a fix áras szerződések miatt. Pontos részletezés nem szerepel benne, de a nagyobb tételek a katonai programok (KC-46 tanker és T-7A kiképző gép, illetve az MQ-25 dróngép), viszont a StarLiner is önmagában több száz milliós tétel lehet. Ezek alapján a StarLiner már egyedül 1,85 milliárd dolláros veszteséget termelhet a cégnek, és már erősen kérdéses, hogy fog-e valaha is nyereséget hozni. Ugyanakkor a fő probléma az, hogy ezen szerződésekből nem lehet csak úgy kisétálni, tehát így vagy úgy, de kénytelenek lesznek végigvinni őket, függetlenül attól, hogy ráfizetésesek.

ArianeSpace

A cég nehéz időszakon van túl, az Ariane 5 leállításával, az utódnak szánt Ariane 6 késése, az orosz-ukrán háború miatt a Szojuz hordozórakéták „elvesztése”, majd a Vega hordozórakéták műszaki hibái miatt kvázi „hordozórakéta-krízisbe” került.

Ezt az Ariane 62 változat első indítása oldhatta (volna) fel 2024. július 9-én, és bár a pályára állása mintaszerűen zajlott, a végkifejlet mégsem lett tökéletes. A második fokozat Vinci hajtóművét beindították volna egy fékező manőverre, amelyben két tesztjárművet engedtek volna vissza a légkörbe, kísérleti céllal.

Csakhogy a kiegészítő energiaforrás (APU) meghibásodása miatt nem indult be a fokozat. A rakéta amúgy egy 1600 kg-os súlymakettel és fél tucat CubeSattal indult útnak, és leszámítva a két visszatérési tesztjárművet, mindegyiket sikeresen pályára állította.

Ezzel együtt a Francia CSO kémműhold indítását 2025-re tolták el, a harmadik indítás pedig az Eumetsat MTG-S1 lett volna, de a cég inkább egy Falcon 9 indításra vitte át a műholdját, az ArianeSpace legnagyobb bánatára. Ezzel együtt is összesen 5 Ariane 62 (a CSO mellett a MetOp-SGA1 meterológiai műhold és három páros Galileo műhold indítás) és egy Ariane 64 (Az Amazon Project Kuiper műholdak indítása) van a naptárban jelenleg.

Az Ariane 62 2024. július 9-ei tervezett (zöld) és valós (sárga) pályája

A cég így bár hangoztatja, hogy túllendült a krízisen, valójában a 2024-es évben mindössze három indítást tudott megvalósítani, egy-egy Ariane 6 és Vega (utolsó útja, ezzel ki is vonták ezt a típust) illetve Vega C rakétával. A Vega C-nek 2025-re 19, míg az Ariane 6-nak hat indítás van per pillanat naplózva, de kétséges, hogy ezt meg tudják-e valósítani.

Axiom Space

A cég a SpaceX Dragon űrhajó bérlésével lassan menetrend szerint visz pénzért embereket az ISS-re. Az Axiom Ax-3 küldetés január 18-án indult a világűrbe, miután az egy nappal korábbra tervezett eredeti indítási ablak előtt pár órával két nem megfelelően meghúzott csavart találtak és ezért egy extra átellenőrzést iktattak be indítás előtt.

Az Ax-3 parancsnoka Michael López-Alegría a SpaceX-től (ex-NASA űrhajós), valamint Walter Villadei, az olasz légierő tisztje, Alper Gezeravcı, a török légierő tisztje (és az első török űrhajós), valamint Marcus Wandt, a svéd űrügynökség űrhajósa. Mindhárman állami pénzből repültek, így kvázi úgy jutottak a világűrbe, hogy „megkerülték” a standard NASA-ESA űrhajósprogramot, noha Wandt az ESA hivatalos űrhajósa és részben az ESA támogatásával vett részt az Ax-3-ban.

Az Ax-3 (elől, sötét kezeslábasban) és az ISS Expedition-70 űrhajósainak közös fotója az Ax-3 búcsúünnepségén

A három hetes misszió végül február 9-én tért vissza a Földre, összesen 435 órás űrutazás volt tehát, közben 54 különféle tudományos kísérletet folytattak le, részben külső cégek megbízásaiból, de a legtöbb tudományos kutatás állami hátterű volt (például Alzheimer-kórral kapcsolatos és mellrák-sejtekkel végeztek biológiai kísérleteket, Wandt egy agyhullám-monitorozó sapkát tesztelt, míg Gezeravci egy török mikroalga-tenyészetet vizsgált).

Az Ax-4 több okból is érdekes: először is ennek a fedélzetén indul a világűrbe a második magyar űrhajós, Kapu Tibor (erről kicsit bővebben később), másodszor India csatlakozott az úthoz Shubhanshu Shukla űrhajóssal, valamint Lengyelország Sławosz Uznański révén. Az út parancsnoka Peggy Whitson lesz.

A cég igyekszik az ISS-hez csatolt moduljainak mihamarabbi pályára állításával, amiből ugyebár a tervek szerint leválasztva létrejönne az első független kereskedelmi űrállomás, az Axiom Station.

Az Axiom Station kiépítésének lépései, 2024 végén még mindig csak a PPTM kering a világűrben az ISS-hez dokkolva

Azonban a pletykák szerint a cégnek pénzügyi problémái vannak, így már előfordult 2024-ben, hogy a bérekkel illetve beszállítói számlák kifizetésénél is csúszásokra került sor. Érdemes megjegyezni, hogy korábban évekre előre hallani lehetett az Ax küldetések szerződéseiről, viszont a 2025 elejére tervezett Ax-4 küldetést követő utakról nagy a csend.

Vast Space

A Vast Space eredetileg egy saját kereskedelmi űrállomás, a Heaven-1 építésén dolgozik, de ugyanakkor 2024 végén a SpaceX-szel megegyezett két rövid időtartamú (ez nagyjából egy hetet jelent) ISS látogatásra. A NASA eddig csak az Axiomnak adott erre lehetőséget, de most a Vast is belépett a sorba és ahogy az Axiom, úgy ők is legalább részben állami megrendeléseket szolgálnak ki. Az első szerződést pedig a Cseh Köztársasággal kötötték meg 2024 novemberében, amely keretében Aleš Svoboda, az ESA 2022-es űrhajóskiképzésén végzett űrhajós a Vast általi szervezésben vagy az ISS-re, vagy a Heaven-1 űrállomásra jut fel 2025-ben.

A Cseh Közlekedési Minisztérium és a Vast Space együttműködési szerződésének aláírása

Közben persze épül a Haven-1 is, de jelenleg 2025 utolsó negyedévére van az indítás most ütemezve. Az egyetlen 14 tonnás modulból álló, csak egy dokkoló gallérral rendelkező (tehát egyszerre csak egy űrhajót fogadni képes) űrállomás várhatóan 3-5 küldetés otthona lehet, amelyek egyenként legfeljebb 30 napig tarthatnak.

A Haven-1 szerkezeti tesztelésre készült példányának végső hegesztése 2024 októberében

A cég ugyanakkor bemutatta 2024. október 14-én a Haven-2 űrállomást, amelyet saját bevallása szerint a NASA igényeinek szem előtt tartásával terveztek meg és az ISS utódja lehet. A Haven-1 megnagyobbított, mindkét végén dokkológallérral szerelt, 24 tonnás Haven-2 modulokból tetszőleges méretű űrállomás építhető fel, a cég által felvázolt ütemezés szerint 2028-ban egy, majd az elkövetkező két évben további három modult küldhetnek fel, és 2030-ban egy központi modul köré konfigurálhatnák át, amelynek hat dokkológallérja van, és egy űrsétára méretezett zsilippel is rendelkezik. Ezt később további 4 Haven-2 modullal lehet 510 köbméteres lakótérré bővíteni, ami nagyjából fele akkora, mint az ISS jelenlegi élettere (1005 köbméter).

A Haven-2 véglegesnek szánt kiépítettségéről készült fantáziarajz

RocketLab

A cég január 31-én végrehajtott indítás után a tengerre ejtőernyővel leérkező első fokozatot tervezi újra felhasználni először, amiről volt némi információmorzsa… majd nagy csend.

A tengerből kihalászott Electron első fokozat

A csend oka lehet, hogy a számítások alapján az újrafelhasználás egyszerűen kis relatíve kevés indításnál nem térül meg. A cégnek mintegy 5 millió dollárjába kerül egy Electron, a becslések szerint másfél millió dollárt lehetne spórolni egy-egy indításon, de a szükséges infrastruktúra (hajó, kikötői illetékek, szárazföldi szállítás, stb.) költsége plusz az ejtőernyő és a hővédelem plusz tömege nem éri meg. Kimondva nem lett, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ezt az utat nem fogja tovább vinni a RocketLab.

A cég ugyanakkor gőzerővel folytatja a Neutron újra-felhasználható rakéta fejlesztését, nagyon szerették volna, hogy ha 2024-ben összejön az első tesztindítás, de végül erre nem került sor. A hajrára azért volt szükség, mert az USA nemzetvédelmi rakétaindítását egy új szerződésrendszerben fogják kiírni. Az NSSL Phase 3 Lane 1 célja az, hogy előre nem meghatározott mennyiségű és nem előre meghatározott időben végrehajtott hordozórakéta-indításokra kössenek szerződést. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy amikor éppen igény lenne egy sürgős műhold-indításra, akkor akár 24-48-72 órával a döntés után már indulhasson is a műhold a világűrbe. A RocketLab szerencséjére az elvárást, hogy az induló cégnek 2024 decemberében legkésőbb rendelkeznie kell indítással az adott rakétával, elcsúsztatták 2025 decemberre.

Az Archimedes hajtómű tesztje

2024 augusztusában pedig sikerült a Neutron metán üzemanyagú Archimedes hajtóművének tesztindítása, és a cég beszámolói szerint jól haladnak a tesztekkel, ezzel együtt a Neutron első tesztindítására feltehetően csak 2025 közepén fog sor kerülni.

A Neutronra pedig nagy szüksége van a cégnek, mivel a SpaceX „Transporter” Falcon 9 útjai, amelyeket direkt mikro- és kis műholdak tömeges indítására kondicionáltak, valamint a feltörekvő konkurensek elszipkázzák az ügyfeleket. 2023-ban 8 sikeres és egy sikertelen Electron indítása volt, 2024-ben korábban 20-22 indításra számítottak, de végül csak 16 orbitális pályára történő indításra került sor. 2025-re pedig mindössze 12 indításra szóló megbízásuk van. Egyszerűen „kiszáradt” a megrendelői igény.

Nem véletlen tehát, hogy a RocketLab is az állami megrendelések felé fordul, illetve igyekszik több lábra állni. Utóbbi a műholdgyártást jelenti, a cég három műhold-alvázat épített, az Explorer a bolygóközi küldetésre készült, a CAPSTONE holdmisszió és az ESCAPADE Mars-küldetéshez használták fel eddig.

A Lightning egy kommunikációs földkörüli pályára szánt műholdtípus, a Globalstar 17 példányt, a Space Development Agency (SDA) 18 műholdat rendelt eddig belőle. A harmadik a Pioneer, amely egy visszatérő modullal rendelkezik és a Varda részére már több példányt építettek űrbéli gyártási feladatokra.

A Lightning, Explorer és Pioneer műholdak a RocketLab műholdgyárában

Firefly AeroSpace

Úgy tűnik a feltörekvő piaci szereplők közül még a Firefly az, amelyik komolyabban meg tudta vetni a lábát a piacon. Ahogy a RocketLab, a Firefly is immár nem csak hordozórakétákat, de műholdakat illetve holdszondákat gyárt.

A hordozórakéták terén az L3Harris-tól kaptak egy 20 indításra szóló megbízást, ami egy már egészséges mennyiségű indítási szerződés mellé érkezik: a Lockheed Martin cég a nemzetbiztonsági célú indítási portfoliójában 15 – 25 közötti indítási mennyiséget kötött le, és rendelkezik szerződéssel a SpaceFlight, a Satlantis és az EOS Data Analytics cégektől is, miközben a NASA is több megbízást adott, melyek közül 2024. július 4-én teljesítették sikeresen a VCLS Demo-2FB műhold indítást, ami az Alpha rakéta ötödik indítása volt, de még csak a második teljesen sikeres (az első kudarc volt, a második és a negyedik részlegesen sikeres, mivel nem érték el a kitűzött pályát a műholdak). A kilenc CubeSatot a rakéta sikeresen pályára állította, teljesítve az elvárásokat.

Az ötödik indításra előkészített Alpha rakéta 2024 július 3-án

A cég 2024 novemberében további 175 millió dollárnyi friss tőkét tudott összeszedni, noha 2024-ben mindössze egyetlen (viszont sikeres) Alpha rakéta indítást mutattak fel. A cég a NASA számára építi a Blue Ghost holdszondát és fejlesztik az Elytra orbitális platformot, amely egy műhold-bázis, amelynek az alapjaira különféle műholdakat lehet építeni akár tudományos, akár katonai célra. 2024 végén egy második Blue Ghost holdszonda-megbízást is kaptak a NASA-tól, amelyet 2028-ra terveznek.

A BlueGhost tervezett leszálló manővere

Zajlik közben a továbbra is csak MLV-nek (Medium Launch Vehicle ~ Közepes Indító Jármű) nevezett, 16 tonna hasznos terhet a világűrbe juttatni képes rakéta fejlesztése a Northrop-Grummannal közösen. A nagyjából Falcon 9 szintű, ahhoz hasonlóan az első fokozatot aktív hajtóművel visszahozni tervezett koncepció első indítására várhatóan 2025-ben kerülhet sor.

PLD Space

Csak hogy egy európai szereplő is terítékre kerüljön: a PLD Space egy spanyol bázisú startup, amely 2011-ben indult. A cég szub-orbitális tesztrakétával kezdte, a Miura 1-gyel, a szerény méretű, mindössze 2550 kg induló tömegű rakéta 100 kg-ot képes 150 km-es pályacsúcsra feljuttatni. A meghajtását folyékony-oxigén és kerozint elégető TEPREL-B hajtóműve biztosítja, és 2023. október 7-én volt első és eddigi egyetlen indítása. Az eredetileg 80 km-es pályacsúcsot viszont az indítás előtt 46 km-re csökkentették. Az első fokozatot ejtőernyővel finoman szerették volna visszahozni az Atlanti-óceánra, ám a rakétafokozat (feltehetően egy lék miatt) elsüllyedt.

A Miura 1 indítása

A Miura 5 egy felskálázott, nagyobb rakéta, amelynek az első fokozatában 5 nagyobb, 950 kN tolóerejű TEPREL-C hajtómű foglal helyet és első koncepcióban 150, majd később 300, végül 1080 kg-ot terveznek vele eljuttatni alacsony Föld körüli pályára. A rakéta első fokozata ejtőernyő és aktív hajtóműves fékező manőver segedelmével visszahozható, és a tervek szerint elő nekifutásra 3 alkalommal lesz újrafelhasználható.

A Miura 5 első tesztrepülésére várhatóan 2026-ban kerülhet majd sor, de közben a tervek már készülnek az utód Miura Next változathoz, amely a Falcon 9 / Falcon Heavy-hez hasonló koncepció, az első fokozatban 5 db 5530 kN tolóerejű új, kerozint égető hajtóművel bír, és egyszer használatos módban 13,5 tonnát, tengeri leszállóplatformra az első fokozatot visszahozva 10,2 tonnát, az indulóállás mellé való visszatéréssel pedig 6,65 tonnát lehet majd képes a LEO-ra feljuttatni.

A PLD Space rakétatervei: Miura 1, Miura 5, Miura Next és Next a Lince űrhajóval, végül a Miura Next Heavy és Miura Next Super Heavy

A Miura Next családnak lenne „Heavy” változata két plusz első fokozattal (Delta IV Heavy / Falcon Heavy módra), illetve „Super Heavy” változat négy plusz gyorsító fokozattal. Utóbbi már 53 tonnát lenne képes Föld körüli pályára felvinni, ha az összes fokozatot eldobják. Utóbbi már elég nagy lehet ahhoz, hogy Hold- és akár Mars küldetésekre indítsanak vele műholdakat vagy kisebb (teher)-űrhajókat.

A nagy álmok még nem érnek véget itt, egy kis méretű, kapszula típusú űrhajó fejlesztésén is dolgoznak. A Lince elnevezésű jármű mindössze 5 tonna lenne és 4-5 embert vihetne fel a világűrbe a Miura Next orrára szerelve.

A Lince űrhajó mérnöki tesztmodellje, amelyet 2024 novemberében mutattak be

A Miura Next és a Lince függetlenséget hozhatna el Európának a személyzettel végrehajtott űrprogramokban, így érthető okokból nagy figyelmet kapott. A cég eddig nagyjából 155 millió eurót kalapozott össze, főleg az ESA, illetve a spanyol valamint a francia űrügynökségtől. Ez az összeg viszont legfeljebb a Miura 5 kifejlesztéséhez elégséges, optimista megközelítés szerint. A Miura Nexthez és a Lince-hez további 700 millió euró kellene Raúl Torres, a PLD Space ügyvezető igazgatójának becslése szerint. A cég nem kívánja, hogy a fejlesztést közvetlenül pénzeljék az állami szervek, viszont azt igen, hogy indítási megbízásokat kössenek a Miura 5-re, így támogatva a céget és vele az európai űripar jövőjét.

A Miura 5 várhatóan 2026-ban indulat első útjára, ha lesz elegendő pénz, akkor 2030-ban készülhet el az első Miura Next és a Lince, és további 2-3 év a Heavy és/vagy Super Heavy változat, illetve a Lince első személyzettel végrehajtott útja.

Optimista álmok, valljuk meg…

Astra Space

Viharos időkön vannak túl, bár 2021-ben a tőzsdére vitte a két alapító, Adam London és Chris Kemp a céget, függően a számmisztikától akár 2,1 milliárd dollárra is értékelve a céget, az elmúlt időkben csak a bődületes veszteségeket hozták össze, miközben 9 indításból mindössze két sikereset tudtak felmutatni. 2022-ben 9,4 millió dolláros bevétel mellett 411,4 millió dolláros veszteséget, 2023-ban 3,9 millió dolláros bevétel mellett 178,4 millió dolláros veszteséget voltak kénytelenek elkönyvelni. A Rocket 3 hordozórakéta terveit 2023-ban végleg a polcra tették és próbáltak pénzt szerezni, hovatovább még sikerült is 2,7 millió dollárt összekalapozni, de a pénzügyi nehézségekre ez sem volt megoldás. Végül 2024-ben a két alapító vállalta, hogy visszavásárolják a részvényesektől a cég részvényeit 0,5 dolláros áron, de ha hozzá tesszük, hogy 2021 nyarán 150 dolláron kereskedtek vele, és még 2022 januárjában is 91 dollár volt, látható, hogy mekkora a baj.

Jelenleg sikerült további 44 millió dollárnyi tőkét összekalapozni, hogy a Rocket 4 rakéta fejlesztését tovább tudják vinni, de kérdéses, hogy a 600 kg hasznos tömeget világűrbe juttató rakéta eljut-e az indítóállványra belátható időn belül. További 50 millió dollárt próbálnak még összeszedni, a becslések szerint ugyanis ennyire lesz még szükségük a Rocket 4 fejlesztés sikeres befejezésére.

Az Astra Space Rocket 4 rakétájának felépítése

ABL Space

Az ABL Space olcsó, szabvány konténerekre épülő indító infrastruktúrával kívánt betörni a mikro-műholdak indításának piacára, de a 2018-ban létrehozott startup hiába gyűjtött össze nagyjából 500 millió dollárt, végül mégis elbukott.

A cég RS-1 rakétájának első indítási kísérlete 2023 januárjában kudarcot vallott, nem sokkal az után, hogy elemelkedett az indító állásról. A második rakéta 2024 júliusában egy statikus hajtóműtesztnél.

Az RS1 Flight 2 a statikus hajtóműtesztre előkészítve 2024 nyarán

A cég a Lockheed Martintól kapott egy nagyobb megrendelést, legfeljebb 58 indításra, és több kereskedelmi megbízás volt már aláírva, tehát úgy tűnt, életképes lesz. Végül mégis elbuktak.

Reaction Engines Ltd.

Ez a kis brit cég még 1989-ben alakult, és egy hibrid rakéta – torlósugárhajtómű koncepcióval, a SABRE hajtóművel kívánták megreformálni a nagy sebességű repülést és egyben az ezekre épülő Skylon űrrepülőgéppel az űrhajózást. A Skylon a maga módján innovatív és előre mutató elképzelés, a hajtóművei hidrogént és oxigént égettek volna induláskor, a megfelelő sebesség elérésekor a légköri oxigénre tértek volna át, így a gyorsításhoz szükséges oxidálószerből kevesebbet kellett volna magával cipelnie. A nagy magasságú repülésnél ismét rakéta-üzemmódra tért volna át. Így a 325 tonnás felszálló tömegű jármű 15 tonnát lett volna képes a világűrbe juttatni és onnan visszahozni akár.

A Skylon űrrepülőgép belső felépítése, látványos az apró oxigéntartályok (kék, 4-es számmal) aránya, mivel az út nagy részében a légkörből nyerte volna az oxigént…

Az elképzelés már a 2000-es években is 10 milliárd dollárnak megfelelő fejlesztési költséggel számolt, de bíztak a tervben. A SABRE kapott 11 millió eurót az ESA-tól és jelentős összeget a brit kormánytól, ám nem sikerült áttörést elérni, noha az Egyesült Államok védelmi minisztériuma is figyelemmel kísérte a SABRE fejlesztését. Végül 2024 novemberében a cég csődvédelembe menekült…

Kína

Továbbra is csak szemezgetni lehet a felhozatalból – a hozzávetőleg 50-60 kínai űripari startup jelentős részben állami támogatással és háttérrel öles lépésekkel haladnak, és több sikeres indítást is maguk mögött tudnak.

Az állam mindent megtesz, hogy a kereskedelmi űripar beinduljon, kvázi már versenyeznek a provinciák a szereplőkért, a Pekingben „Pekingi Rakéta Sugárutat” terveznek létrehozni az egyik külvárosi részen, a sanghaji provincia külön akciótervben azt fektette le, hogy 2025-ben 50 kereskedelmi hordozórakétát és 600 kereskedelmi műholdat gyártsanak a régióban létesített űripari parkokban. A Sandong provincia kiemelt szerepet kap, itt épül a Hajnan Kereskedelmi Űrközpont, és a Hajang űrkikötő, amely a tengeri indításoknak ad otthon.

LandSpace

A Zhuque-1 (ZQ-1) rakétájuk három szilárd hajtóanyagú fokozattal 2018-ban kudarcot vallot, a Zhuque-2 (ZQ-2) egy folyékony metán-oxigént égető hajtóművet használva 2022-ben egy sikertelen, majd 2023-ban két sikeres, és 2024 novemberében még egy sikeres indítást mutatott be – ezzel az első sikeresen a világűrbe jutó metán üzemanyagú hordozórakéta lett. A tervek szerint a fejlesztett ZQ-2-vel folytatják az indítási szolgáltatás, de közben már a Zhuque-3 (ZQ-3) rakétán dolgoznak.

A ZQ-2E indítása 2024 novemberében

A ZQ-3 egy Falcon 9 másolat, de egy lépéssel tovább menve – lemásolták a StarShip rozsdamentes acél szerkezeti anyagra való áttérését. A VTVL-1 tesztjárművel 2024 szeptemberében sikeresen tesztelik a függőlegesen való leszállást az első fokozatnak. A tesztek sikere után 2025-ben tervezik az első indítást és a tervek szerint 21 tonnát tud majd feljuttatni egyszer használatos módban, 18,3 tonnát, ha hajóra és 12,5 tonnát, ha az indítási pontra tér vissza az első fokozat.

A ZQ-3 VTVL-1 tesztjármű 2024 szeptemberében végrehajtott tesztrepülése közben

OrienSpace

A cég a kínai rakéta-startup egyik nagy meglepetése lett, mikor 2024. január 11-én elindította a Yinli-1 (YL-1), más néven Gravitáció-1 rakétájukat. A teljesen szilárd hajtóanyagú rakétafokozatokra épülő tömzsi rakéta 6,5 tonnát képes LEO-ra feljuttatni, és még egy érdekességgel bír: egy nagy méretű hajó fedélzetéről, a tengerről indították útjára.

A rakéta három Yunyao-1 meteorológiai műholdat vitt a világűrbe és bár eredetileg két további indítás volt tervben 2024-re (novemberre és decemberre), ezek későbbre lettek csúsztatva.

Az YL-1 rakéta felépítése

A cég állítólag fejleszt kerozin-oxigén hajtóanyagú rakétahajtóművet és az erre épülő Gravity-2 és 3 rakéta már 15,5 tonnát illetve 30,6 tonnát lenne képes feljuttatni alacsony Föld körüli pályára, és az első fokozatokat vissza is hoznák aktív hajtóműves függőleges leszállással. A Falcon 9 koncepció másolatára épülő rakétákról viszont eddig csak CGI képeket lehet látni, így esélyesen évekre vannak a megvalósulástól.

Space Pioneer

Igazából ez egy negatív példa, hogy azért sok sikeres startup mellett vannak, akik kevésbé szerencsések… vagy kevésbé szakszerűek. A Space Pioneer a Tianlong-3 típusjelzésű, SpaceX Falcon 9 másolat rakétájával a Henan provinciában található tesztálláson végzett volna az első fokozat hajtóműveivel 2024. június 30-án. Ám a nyilvánosságra került videók alapján a rakétafokozat nem volt megfelelően rögzítve, és a hajtóművek beindítása után felemelkedett, majd nagyjából egy kilométeres magasságból visszazuhant a földre, felrobbanva.

CosmoLeap

Ez igazából újfent arra példa, hogy mire építenek a kínai cégek: a SpaceX másolására.

A CosmoLeap 2024 márciusában (!) jött csak létre, majd júliusban bemutatták a koncepciójukat, amely egy Falcon 9 szerű, rozsdamentes acélból készült (mint a StarShip), metánt égető hajtóműveket rendelkező (mint a StarShip) rakétára épül – amelynek az első fokozatát „evőpálcika” szerű karokkal fognák meg visszatéréskor (mint a SuperHeavy hordozórakétánál).
A rakéta 75 méter hosszú indításkor, és az első fokozatban 9, a második fokozatban egyetlen hajtóműve lenne (mint a Falcon 9-nél). Ha nem hozzák vissza az első fokozatot, akkor 10 460 kg-ot, ha visszahozzák az első fokozatot, akkor 6 280 kg-ot tud 1000 km-es körpályára vinni.

Most erre mondhatnánk azt, hogy persze, CGI videókat és képeket bárki tud csinálni, de ezzel máris szereztek 2024. novemberében 14 milliónyi US$-nak megfelelő befektetői tőkét, és mellesleg pályáznak az állami megrendelésekre is.

Műholdas internet és mobiltelefon szolgáltatások

A műholdas mobiltelefon szolgáltatás egyik nagy kérdése, hogyan fognak együttműködni a szolgáltató cégek. A Mobil Műholdas Szolgáltatás Egyesület (Mobile Satellite Service Association – MSSA) 2024 februárjában azért jött létre, hogy megpróbálja a versenytársakat valahogy közös nevezőre juttatni és egyfajta „frekvencia-közösséget” vállalni, hogy valahogy elejét vegyék a frekvencia-tartományok feletti elkeseredett harcnak, ami például a műholdas internetszolgáltatóknál jelenleg tapasztalható. A tagjai között ott van a Viasat, a Terrestar Solutions, a Ligado Networks, az Omnispace és a Yahsat. A Viasaton kívül nincs nagyobb szereplő a felsorolásban, és ennek oka van.

Az Apple és a GlobalStar saját frekvenciapárost használ az iPhone-oknál bevezetett műholdas segélykérő rendszer kapcsán. A SpaceX a T-Mobile 5G hálózatának frekvenciatartományát kívánja használni, így pedig szintén az MSSA eredeti szándékaival szemben pozicionálta magát. A Lynk Global és az AST SpaceMobile egyaránt más megközelítést használ és számukra nem jelentene semmi előnyt az MSSA-hoz való csatlakozás.

Az AST SpaceMobile műholdjai és a fő célpontjuk....

Az AST SpaceMobile-ban a Google és az AT&T 155 millió dolláros befektetést prezentált, ám a cég tőzsdei értékét ez kevésbé mentette meg, miután az első 5 tervezett műhold indítása tovább csúszott, 2023 végéről 2024 elejére, majd többszöri lépésben 2024 júliusáig. Végül sikeresen elkészültek és 2024. szeptember 12-én egy Falcon 9 hordozórakéta orrán sikeresen a világűrbe lettek juttatva.

A SpaceX és a T-Mobile 2025-ben bétatesztelést kezd az Egyesült Államok területén, és a tapasztalatok alapján kívánják a szolgáltatást fejleszteni. A béta teszt lényege egyfelől az, hogy előre bevédjék magukat, hogy ha a szolgáltatással kapcsolatosan problémákba ütköznének, másfelől viszont a versenyhelyzet miatt szeretnének minél hamarabb a piacra lépni a szolgáltatással, amely már csak azért is fontos, mert a T-Mobile-nak az USA területén 1,29 millió négyzetkilométeren nincs jelenleg adótorony által biztosított lefedettsége.

Viszont mégse az USA területén lett a rendszer elsőre aktiválva, hanem Új-Zélandon, ahol a One NZ szolgáltató 2024. december 18-án bejelentette, hogy az ország területén az adótornyokkal le nem fedett területeken, illetve a partvonaltól legfeljebb 20 km-es távolságig szöveges üzenetek továbbítására van lehetőség a SpaceX műholdjai segedelmével. A szolgáltatás jelenleg csak maroknyi (főleg csúcs Samsung típusok és egy Oppo) telefonon elérhető, és az üzenetek küldése és fogadása átlagosan 3 percen belül lehetséges, de egyes esetekben ez akár 10 percig is eltarthat. Ahogy a SpaceX a megfelelő képességű műholdakból továbbiakat fog felbocsátani, később javulni fog a válaszidő, de ez is jelentős előrelépés a semmiféle kapcsolat nincs állapothoz képest.

Az AST SpaceMobile BlueBird 1 – 5 műholdak szállításra előkészítve

A cég 17 nagyobb un. Block 2 műholdat kíván elkészíteni 2024 első negyedévére, de nagyjából 45 műholdra lenne szükséges ahhoz, hogy folyamatos és zavartalan szolgáltatást tudjon nyújtani az Egyesült Államok kontinentális területe felett, ezt 2026-ig szeretnék teljesíteni.

Viszont nem csak az USA területén szolgáltatnak – a Vodafone is megbízta a céget a direkt-a-mobilra szolgáltatással Afrika területén, nem részletezett pénzügyi feltételek mellett 10 évig.

A megaműholdrajok korszaka

A Shanghai Spacecom Satellite Technology (SSST) a kínai-német KLEO Connect műholdrendszer „romjain” épül. A német KLEO Connect cégben még 2018-ban szerzett az SSST többségi tulajdont, majd megjelent a kínai állami kapcsolatú CED felvásárlási szándékkal, amit viszont a német kormány megakadályozott. A vitában a Rivada Space Network is érintett, ez az Egyesült Államok és német közös konzorcium egy 600 műholdas kisebb műhold-konstellációt épít, és a vita lényege a frekvenciahasználati engedélyek körül forog. Az SSST egy új műholdrendszert kíván felépíteni, amelyet G60-nak neveztek el, és 12000 Qianfan (Ezer Vitorla) műholdból állna – de ugyanarra a frekvenciatartományra építik, mint a Rivada. Az első lépcsőben 1296 műhold indulna, 36 poláris (É-D irányú) pályán, egyenként 36 műholddal.

A G60 konstelláció műholdjának bemutatója 2023 decemberében

2024-ben három Hosszú Menetelés 6A hordozó-rakéta indítással egyenként 18 műholdat már feljuttattak, és a tervek szerint 2025-ben még nagyobb ütemben fogják a műholdakat pályára állítani.

A G60 csak a második a kínai sorban, az első a China Satellite Network Group (Guowang SatNet) rendszere, amely 13000 műholdas rendszert épít és 2030-ra készülne el.

Persze jelenleg elsődlegesen a StarLinkről szólnak a hírek, okkal: több, mint 7000 aktív műholddal bírnak 2024 végén, globális lefedettséget tudnak nyújtani, több, mint 4 millió előfizetővel bírnak, és már a civil nagymegrendelők is sorban írják alá a szerződéseket, például a Hawaiian Airlines vagy az Air France is a StarLinkkel fogja a repülőgépei fedélzetén a wifi szolgáltatást biztosítani. Fontos a katonai megrendelés is – például a Pentagon 2027-ig az Ukrajnának való katonai célú szolgáltatásért 537 millió dollárt fizet a cégnek. Nyílt információk nincsenek, de a rendelkezésre álló adatok alapján olyan becsléseket látni, hogy 2024-ben a StarLink bevétele a 7,7 milliárd dollárt is elérhető és 2025-ben 11,8 milliárd dollár várható. Jelenleg pedig az ár/értéket figyelembe véve egyedülállóak, egyszerűen nincs hozzájuk fogható alternatíva.

A SpaceX 2024 februárjában bejelentette, hogy 100 régebbi StarLink 1-es műholdat visszavezet a légkörbe. Az ok az, hogy egy menet közben felfedezett hibalehetőség miatt a meghajtásukat elveszthetik, ami lehetetlenné tenné az irányított visszatérést. A műholdakat fél év alatt, fokozatosan vezetik bele a légkör sűrűbb rétegeibe. Ezt valahol lehet pozitív iránynak tekinteni, ugyanis a cég a rendszer megbízhatóságát és a műholdak esetleges meghibásodásával kapcsolatos „űrszemét” kérdést fontosabbnak tartja, mint a kereskedelmi hasznot.

Európa alaposan le van maradva, az IRIS² műholdrendszernek eredetileg 2027-ben már üzemben kellene állnia, ám a tagországok közötti lassú egyeztetési folyamatok miatt ez eleve valószínűtlen volt. Az Eutelsat, Hispasat és a SES által létrehozott konzorcium kapott megbízást a jelenleg 11,1 milliárd eurós projekt megvalósítására, amelybe a tagállamok mintegy 7 milliárd, a konzorcium pedig legalább 4,1 milliárd eurót tesz be. A jelen tervek arról szólnak, hogy egy kisebb mennyiségű, nagyobb magasságban keringő műholdhálózat, több mint 290 műholdja fog pályára állni 2031 elejéig és így globális lefedettséget biztosítani. A projekt támogatói nem győzik hangoztatni, hogy mennyire fontos lenne Európának egy saját, független kommunikációs hálózat, amelyre nincs kihatása sem Elon Musknak és nem függ Donald Trump vagy Hszi Csin-ping döntéseitől.

A megaműholdrajok korszakában egyik kardinális kérdése az lett pár éve, hogy miként fognak a csillagászok és a műholdrajok együtt élni. 2020-ban a SpaceX egyik alelnöke, Patricia Cooper részt vett az AAS (American Astronomical Society ~ Amerikai Csillagászati Egyesület) éves rendezvényén. A médiahisztéria miatt kissé aggódott, hogy majd kiegyenesített kaszákkal vagy legalábbis rohadt paradicsomokkal fogják várni. Némileg meglepetésre semmi ilyesmi nem történt, nagyon konstruktív és békés párbeszéd kezdődött el a csillagászok és a mérnökök (illetve menedzsereik) között.
Cooper a megbeszélés után leült a SpaceX mérnökeivel, és az észrevételeket és a tanácsokat összegezve elindult egy módosítási javaslat-cunami. Persze kezdetleges módon, például az olyan javaslatok, hogy egyszerűen fessék feketére, alapból kidobták – a műholdaknál azért megszokott a fehér festés, mert a Nap fényének jó részét visszaveri, így nem melegszik fel annyira, ami segít a hőháztartásban.

A StarLink műholdak terén látványos, hogy mennyivel sötétebbek az új típusok

Ezzel együtt Starlink V2-k esetén már amelyik alkatrészt csak lehetett, igyekeztek matt feketére színezni, az antennák felületét nem tükröződőre csinálták és ezeknek hála a műholdak úgy lettek halványabbak az esti égbolton a V1-es műholdakhoz képest, hogy nagyobb méretűek.

Azt a csillagászok is elismerik, hogy ezek a lépések teljesen önkéntesek a piaci szereplők részéről. Nincs erre vonatkozóan semmiféle előírás, korlátozás, még csak meg se kell hallgatniuk a csillagászok kritikáit, ehhez képest mérnökórákat és szemmel jól látható mennyiségű időt és pénzt áldoznak arra, hogy kezeljék a lehetőségekhez képest a problémát.

Példaként a BlueWalker 3 műholdat hozzák fel, amely bizonyos esetekben 0 magnitúdós, vagyis az éjszakai égbolt legfényesebb csillagaival vetekedő fényességgel rendelkezik.

Pont emiatt is aggódnak ugyanakkor, hiszen bár az olyan cégek, mint a SpaceX vagy az Amazon figyel erre, arról szó szerint semmi információjuk nincs, hogy például a kínai óriás-műhold rajoknál figyelembe veszik-e ezeket a problémákat – az eddigiek alapján nem igazán, a Qianfan első műholdjai például biztosan nem.

A fényesség problémánál is nagyobb az űrszemét kérdése. A Qianfan első 18 műholdját egy Hosszú Menetelés 6A rakéta állította pályára. Ez mintegy 800 km-es magasságban feltehetően szétrobbant, több, mint 700 kisebb törmeléket azonosítottak 2024 augusztusában. Ilyen magasságból sok-sok évnek kell eltelnie, mire lassacskán a légellenállás illetve a napszél miatt a sűrűbb légrétegekbe érkezve elégnek, így pedig folyamatosan veszélyt jelentenek az alacsonyabb magasságban keringő műholdaknak és űrhajóknak, űrállomásoknak.

A Slingshot Aerospace felvétele a CZ-6A hordozórakéta második fokozatának nagyobb darabjairól

Űrmagyarok és a magyar űr

A HUNOR program 2021-ben indult kormányzati utasításra és állami pénzből. A lehetőségek alapján az Axiom Space-szel állapodott meg, hogy mintegy 100 millió dollárért vállalja a magyar űrhajós kiképzését és az ISS-re történő un. Privát Űrhajós Küldetés (Private Astronaut Mission, PAM) részvételéért. A pályázati úton jelentkezők közül több körös válogatás után végül Kapu Tibor lett megnevezve 2024 augusztusában a második magyar űrhajósnak, míg Cserényi Gyula lesz a tartalék személyzet, illetve ő lesz a földi irányításnál a kapcsolattartó.

Az Ax-4 személyzete: Kapu Tibor, Shubhanshu Shukla, Peggy Whitson és Sławosz Uznański

Az űrhajósok az ESA kölni (Németország) központjában végezték el a kommunikációs rendszerekkel kapcsolatos oktatást, a vészhelyzeti protokollok begyakorlását és a Columbus modulban végrehajtható tudományos kutatások megismerését.

Shukla, Uznański és Kapu az ESA kiképző központjában

Ez után Japánban, a Tsukuba Űrközpontban folytatták, ahol a Kibō tudományos modullal kapcsolatos oktatás zajlott. Végül visszatértek az Axiom bázisára, ahol az úttal járó feladatokat véglegesítették.

Jelenleg (2024 utolsó napján) a tervek szerint április végén indulhat el az Ax-4 küldetés, és május elején térhetnek vissza, nagyjából egy hetes ISS-en töltött küldetésük után.

A magyar űripar is teljes erőre kapcsol: a HUSAT program keretében a 4iG – REMTECH – REMRED cégek által gyártandó hat optikai (HUEOP) és két radar (HUSAR) Föld-megfigyelő műholdak alkotják majd a HULEO műhold-konstellációt, míg egy nagyobb, nemzetközi partnerek által gyártandó, geostacionárius pályán keringő kommunikációs műhold (HUGEO) egészítené ki teljesen a programot. A 4iG szerint kettős célú lesz a szolgáltatás, tehát civil és katonai célú is, ebbe pedig bele tartozhat az ESA és a NATO és. A HUGEO-val műholdas kommunikációs szolgáltatást lehet majd vásárolni. A műholdak pályára állítása terén 2028 illetve 2032 a céldátum. E téren pedig saját műholdfejlesztő- és gyártó kapacitást szeretnék még tovább bővíteni. E célra Fejér vármegyében, Martonvásár mellett építenek egy nagyobb bázist, ahol lehetséges lesz többek között a kész műholdak vákuumkamrás tesztelése is, amire jelenleg külföldön van csak lehetőség.

A REMRED martonvásári új bázisának alapkőletételénél 2024 május hatodikán, balról-jobbra: Jászai Gellért (4iG), Dr. Sárhegyi István (REMRED), Tessely Zoltán (országgyűlési képviselő) és Nagy Márton (nemzetgazdasági miniszter)