Mint korábbi írásomban - ahol az UrbEx alapjait írtam meg - ecseteltem, folytatnám a városi felfedezősdiskedéssel (húúú, de hosszú szó) foglalkozó cikk sorozatot. Kicsit dilemmába kerültem, mert bár Dunakeszivel ígértem a folytatást, azért a kommentekben másra is volt érdeklődés, de ezeket a hozzászólókat megnyugtatom, hamarosan érkeznek a cikkek az ő száj ízük szerint is. :)

Nem szeretném szóról-szóra ugyanazt ide is leírni, mint amit az Urbex Hungary-ra posztoltunk, de mégis szeretném átadni ugyanazt a látványt, amiben barátaimmal volt részem.
Na akkor bele is kezdenék! :)

Szoldi barátom, akivel rendszeresen urbexezünk, most épp nem ért rá, azonban kapóra jött, hogy egy régi gimnazista társam (Józsi) és közös barátunk (Balázs) pont Dunakeszin laknak, éppenséggel ők említették, hogy van náluk egy romos TSZ, ami lehet, hogy érdekelne minket. Leültünk hát egy este sörözni a törzskocsmánkban, a Teréz körúton (na még véletlenül se legyen reklám :D) és megbeszéltük, hogy hol, mikor és hogyan. Aztán persze jött egy kis történetezgetés, albán menekültekről, gyújtogatásokról, fekete Mercikről és Audikról és az elmaradhatatlan hulláról. Természetesen megemlítette a terület lényegét, a három régi gabonaszárító silót.

Gabonaszárító silók sora.

Másnap Józsi barátom tett is egy terepszemlét a volt mezőgazdasági telepen és azt mondta, elég jó kilátásaink vannak, tehát innentől kezdve nem volt kérdéses, lekommandózzuk a telepet.

Esti látkép Józsi ablakából.

Ezek után a következő keddi napra beszéltük meg a kiruccanást. Délután felszálltam a Nyugatiban egy Vác felé tartó vonatra és Dunakeszi-alsón leszálltam egy kb. 20 perces utazás után. Józsiék már autóval vártak, aztán egy jó göröngyös földes úton, 10-15 perc alatt megérkeztünk a telepre.

A második világháború után, 1948-ban megalakult az alagi majorban a tangazdaság. Ennek kiemelkedő szerepe volt az iparosodásban, hiszen az 1950-ig két községként kezelt településen csak egy konzervgyár (Alag) illetve egy vagongyár (Keszi) volt. Fénykorában 5000 hektáros volt a mezőgazdasági létesítmény, sőt 1960-ban a megye legjobbja is volt.

Termény szárító, tető nélkül (a hullát ennek a környékén találták).

Megkezdtük hát a kalandot. Már az eleje érdekes volt, mint kiderült olykor paintballosok lepik el a helyet, az elől levő réten lövészárok-szerűségek voltak kialakítva, a sétánk során egy érdekes beton valami mellett is elmentünk, amiről később a srácok elmondták, hogy termény szárító volt, csak - mint a TSZ legtöbb épületének- ennek sem volt teteje. Mellesleg errefelé találták a már említett hullát is.

Még egy kis gyaloglás után elértünk a 3 toronyhoz. A szélsőt céloztuk meg, ugyanis annak volt leginkább egyben a létrája. Rozsdásak, de meglepő módon nagyon stabilak voltak, inkább a széltől tartottunk mert elég rossz volt az idő. Így sajnos be kellett látnunk, hogy a lényeg amiért jöttünk - Pestre való kilátás a kb. 60 méter magas silókról - nem fog megvalósulni ez alkalommal, de természetesen ezt be fogjuk pótolni. Amúgy a silók vasbetonból voltak, fém kupolával a tetejükön. Acélsodronyok merevítették a monstrumokat, de ezek esetleg az idő vasfogától vagy pedig emberi beavatkozástól elpattantak és konyultak lefele. Amelyiket megcéloztuk a 3 közül, annak az oldala is ki volt ütve. Na de tovább mentünk, hisz más épület is volt a területen.

Balázs próbálja megmászni a silót.

A silók mellett egyből egy alacsony épület volt, ugye említenem se kell, hogy ennek se volt már teteje. Kő itatók voltak benne, valószínűleg a fiatal borjakat tarthatták itt. Gyújtogatás nyomait is felfedeztük.
Innen a tehenészet fő épületébe mentünk, amit a leginkább használtak a paintballosok, erre utaltak a kis golyók illetve a szétkenődött pacák a falon. A falak tele voltak graffitikkel is, némelyik egész szórakoztató volt. Az épületet körbejártuk, volt ott kazánház is, illetve fűtőanyag tároló jellegzetes gázolaj szaggal, valamint egy nagy terem, amiben egy medence volt. Erre azóta se jöttünk rá, hogy mire szolgálhatott.

Azóta se tudjuk mire szolgált ez a medence.

A főépület mellett egy iszonyú nagy esővíz tároló volt, természetesen poshadt, békanyálas trutyival és tele autó- és traktorgumival. Ezután visszamentünk és a fő épület melletti téglakerítés romjain felmásztunk a tetőre. Itt nem találtunk sok említésre méltó dolgot a fénykürtőket leszámítva, melyek az épület természetes világítását szolgálták. A tető szélére érve, pedig olyan látvány fogadott minket, mintha Pripyatban lennénk.

Néha érdekes dolgokat látni a fénykürtőkön keresztül :D

A tetőről a lejutás már kicsit nehezebb volt, de azért csak sikerült. Már csak két épület volt hátra. Az egyik a silóktól elvezető úton volt, odaérve pedig kiderült, hogy egy teherautó mérlegről van szó. Régen erre álltak rá a kukoricával jól megrakott IFA-val. Sajnos a mérlegszerkezetnek csak a hűlt helyét találtuk.

A kibelezett tehermérleg.

Az utolsó épület már nem rejtegetett semmi izgalmat, irodák lehettek. Azonban nálunk már hagyománynak mondhatóan megint találtunk toalett berendezést, most éppen egy budi deszkát (minden egyes túránk során találunk budikefét, deszkát, papírtartót vagy valami ilyesmit, természetesen nem a rendeltetési helyén).

Mindenhol találunk érdekes dolgokat.

Ottlétünk alatt kisebb mozgolódások is voltak, egy nagy Crafter jött arra, de amint meglátott minket inkább visszafordult. Vagy csúnyán néztek a srácok és megijedt a sofőr, vagy valami érdekes volt a raktérben. Én speciel a második verzióra szavazok. Illetve jött egy Peugeot is, valószínűleg szerelmi fészkül szolgálni – hasonló esetekről árulkodott a TSZ bejáratánál össze-vissza heverő használt óvszerek kupaca.

És akkor következzék még pár kép a kalandunkról:

Hosszú lesz legközelebb felfelé az út.

Hatodik Lenin.

Nem volt könnyű a tetőre feljutni.

Aztán én is feljutottam valahogy... na de hogy fogok lejönni? :D

Na... kicsit mintha Ukrajnában lennénk.

Sosem elég a vicces firkákból.

Mindenhol szemét.

Köszönöm, hogy megtiszteltetek figyelmetekkel!

Képek és alapanyag: Hungarian Urban Explorers