Hatalmas előrelépést jelentett az életünkben ennek a noname pocket fényképezőnek a jelenléte, ami leváltotta a filmes fényképezőgépünket.
Régebben nagy várakozás előzte meg az előhívást, mikor még 8-10 napra vállalták meg két hétre, ez még szocalista időben volt.
Aztán gyorsult a világ és mindenhol hirdették, hogy 24 óra alatt. Fekete-fehér orwo, majd a színes 100 dines. De szép idők voltak. Akkor is szerettem, amikor mentem érte és kezembe vehettem a fekete-fehér képeket két hét után, Ofotért.
Ámulva cserélgettem a fotókat a kijárat előtt és percek alatt alig néhány lépést haladtam. Oda sem néztem hova lépek, a képeket néztem. Sok idő telt el mire megengedhettem magamnak a 24 kockás színes filmeket. Emlékszem egyszer a barátaimmal voltam kint a tanyánkon, buliztunk és zenekart alapítottunk, ugráltunk a tűz körül és elfogyott a sör. Én elővettem a péniszem és úgy tettem, mint ha egy késsel éppen levágnám. Éjszaka, tűzközel és villant a vaku. Nem is mertem a tekercset bevinni az Ofotértba, úgy sem adták volna oda a fotót, vagy az egész tekerccsel kidobják. Akkor még figyeltek arra is, hogy az ember mit fotóz, volt rá idő. Elmentem egy maszekhoz, az is ritka nagy szó volt, hogy valaki nem állami intézményben dolgozik, hanem maszek. Érted, saját magáról gondoskodik.
Én mindig úgy gondoltam rá, mint valami bűnös dolog, még hogy maszek, hogy jön Ő ahhoz, hogy különb embernek érezze magát, szemét az ilyen hogy vinni is akarja valamire. Miért nem áll be inkább a sorba és csinálja ugyanazt, mint a többi ember?
Az előítéleteim ellenére muszáj volt odavinnem, mert tudtam hogy Ő is megnézi a tartalmát, de nem engedheti meg, hogy kidobja a filmet vagy hogy ne adja oda azt az egyet, mert vevő orientált, Ő arra szakosodott, hogy az állam elől szipkázza el a vevőket.

Előhívta, nem szólt egy szót sem, de láttam a szemén, egy fiatal csaj volt, az apja üzletét vitte. Tiszta vörös voltam, nagyon szégyelltem magam, de siettem vissza a munkahelyemre. Medenceőr voltam a gyulai várfürdőben. Mutogattam ott a haveroknak, hogy nézd a Csigát, hogy hunyorog, Robi meg úgy csinál, mint ha basszusgitározna és jót nevettünk a végén a péniszen, Böce fényképezte le és elmeséltem az egészet, a haverok meg úgy hallgatták, mint ha ott lettek volna Ők is.
De nem maradt el a büntetés. Vittem át a fotókat egy másik medenceőrhöz, hogy megmutassam neki, erre elhagytam a péniszest, kiesett a kisujjam alól, azt tettem legalulra, hogy ha lapozza akkor az legyen a csattanó. Az lett, egy idős néni látta, hogy elejtem és utánam hozta. Uram ezt elhagyta és nyújtotta felém.
Láttam a szemén, hogy megnézte csak ismerte az illemet, biztos jót röhögött magában.
Egyszer aztán elkerültem Gyuláról és Budapesten összeismerkedtem egy fényképésszel a József körúton, ódon üzlete volt, az a fekete kendő alá bújós szitu mikor fotóz és volt a háttérben egy nagy ezüst színű lap, hogy az is visszaverje a fényt. Nagyon szép igazolványképeket készített. Tökmagos zacskóban adta át a 4db képet és hozzá beszélt egy félórát. Hajlott hátú bácsika volt. Az Ő unszolására vettem magamnak egy Practica fényképezőgépet, nagyon finom tapintású készülék volt, az öreg elmondott minden csínját-bínját meg fénymérő.
Mindenhova vittem magammal a fényképezőgépet és vártam a szituációkat, hogy mit fotózzak. A filmmel spórolnom kellett, mert olcsó volt már ugyan a 36 kockás, de az előhívás még mindig sokba került. Vittem lányokat kirándulni és ahogy a szélben lebegett a haja, kilátóban sörözés, ezek mind megmaradtak. Még ma is élvezettel nézem át azokat a fotókat, némelyik nek már rongyos a széle, annyit dobálták a gyerekek a szőnyegen. Az illatuk sem ugyanaz, mint amikor előhívattam és percekig csak centinként haladtam a járdán az Ofotért előtt, annyira ámultam, hogy az életemből itt egy pillanat előttem.

Az öreg fotóssal úgy ismerkedtem meg közelebbről, hogy elmentem hozzá csináltatni fotót a bkv bérletemhez. De nem szemből, hanem hátulról, azt kértem, hogy a tarkómat fényképezze le. Mondta menjek vissza délután. Záróra előtt értem oda és nagyon meglepődött rajtam, hogy megjelentem. Jaj ne haragudjon fiatalember, rettentően röstellem de mikor mondta, hogy a tarkóját fényképezzem le nem hittem el, hogy visszafog jönni a képekért így filmet sem raktam a gépbe, csak kattintgattam párat.
Olyannyira kellemetlenül érezte magát, hogy záróra ellenére nekiállt, hogy no üljön le gyorsan, meglesz az hamar. Gyorsan megcsinálta és vitte az előhívóba. Bentről szólt ki és tompán hatott a hangja a sötétszobából, hogy tudja nagyon furcsa kérés volt ez és csak azért, mert még ilyet a világ sem hallott, hogy valakit hátulról fényképezzek le.
Aztán hozta elő szaporán, hogy meg kell még száradnia, legyezgette, üljön le, kér egy kávét.
Addig-addig, hogy elmesélte közben az egész életét. A házmester is bejött és értetlenkedett, hogy nem tudtam honnan a fény, azt hittem valami baj van.
Akkor még figyeltek egymásra az emberek, pedig ma már nekem sem tetszene, mit okvetetlenkedik ez itt, minek üti bele más dolgába az orrát. Összetartoztunk, mert összetartott bennünket a rendszer.

Később vettem egy Olympus-t és már minden sarkon volt egy fotó bolt. Csak 24 óra, ajándék film is csak vigyem oda előhívatni. A kirakat mögül bámultam a gépet, ahogy adogolta magából az előhívott fotót. Nagyot dobbant a szívem mikor megláttam az öcsémet, ahogy vigyorog a kétméteres, langaléta az ágyról, legénybúcsú volt és másnaposak voltunk kegyetlen, gyűrött a takaró és ruhástól aludtunk egy ágyban hárman. De szép is volt, akkor még vele is beszéltem. Már évek óta alig láttam, ha találkozunk is csak 5 percre. Szia Anya, hogy van? Fater? Megittunk egy-két sört, biliárdoztunk, semmi, öregszenek. Aztán siet, beszáll az autóba, mosolyog, int és elmegy megint vagy 10 év mire látjuk egymást.

Érződik a levegőben ez a rohanó világ, zacskós leves, mirelit főzelék, porított majoránna, bazsalikom, kömény, koriander, borsfű, kakukkfű, porított mustármag, édes-nemes paprika, porított zeller, só keveréke.Porított árpafűlé szárítmány, Bio céklalé szárítmány, Bio répalé szárítmány.
Régen meg ettük a puliszkát. Nagymamám ledarálta a kukoricát és egy 20 literes edényben megfőzte, nem volt otthon más csak kolbászzsír, felmelegítette és azzal öntöttük le a kukorica kását, fejedelmi étek volt, megnyaltuk utána mind a tíz ujjunk. Azt mondta egyszer a lelkészünk, hogy nem az a jó szakács, aki bevásárol gazdagon és főz belőle, hanem aki szegénység idején is úgy lakatja jól a családját, hogy évek múlva is emlékeznek rá.
Nagymama ilyen csak egy van, szegénykém már rég nem él, mennyi emberséget próbált belém verni és tisztességre nevelni, ahogy illő.
Erre én hátulról fotóztatom magam.

Siessünk...

Jó de ne menjünk elébe a dolgoknak. Egyszer aztán megtört a jég, mint a mobiltelefonnal is. Évekig hangoztattam, hogy nekem aztán nem kell soha, nem akarok még az utcán is telefonálni. Jön valaki velem szemben és úgy néz ki, mint aki magának él, magában beszél. Aztán elképzelem, hogy vajon ki lehet a vonal túlvégén. De az egyik ismerősöm vette nekem direkt ajándékba egy mobiltelefont, Siemens C25. Egy pillanat alatt beleszerettem, egyedül a feleségem hívott rajta, de nagyon furcsa érzés volt, hogy kint állok a piac közepén és onnan beszélek a nejemmel, aki otthon főz és mikor jössz, mert még meleg. Hajajj megyek én drágám és konyha asztal, forró leves.
Vettem ezt a pocket fényképezőgépet, nagy szó volt mert 12000 Ft. Volt az ára, egy régi konkurenciámtól vásároltam az S. Petitől. Hja Peti! Innen üzenem, hogy én a mai napig szeretettel gondolok rád, mindig is irigyeltelek, számomra te voltál az az ember, aki képes rá, hogy a tarkóját fényképeztesse le. Eleinte sokat tanultam tőled, a mai napig nagy koponyának tartalak, életre való ember, aki soha nem adja fel és másnak is képes erőt adni ahhoz, hogy életben maradjon.
Jó volt az a piacos időszak, amolyan emberismerő, a mai napig szívesen járok oda vissza.

De térjünk vissza a pocket gépre, amit a Petitől vettem. Kis, átlátszó-piros, műanyag gép volt és a számítógép LPT portjára csatlakozott. Valami hihetetlen hosszú idő alatt töltötte le a kezelő programja azt a 15db fotót, amit eltudott tárolni a memóriája. De nagyon felszabadultan vittük magunkkal kirándulni és már alig vártuk, hogy hazaérjünk. Odaültünk a gép elé és türelmetlenül vártuk, hogy átmásolja. Volt egy hátránya a gépnek, ha kikapcsoltuk, akkor elvesztette az összes fényképet, a memóriája csak addig tárolta el, amíg bevolt kapcsolva. De nem bántuk, imádtuk az érzést, hogy nem kell rohangálni előhívatni a képeket. Egész nap magammal cipeltem és ha valamit érdemesnek találtam rá azt lefényképeztem, ügyelve rá, hogy nehogy véletlenül kikapcsoljam a fényképezőgépet.



Utána modernebre váltottam, vettem egy pencam-ot. Az már magától kikapcsolt, de 24db képet tudott készíteni és USB portra csatlakozott, a fényképek másolási ideje meg elenyésző volt. Miután azt elajándékoztam vettem a Francii-tól egy Fuji Finepix gépet, Atyaég már filmet is vett föl és hangot, zenét tudtam alákeverni. Most meg egy Olympus-om van, ez már MP4-et is vesz fel hanggal együtt és egyből megy ki a netre. Te meg 20 perc múlva végignézheted az életemnek nem csak egy pillanatát, hanem hallod a hangját, belátsz a konyhámba, szobámba, az életembe és a fejembe, pedig lehet még sosem találkoztunk.

Siessünk...

Napokban kezembe akadt egy cd lemez, Apa mentés volt ráírva és az összes fotó abból az időből, amikor megvettem ezt a Pocket gépet az S. Petitől.
Azonnal a gép elé ültem és hevesen vert a szívem. Kirándulás Letenyére a strandon, a Benjamin születése, egy tóparti horgászat, Apám látogatóban, ahogy az edény fölé hajol és szed levest, mert azt szereti, nagyon leveses az öregem. Ilona az udvaron, focizik a fiammal és párás meleg, fellocsoltam a kisudvart, mert 40 fokos hőség volt.

Elkapott a nosztalgikus hangulat, eszembe jutott mikor Percecutor húzta a pocket géppel az agyamat, mondogatta Ő, hogy adjam el neki, meg guga ilyen gépet csak egyet gyártottak, azt is neked. Jogosan mondhatta hisz az élete párja fényképész a mai napig. Nem irigyelem Őt, hogy nem állami intézményben dolgozik, hanem maszek. Érted, saját magáról gondoskodik.
Én mindig úgy gondoltam rá, mint valami bűnös dolog, még hogy maszek, hogy jön Ő ahhoz, hogy különb embernek érezze magát, szemét az ilyen hogy vinni is akarja valamire. Miért nem áll be inkább a sorba és csinálja ugyanazt, mint a többi ember? Mostanában mindenki tönkremegy.
Ott a Szabó család, micsoda undorító dolog, hogy egy nemzeti érték, saját tulajdon és azt mondják nincs rá pénz. Vagy ott az Antikvárium, az Andrássy út végén, az is bezár. Mindent bezárnak és megszüntetnek, amitől az ember egy kicsit is magyarnak érezhette magát és tudta, hogy tartozik valahová. Azt is észrevettem, hogy nem szánakozik senki. Napokban újságoltam egy ismerősömnek, hogy képzeld bezárt az az étterem, tudod, az egyszerűen Budapest része volt, státusz szimbólum volt oda bejárni, a 70-es években élte fénykorát, most meg bezárták, csődbe jutott. Kit érdekel, hagy hulljon a férgese, vágta rá. Fordított világ, mindenki a hátát mutatja én meg csak vakuzok, nem rakok be filmet, mert félek nem jön érte senki, nem jön el senki. Mindenki siet valami felé...