Lélek equalizer

Jövök haza Rétság-Bánk hátság vagy hegytetőn, amit búzamező övez. Nagy kanyarulat, előttem a búzából felbukkan egy középkorú nő, rángatja fel a bugyiját és a nadrágját, a tekintetét körbehordozza, lassan jut el hozzám, és ijedten néz rám a hatalmas napszemüvege mögül. Akár egy szitakötő, ahogy villant rajta a napfény, és hirtelen visszahúzódott a búzába.

Vagy házába?

A csiga csinál ilyet, ahogy az ujjammal közelítek a szarva felé, hirtelen behúzza, összezsugorodik, megpróbál láthatatlanná válni, ami azt jelenti, hogy Ő nem lát. Strucc csinál még ilyet, bár lehet ez hiedelem, nem láttam még Struccot a fejét homokba dugni.

Nem fordultam vissza, nem akartam tapintatlan lenni, hagy higgye azt, hogy nem vettem észre. Eltelik fél óra és már nem is emlékszik a kellemetlen incidensre, hogy majdnem csorbát szenvedett a becsülete. Mert valljuk be arra ügyelt, mi másért guggolt vissza a búzába, az önbecsülése késztette rá. Mást szeretne elhitetni a külvilággal önmagáról, mint ami valójában.
Őszintén, senki nem ezzel kezdi az önéletrajzát. Vótam ez meg az, ennek is az élén, becsüljetek, nézzetek fel rám. Nehéz, ha közben leguggolsz.

Olvasod a fórumot, és egyszer csak felmegy a pumpa, s végleg elköszönsz. Beírod, hogy gyerekek ennyi volt, többet ide nem jövök, s visszahúzod a szarvad, lemész búzába, megpróbálsz láthatatlanná válni, ahogy a csiga. Közben sűrűn klikkelgetsz, hogy mit írnak rólad, mi a véleményük, dacból azért sem válaszolsz, pedig már a nyelved hegyén van.
Az örök harag eltart napokig, egyszer aztán engedékeny leszel magad felé és megszólalsz. Élcelődnek, „na ugye, mi megmondtuk előre, úgy sem bírod ki”…s megy minden tovább. Csak egy kis többlet figyelemre vágytál, akár az öngyilkos, aki úgy intézi, hogy megtalálják, de még életben.
Kicsit sajnálkoznak rajta, foglalkoznak vele, de az élet megy tovább.
Nem szeretnék kitérni azokra, akik komolyan gondolják a saját életük elvesztését, nincs is rá magyarázat, sem semmi érv. Az érintetteknek vigasz sincs, mit mondhatnék, ha már nincs?

Bajnok nagymamám mindig harsányan nevet, ha eszébe jut, hogy Anyám egyszer világgá akart menni, fogott egy kötelet és elindult. Többször visszafordult, hogy nézik e, látja e valaki? Bajnok papa leste a fészer mögül és csak a kötelet sajnálta, hogy reméli, nem herdálja el a kölök, nagy érték. Bornyút pányvázni lehet vele, nagy kincs.
Anyám megállt a tanyától nem messze és leült a földre, a karjaiba hajtotta a fejét, majd a hasa hazahajtotta. Duzzogva nyelte a falatokat és a könnyeit, kellett egy alvás hozzá, mire kidugta a szarvait.

Csak Bódinak becézik, cigánygyerek, reggelente menetrendszerűen megjelenik fél vegyesre, bagóra gyújt, kávét kavar, aztán nekiáll becézni a nyerőgépet. Helló-belló, megismersz? Tegnap én etettelek egész nap, na gyere apucához egy smúzra, legyünk jóban. Simogatja, becézgeti, de 10 rugó veszteség után rávág egy nagyot, hogy „mi bajod te rühes kurva?”, nem ismersz meg??? Idő multával hatalmasat rúg az oldalába, és gőzt lövellve kifarol a kocsmából. Kölcsön kér, vagy jön a segélyke, és már is kivirult orcával jelenik meg, igazi ember, van tartása, önbecsülése. Csak, akkor húzza vissza a szarvát, ha nagyon sokat vesztett. Külvilág se számít…

Hogy vagyok én ezzel, mit higgyenek rólam?
Azt gondolom jobb, ha a valóságot közvetítem, jobb, ha a legrosszabbat, nem érhet csalódás.
Ritkán bújok a csigaházamba, nincs is igazi problémám, szégyellem is néha magam.
Szerető feleség, két izgága „fiú” gyermek, van mit ennem, van hol aludnom, gyönyörű lakhely s nem lőnek rám. Szavam sem lehet, ki hallgatná meg? Miről panaszolnék?
Mire ne lenne ellen? Vagy magyarázat…
Jó ez így, optimális, csirke farhát meleg, sör hideg, a többi meg ajándék.
Szarvam javában kint, meresztem.

Kérdezi a nejem, miért nem szólsz rájuk? Anyósom tényleg megteszi, ha gyerekeket lát kenyeret, almát rugdosni rájuk szól. Nem veszik jó néven, szarv azonnal behúz és visszaugatnak neki, pedig anyósom pedagógus, már nyugdíjas, de van gyakorlata, mindig is tudta, hogy miként kell egy gyereket rendre utasítani…
40 éves fejjel kresz tanfolyamra járok, egész életemben kerékpároztam, vagy megoldották a környezetemben élők a szállítást. Nejemnek is van jogsija 18 éves kora óta, nem szorultam rá, hogy vezessek.
Most, hogy Bánkra költöztünk eljött az idő.
Generációs különbségek, csigaszarvak. Vagyunk vagy hárman felnőttek, a többi 16 éves.
Állunk fel és mi hárman visszatoljuk a széket a helyére, a többiek csak felállnak. Zavaró a szemnek, biztos kaphatók egy kis utcakő hagyingálásra…mert itt kezdődik, az a fene nagy liberalizmus, mindent szabad, joga mindenkinek van, a kötelességre nem tanította meg őket senki.
Elsősegély vizsgán az egyik csak vakarta a fejét, III. fokú égés esetén mi a teendő?
Vakarta csak továbbra és bambult. Mondom neki kifelé menet, remélem forgalomban soha nem találkozunk össze…, s közben nevettem, persze komolyan gondoltam.

Nejem meséli, hogy megy a 2A-n és ember elkezdi előzni a kocsisort. Le kellett lassítania és lehúzódnia az útpadkára, hogy elkerülje a frontális ütközést, emberünknek esze ágában sem volt lehúzódnia a búzába, nem húzta vissza a szarvát, büszke csiga volt. Mindegy is, az élet számít, a nejem életben van, inkább öleljem magamhoz a szikrázó szemét, mint az élettelent, homályosat…

Jobb életünk van, mint apánknak? Ha minden esetben sikerült volna Ádám óta az apák terve, akkor rég a mennyországban élnénk.
Mondják, hogy azért élek, hogy nektek jobb legyen. Jobb lett?
Minden száz évnek megvolt a maga borzalma, amire nem emlékszik senki vissza szívesen, vagy visszahúzódik a házába, ha hallja, nem is igaz, nem úgy történt.

Mi kutyánk kölykét mindenki hajlamosabb elfogadni, akármi gazságot is tett, még ha megbocsájthatatlan is, fülük bedugvák, nem akarják hallani, nem jó.
Magyarázat az jó, lehet mondani, és csűrni, ferdíteni, magunk malmára hajtani.
Senkit se zavar, hogy egy család, jó az a polarizáció, mert mindegyik oldalon vannak bólogatók és levegőbe dobálók…
Hogyan tűnne fel, hogy zöldségeket beszélünk, mikor már pattog a szem és munkában a kombájn, aratják, begyűjtik, elemzik, nyilatkozzák, elhatárolódnak, kikérik, deklarálják.
Csiga szarva merev, senki nem szól, hogy húzzák vissza. Majd…, mindenki vár a csodára, amikor már irányíthatatlan.

Én azt szeretem az emberiség történelmében, hogy vannak korszakok, amikor nem enged visszaülni a szar fölé, a búzában, felhúzott nadrággal.

Jaj már, mióta vagy ilyen tapintatos?
És akkor most miattad visszaguggolt a kakija fölé felhúzott nadrágban? Így tényleg sokkal jobban járt.

Ki emlékszik még Ceauşescu-ra? Ki engedte felhúzni a nadrágját, vagy a nejének? Golyót nekik…gondoltak rá valaha? Folyt a vérük a betonon, élettelen testük a fal mellé rogyott. Saddam mire gondolt, amikor, mint félisten parancsolta, hogy utasítsák vissza vegyi gázzal, egy falu lakosságát a csigaházba?
Mikor akasztották, nem engedte, hogy csuklyát húzzanak a fejére. Látni akarta, vagy nem akarta látni? Melyik? Mit? Mindegy, neki már vége, behúzódott a csigaházba.

Nem szeretek, olyan szemmel a fiamra nézni, hogy egyszer belőle is halott ember lesz.
Én most élek, Ő most él, általában élő emberekkel találkozunk, mosolygunk, gyűlöljük őket, megvetjük, de a végső állomás minden élő embernek, aki látott napvilágot, a halál.
Szeretném máshogy elképzelni, hogy én meghalok, de a jó emberek nem.
Eddig akárkiről gondoltam, hogy jó ember, meghalt. Szépen énekelt a bakeliten, emberek éljenezték, egyszer csak benne, a hírekben, hogy tragédia.
Kíséri a gyászmenet, kiderül, hogy egyáltalán nem különb nálam, esendő ember, a halál kegyeltje.
Egyik ismerősöm mondta nemrég, hogy Apám már nem lesz okosabb. Értette ezt az értetlenkedésre.
Tudta valaki azt, hogy a világon a legokosabb a csecsemő?
Bármit, bármilyen nyelvet képes elsajátítani. Az ember minél idősebb, annál korlátozottabb, az agya kevésbé befogadó, elfogadóbb, tanulékony. Az emberi agy minden új információtól beszarik és a búzába rejtőzik. Nem rugalmas, nem képes felvállalni önmagát, rejtőzik és védekezik, vádol.
Aztán ennyi, Apám például vér komcsi, szeretem, mert infantilis. Kidagadnak az erek az alkarján, ha belefog a mondandójába, egyszer ez fogja elvinni. Csak én tudom, miről beszél, s hogy senkit sem érdekel.

Én is erre a sorsra jutok, generációs válaszfal ez. A fiatalok mindig, olyasmit csinálnak, amire nem számít senki, ráncoljuk a homlokunkat. Megváltoztatják a világot, oda kerülnek, ahova nem szeretnénk és döntenek, olyasmiről, amiről csak álmodunk.
Aztán hörgünk, hogy nem jó van ez így. Persze senkit sem érdekel, mert hörgés után görgés, pár göröngy a koporsónkra és a kutya nem kérdezi többé, hogy mit is akarsz? Nem jól van ez így, az élet igazságtalan. Jó, OKÉ, igaz, tegyél ellene, maradj életben és taníts minket, hogy te vagy a bölcs és igaz, aki féli az igaz Istent s, amit mond, az időtálló.

Izé, Lenin, olvassa még valaki? Hisz még benne valaki? Féli valaki Sztálint? Tudja valaki, hol kaparták el azt a nyomorultat? Hol van az ezer éves birodalom atyjának a sírja?
Hja, ennyi?
Akkor te mit akarsz hozzá tenni a történelemhez?
Megelégszel azzal, hogy a sarjaid megkönnyeznek egy csokorral, vagy úgy vagy, mint AZTHISZI Szent Ferenc, akinek halála után elrejtik a humuszát, nehogy borogassák, levizeljék, leszarják? Egy eltemetettnek nincs önbecsülése, még az elől sem tud elhúzódni, ha valaki levizeli a márványt, legyen, akármilyen díszes. Belül rothadás.

Nahhh, megint elrontottam. Kicsit szétszórt és epés lett, elkezdem elölről 

Éppen végeztem a búzában a nagy dolgomat nagy nyugodtan, kicsit kényelmetlen volt, mert a hirtelen jött ingert nem tudtam papírral ellensúlyozni. Belemarkoltam a búza tövébe és kitéptem egy marokkal. Guggolva nem lehet bugyit felhúzni, körülkémleltem, s egy kerékpáros bukkant fel az erdő mellett a kanyarban, gyorsan lehúzódtam, remélem nem vett észre. Elég sokáig maradtam guggolva, megvártam, amíg messzire jut és óvatosan kémleltem ki, hátha visszanéz. Kifelé menet nyomot hagytam a búzában, legalább egy kenyérnyit letapostam, hátha aratásig helyre áll. Nem venném a szívemre, hogy valaki miattam hal éhen.

Ezen a fórumon mindenki hülye, vagy nem szól hozzá. Most igazán a lelkembe tapostak, direkt élvezik, de nem adok nekik több esélyt. Nem jövök ide többet és meg is írom nekik a magamét, beolvasok nekik, hogy tanuljanak belőle. Csoportos erőszak, ahogy viselkednek, disznók elé a gyöngyöt, vagyok annyira jó, hogy ne érdemeljenek meg.
Gyerekek ennyi volt, búcsúzom, soha többé nem jövök vissza.
Páran gúnyolódnak, de már nem válaszolok rá, kibírom, tombol bennem a düh.
Ekkora lúzer bandát, mint az óvoda. Mikor meghúzgáltuk egymás haját, nem is értem miért fecséreltem az időmet eddig rájuk, hasztalan. Ökrök.

Aludtam egy jót, ittam is rá egyet, sokat gondolkodtam rajta. Van köztük pár jó arc, akit sajnálnék elveszteni, sokat marhultunk együtt. De jobb ez így, többet nem szólok hozzá, jól esik dacoskodni, nap közben a munka köti le a figyelmemet, nehéz meló az esztergapad.
Este első, hogy végigolvasom, ki mit írt rólam. Direkt nem válaszolok, hátha fáj nekik, remélem most rosszul érzik magukat miattam. Lassan éjfél, mire mindent elolvasok, reggel elkések, korán kelek…
A második napon már kevesebbet gondoltam a fórumon történt szóváltásra, eszembe jutott, de inkább az új munkával voltam elfoglalva. Este csak végigfutottam a fórumot, pár tüskét még elszenvedtem, nem változott a gondolkodásuk, jobb is ez így. Reménytelen.
Minden csoda három napig tart, este, munka után két sör és a komló nyugtató hatással van a szervezetre. Egy rövid tőmondatot elengedtem egy szimpatizáns irányába, kár volt. Mindjárt jött a ” na ugye, mi megmondtuk előre, úgy sem bírod ki”…

Csatát vesztettem, innen már nincs visszaút, mint a dohányos, aki két hét múlva a szájához emeli. Az első slukk idegenül hat, felköhög, de a cigaretta vége felé nyugalom járja át a tagjait, lázas készenlét, kell egy fél doboz, mire minden visszatér a búzába, lehúzódik, leguggol, és csak figyel, hogy mikor vonjuk meg tőle a kerékpárost, akiről el tudjuk képzelni, hogy nem látott semmit.

A fene az egészbe, az élet is ellenem van, anyám, apám kiröhög, gúnyolódnak rajtam, nem bírom elviselni, azonnal felakasztom magam. A pajtában ott a pányvakötél, most megmutatom nekik. Felkaptam és rohantam végig a dűlőn, közben ordítoztam. Mikor az eperfák alá értem, visszanéztem, de nem láttam senkit. Ezeket nem érdekli semmi?
Akkor is nekem van igazam, leültem a magas fűbe, és duzzogva a karjaimba temettem az arcom, óvatosan kémleltem ki, hogy van e mozgás a ház körül. Ezektől én éhen is halhatok, sehol senki, csöndes a ház. Apám moslékot visz a malacoknak, nem látom, de a disznók sivalkodnak, és az öreg rendre inti őket, ne te már, eriggy arrébb, szereti őket, mint ha a gyerekei lennének. Finoman oldalba kocogtatja a tolakodókat, hogy ki tudja önteni a moslékot. Esteledik, a nap kúszik le az égbolton, kong a gyomrom az éhségtől, de uralkodnom kell rajta.

A postás nyolc körül jön ki, ül a bringájára és kezdi osztani a pénzt az utcákon. Korán kell menni, mert sokan várják már a posta előtt, nem kell a Sanyinak házhoz vinni a pénzt.
Mindenki tudja a napját, akár a havibaj, menetrendszerűen jön a Sanyi a pénzzel. Kisebb tumultus alakult ki a posta előtt. Szevasz gádzsó, élsz még tesó, mi a helyzet felétek. Semmi tesó, jól vagyunk. Mindenki ismeri a lajstrom szöveget, mögöttes tartalom nélküli, csak a találkozás örömére. Aztán mindenki néma csendben, feszült várakozással figyeli a kapuajtót, az áhított Sanyit. Gubát a markomba ecsém, számoljad le sebtiben, ahogy kifordult a kapun, körbevettük és zajongtunk, mint a méh kaptár. Szurkoljad a lét öregem, akár az alkohol a vérben, úgy hat a pénz látványa a tenyérben. Tegnap elvertem húsz ezret a gépen, utánam sem nyert senki, ma biztos megfogom az Isten lábát. Istenkém, drága kenyér, eszem szád, adj egy kis szerencsét, há mi vónék én te előtted, nem sajnálod egy szem fijad, há szakaggyak meg, ha ma nem viszem a bankot. Sanyi gyerek leszámolta a segélykét, adtam neki jattot, ma minden cigány gavallér. Egyenes derékkal mehetek be a kocsmába, a mosoly önkéntelenül is megjelenik, hátba veregetem az ivócimborákat. Mindegy csak adják már azt a kávét, meg fél vegyest. A feles átjárja az ereimet, elzsibbadnak az izmok, muszáj rágyújtanom, a füst csípi a szememet, miközben kavargatom a feketét. Sunnyognak itt ezek a magyar gyerekek, szemeznek a géppel. Mindenképp előttük kell odaülnöm, mert már benne vagy egy rakat pénz, valaki csak megnyeri.
Helló-belló, megismersz? Tegnap én etettelek egész nap, na gyere apucához egy smúzra, legyünk jóban. Bedobom az első érmét és elindulnak a kerekek, kezdődik a játszma, jótékonyan hat az ereimre, az izmaim is lazulnak, otthon érzem magam, reflexből csapok a „HOLD”-ra.

Hogy vagyok én ezzel, mit higgyenek rólam?

Nehéz ügy, akármennyire is szeretnék őszinte lenni, a félreértés esélye megvan, vagy szándékosan, vagy tényleg félreértik. Kinek van tisztessége egyáltalán? Kinek megkérdőjelezhetetlen? Nem fog meghalni, ha azt gondolja magáról, hogy én jó ember vagyok?
De.
Miért van szükségem tisztességre, miért a vágy, hogy felnézzenek rám, becsüljenek?
Egoizmus.
Nem haltok meg, bizony mondom, hanem ti magatok lesztek az Isten.
Jól esik helyettesíteni, mikor hegyekben áll a respect?

Mikor a lélek megretten, és magára ismer, a valót.

Emberünk gyúrni jár, kopasz, feszít rajta a fehér póló, büszkén lép ki a 38nm lakásból, a lépcsőházból, szaladnak rugalmasan a léptei. Kivágja a bejárati ajtót és nekicsapódik egy alvó hajléktalannak, aki fájdalmában felnyög. Hangosan cicceg a gyúró és megvető pillantással néz végig rajta, majd elsorolja sziszegve az autóig, hogy mi lenne a rendjén való, a helyes. Magára húzza az ajtót, hi-fi, légkondi, gáz és sorolhatnám a sok földi jót. Az egész napját a kondiban tölti, szevasz haver, összeölelkeznek, csupa izom. Vállveregetés, csaj az oldalán, szőke, darázsderék, húsos fenék, lóbálja a kulcsot, hogy öcséééémmm.

Zuhany, törölközés, friss szellő az ablakon át, pára száll az ablakon át. Hátizsák, zipp-zár, féllábas fing előtt körbenéz, tiszta ruha, lendület, slussz kulcs, pittyegés, süppedés, hi-fi, légkondi, jó az élet hozzám.
Parkolás, pittyegés, hátizsák kanyarintás és a szemembe ötlik a hajléktalan, ahogy az ajtó mögött alszik. Kurva anyád bazdmeg, rohadt köcsög, miért nem mész egy parkba, miért kell összeszarni, összevizelni a lépcsőházunkat????
A düh úrrá lett rajta és megemelte a hajléktalant a karjánál fogva, akár egy bábú.
Merev volt, ki volt hűlve, arca szürke, fakó, vértelen. Ijedten engedte el, órák óta halott lehet. Mozdulatlan, ügyet sem vet rá senki, hisz hajléktalan. Mozdulatlan, merev, jesszusom egy halott, hozzá értem egy halott emberhez, nem válaszol, megfagytak a tagjai…
A víz kivert, azonnal elengedtem és hívtam a mentőket, a kezemet meg a nadrágomhoz dörgöltem, hogy letisztítsam a halott nyomát, Jézus, ez tényleg egy igazi halott ember, ez nem mozdul, ez nem vicces. Fene a kurva anyját, miért itt kellett megdöglenie???
Messziről egy szirénázó mentő hangja, a kulcs gyorsan fordul a zárban, legyen az Ő gondjuk, a szappant hamar megtalálom…

Nahhh, megint elrontottam. Kicsit szétszórt és epés lett, elkezdem elölről 

Ha valaki azt hiszi, hogy Rétság és Bánk között csak két ember szemszögéből lehet bemutatni az esetet, az téved. Ügyes vagyok, van fantáziám, akármit ki tudok hozni a sztoriból. Legyen ez az én glóriám. Vannak pl. a rovarok, vagy az akármik, amiknek az előfordulása egy négyzetméterre vetítve sok. Vannak a férgek, van a búza, van a napsütés, a fák, a madarak, a felhők, műholdak, magasfeszültség, távoli hegy, lent völgyben autó. Onnan közelítem meg a guggolást, ahonnan csak tetszik, ki szab határt, hogy ezt nem lehet?
Tessék, mondok furcsát, rókák…
Ez tényleg igaz. Budapesten nem lehet találkozni rókákkal, mert sok az ellenőr és jegyeket, bérleteket. De itt Rétság és Bánk között, hátság, hegység. Van egy finom földút, ahol munkába menet lehet gondolkodni Istenről, mert a természet átölel, az ölébe vesz és elringat. Szellpő, felhő, virágok, lassan beérik a búza, akácos mélyén rókalyuk. Odúból másznak ki az útra és játszadoznak a kicsinyek, mint a macskák, egymást harapják.

Egyik észrevesz, ahogy kerékpárral közeledem, és iszkolni kezd, másik megdermed, direkt lassítok, élvezni akarom a látványukat. Amelyik nem szaladt el, az csillogó szemmel néz rám a búzából, csak az orra hegyét látom, kíváncsi, hogy mi lehetek. Ember vagyok, veszély.
A kutyám már hozzászokott a reggeli induláshoz, fél nyolckor a kapuban csóválja a farkát és búcsúzik tőlem. A rókák is megszokták, hogy háromnegyed nyolckor járok arra. Először csak két szempár kémlelte jöttömet a búzában, harmadnap egyre több. Majd menetrendszerűen vártuk egymás látványát.
Egy reggel az úton egy döglött róka hevert, lehet engem várt és megijedt a motor zajától, menekülni próbált, kiugrott eléje. Megmerevedett mire oda értem, nem vicces, szívesen elköszöntem volna tőle, engem várt kíváncsian, az életével fizetett.

Az estét egy borozóban töltöttem a haverokkal, kicsit fájt a fejem, a halántékom, de kértem egy pohárkával és enyhült. Bambára ittuk magunkat, jókat nevettünk, mindenki mindenről tehet, jó ez a szabadság. Kojtoltuk a füstöt, a kocsmáros már ideges volt, mert zárni akart.
Kit érdekel, amíg van pénze az ifjoncnak, mi mondjuk meg, mikor van záróra.
Éhesen tántorogtam ki a kocsmaajtón, a részegség, a részegség, ki sem bírom ejteni, höáááhhh, de jóóó. Dülöngéltem a falak mellett, egy dalt próbáltam meg dudorászni, vagy kimondani a nevem, nem ment. A fejem még mindig fájt, de legalább részeg vagyok, kit érdekel???
Egy vastag csikket találtam a járdán, óvatosan, remegő kézzel a számba illesztettem, a nikotin íze már a számban volt, kerestem gyufát, tapogattam a zsebeimet. Hunyorogtam a füsttől…
De jó leszippantani, de megnyugtató…
Vihar készülődik, nagy eső és villámok, ilyenkor nem lehet a parkban aludni fák között, s padon. Egy lépcsőház bejárata, valaki már aludt ott, mert kartonlapok az ajtó mellett. Leülök a lépcsőre, amíg végigszívom a csikket, már a füstszűrő ég, marja a torkom a műanyag.
A bejárat előtt két kuka, hajnalban viszik. Felemelem, pizzás doboz, egy fél pizza, ez most ajándék a sorstól, ezzel sikerül túlélnem a holnapi napot. Evés után még szerválok egy csikket, félrészegen lekuporodom az eső elől a kartonlapra, csak ne fájna ennyire a fejem…

Sitten nőnek.

Cigarettáért, élelemért bármit. Nincs ellenemre, nincs tiltva, hogy kifessem magam, és szoknyát vegyek fel, a lelkem mélyén nő vagyok. Nincs mellem, de az arcom, a hangom, a mozdulataim nőiesek. Főnyeremény vagyok a sitten, szeretem a faszt, kívánom.
Felesége vagyok itt sokaknak. Ez itt nem egy búzamező, nincs hová húzódni, rejtőzni, mindenki megtalál, kikezd ha véded magad. Egyszerűbb felvállalni és hasznot húzni.
Nincsenek látogatóim, de a partnerek bőkezűen megháláják, mindenkinek jó.
Ha ellenkezel, úgy is megerőszakolnak, akkor legalább élvezem. A tövére nyúlok és lenyelem.
Szemfesték, rúzs, lila szoknya, zokni a melleim helyett, adómentesen. Cserébe csirkecomb, Marlboro, sütemény, rántott hús, üdítő és más egyéb földi hívságok, cserében szopni kell.

Igazából egy emberre vágyom, aki szeret, aki magam miatt szeret és nem az arcomat csapkodja, miközben szopom, hogy „te rühes kurva”. Valamit valamiért, tisztában vagyok a sittes szabályokkal, de vágyom néha én is egy kis gyengédségre, megbecsülésre…

Nahhh, megint elrontottam. Kicsit szétszórt és epés lett, elkezdem elölről 

A rókáknál tartottam imént, nézték a nagy fehér segget, amit ügyetlenül leplezett a világoskék bugyival, farmerral a középkorú nő, s közben jöttem én. Rókák már messziről megismertek, de az orrukat sem merték kidugni a búzatáblából, én meg feszélyezve éreztem magam a női fenék láttán. Nem, mint ha nem lenne gyakorlatom női fenekek láttában, s nem is büszkélkedni akarok, trófeákat bemutatni. Az mégsem járja, hogy idegen női feneket megbámulva, az ember másnak lelkiismeret furdalást okoz. Beletekertem, megnyomtam a pedálokat és elrejtettem elmém legzugábbikába a világoskék bugyi látványát. Borítsunk rá fátylat, ki tudja ki fia, borja. Én is voltam már hasonló helyzetben.

A váci börtön előtt nem várta senki. Nem is bánta, nem kell magyarázkodni…
Női ruhában fogták el, szoknya, melltartó, világoskék bugyi, tűsarkú, napszemüveg.
Mindet visszakapta két év után. A férfi vécében öltözött fel és bambán vigyorgott az őrökre kifelé menet. Közötök hozzá semmi, nyomorultak, azt hiszitek, jobb emberek vagytok?
A buszra várni kellett egy órát, Rétságon állt meg legközelebb, innen gyalog, nincs átszállás.
Már hajnalban ébren voltam, ideges, feszült, ma szabadulok, nagy nap. Pezseg a vérem, feszült vagyok, el sem hiszem, hogy szabadon járhatok, kelhetek, Oda megyek, ahová akarok, és nem szólnak rám, nem kell faszt markolni ételért cserébe, nem kell egy doboz cigiért szopni. Nem áll utamba senki, nem kíváncsi rám senki, észre sem vesznek.
Görcsöl a gyomrom, hegymenet, fel a földútra, el az emberek szeme elől, ne is lássanak.

Ne is lássalak.