Nem szerény a megszólítás, elismerem. Én adtam ezt a „tudományos fokozatot” az alapból csak Laci bácsinak hívott úriembernek, de higgyétek el; megérdemelte. Barátaimmal így hívtuk sokáig, és hívnám én a mai napig is, ha nem hunyt volna el pár hónappal ezelőtt…

Egy igazi régi vágású úriember volt. Kb. 1,60m mély, kevés szürke hajjal, amit igyekezett mézgagézásan átsimogatni a feje búbján, eltakarandó a szőrtüszők folytonossági hiányát. Szemöldöke olyan sűrű és hosszú, hogy bizton állíthatom, sosem volt még művelés alá vonva. Csillogó acélkék szemei előtt vékony drótkeretese szemüvege volt. Vékony csontú, szikár embertípus. A háta egyenes volt, mozgása koordinált, arca frissen borotvált. Mindig kifogástalanul tiszta szövetnadrágban, ingben és zakóban járt. Nagyon választékosan beszélt, káromkodni sosem hallottam, a hangját sem emelte fel soha. Arisztokrata kinézet és stílus. Körüllengte valami olyan aura, ami békét, derűt és nyugalmat sugárzott. Laci bácsit – talán éppen e miatt a megfoghatatlan aura miatt – körüldongták a nők és fiatal lányok, amit ő magától értetődően, ám szerényen fogadott.
Ez volt egészen az utolsó hónapokig. Ezt a nyugalmat és békét nem törte meg még a halálfélelem sem, pedig tudta, hogy ő elmenni készül. A fia mondta a temetés után, hogy Laci király bácsi szíve gyenge volt két infarktus után, de a műtét (altatás) kockázatos volt, illetve ő sem akart kórházba vonulni. Felkészült inkább az útra.

Laci király bácsi nagyon szeretett engem. Azt mondta, hogy ő is „ilyen szép szál legény” akart lenni, mint én, de aztán olyan lett, amilyen. Mikor azt is elmondtam, hogy (akkor még) egyetemista vagyok, elismerően megveregette a vállamat. Az ő idejében még nem jutott be boldog-boldogtalan az egyetemekre…
Ő felnézett rám, mivel apikális végem majd' fél méterrel az övé fölött volt, illetve tanult ifjú titánnak könyvelt el, én pedig rá néztem fel stílusa, és kora ellenére is friss szelleme miatt. Kialakult közöttünk egyfajta barátság.

Laci király bácsi nyugodtsága ellenére nem volt szenvedélyektől mentes. Nem ivott, nem dohányzott, a nőket sem hajtotta, dartsozni is csak ritkán állt be, de a lovakat imádta. Mindig csak annyit mondott, hogy a lovi az ő élete. Több évtizede ott is dolgozott. Hónapokig csak ennyit tudtam erről, később egy nagyon direkt kérdésemre derült ki, hogy vécés bácsiként funkcionál az öreg. Furcsa, de nem omlott bennem össze egy világ. Egy probléma volt, hogy addigra már megbeszéltük, egyszer kivisz magával a munkahelyére. Hm. A vécébe? Nem a lovakhoz? Most már mindegy…
Aztán el is jött a nagy nap. Kimentünk. Kicsit féltem, de kár volt. Laci király bácsit mindenki ismerte! Szarni minden ember jár. Szar olyan szar helyen szarni, ahol leszarják az ember fejét mindenféle szar alakok. Nos, Laci király bácsi nem ilyen volt. Szolgáltatott. Udvarias volt. Majd minden ottani dolgozóról tudta, mi foglalkoztatja. Rákérdezett, igény esetén udvariasan tanácsot adott – nem volt tolakodó egyáltalán. Minden órában felmosott, és szárazzal is feltörölt. A vécé ragyogott. Összeismertetett zsokékkal, lovászokkal, mindenfajta ottani népekkel. Egyik barátja pártfogásába ajánlott, akivel még fogadtam is egy futamra. Naná, hogy nem nyertem! Ő elmondta azt, amit Laci király bácsi nem: jó hírű zsoké volt az öreg hosszú éveken át, mielőtt kiöregedett és vécés lett. Más ezzel kezdte volna. Ő meg sem említette. Régen volt, elmúlt.
Mikor végzett a melóval, elvitt az istállókhoz is. VIP-beugró nélkül is szabadon mozoghatott. Simogattunk versenypacit, elmesélte a lovi történelmét. Tőle tanultam meg a lovak színeit, fejformákat. Ami addig barna volt, azóta már pej, ami foltos homlokú, azóta hóka stb. Nagyon jól elvoltunk egészen estig, amikor is hazamentünk. Élmény volt.

Ezután már csak kétszer-háromszor, ha láttam a Páva sörözőben. Aztán eltűnt. Hetek múlva tudtam meg, hogy Laci bácsi – akár Koltai a filmjében – a munkahelyén halt meg. Rosszul lett a vécében, és csak éjszaka találtak rá. A temetésére nem mentem el. Ha tudtam volna, mikor tartják, akkor sem mentem volna. Én nem a koszorúkra és a földkupacra emlékszem, hanem rá, az emberre. Bár szenvedélye nem ragadt át rám, azért köszönök neki mindent.

Viszlát, Laci király bácsi! Emlékszem rád.