Amikor kiskoromban egy 30-40 év körüli emberrel beszéltem, olyan öregnek tűnt. Aztán most rádöbbentem, hogy nem is volt olyan öreg, hisz ma töltöm az 50. évemet, de nem tartom vénségnek magam, pedig egy-két dologban megpróbált az élet.
Ötödik lányként születtem a családba, /4. élő/ anyámnak tombolája is volt, valahová szilveszterezni akartak menni, de közbejöttem.
Majdnem éjfélt ütött az óra, mire én is úgy gondoltam, talán az 58-as évjárat jobb, ezért éjfél előtt öt perccel láttam meg a "holdvilágot".
Most le kellene írnom milyen volt a gyerekkorom, de azt mondják egy védekező mechanizmusa az emberi agynak, hogy a süllyesztőbe teszi a negatív élményeket. Mivel pozitív nem volt sok, így az élményeim inkább Apámmal kapcsolatosak, aki aztán 6,5 éves koromban elhagyott bennünket.
Iszonyú dolog volt a temetés, emlékszem még az üvegkoporsóban az arcára, félig nyitott szemére, mintha aludna. Csak a nyaka táján lévő sziács utalt a halálára, akkor gondolom még boncolás után használták az eltávolított szerv pótlására.
A nővérem, amikor felemelték és megnézte, üvöltött, de én nagyon nyugodtan szemléltem "alvó" Apámat.
Amikor viszont a koporsóját kezdték leengedni, tiltakoztam,nem akartam engedni, "Apukám ne hagyj itt!", alig tudtak lefogni.
Attól kezdve megváltozott az életünk, nem volt aki anyámat visszafogja abban, ha jól el akart verni. Máskor ha rosszat csináltam, csak kiültem az árok partjára és vártam haza Aput, akivel aztán felemelt fővel mentem haza.
Ennek vége lett, ha ideges volt anyám, volt hogy a vödörrel vert úgy fejbe, hogy 3 kapcsot kaptam az orvostól, vagy éppen valakivel beszélgetett, és amikor neveletlen gyerekként közbeszóltam naiv gyermeki őszinteséggel, hogy -anyu az nem úgy volt -, rám nézett, villámokat szórt a szeme, aztán bottal úgy elvert, hogy hurkás volt az egész hátam.
Visszatérve a vödörrel való fejbetörésre, /akkor már volt nevelőapánk/anyámtól kaptam egy kis lóvét, hogy ne áruljam el, hogy ő volt. Az a helyzet, hogy abban az időben még volt üzleti érzékem, és mivel nevelőapám is adott egy kis lóvét, nem is kellett elárulnom, csak a hallgatásból tudta, hogy nem csalt a megérzése.
Egyszer nevelőapámmal összevesztek, anyám eltűnt, egész nap sírtunk, kerestük, de nem találtuk. Estefelé aztán nyöszörgést hallottunk a pince felől. Ott találtunk rá, nevelőapám felcipelte, másnap csupa kék volt a combja. Vizes borogatást, stb, ott sajnáltuk szegényt, aztán mikor a vizes ruhát cseréltük, akkor döbbentünk rá, hogy megjátszás volt az egész, mert a ruha, tiszta kék lett, ugyanis tintával kékezte be a combját, hogy sajnáljuk.
Biztos megvolt az oka rá, amiért ilyen rideg anya volt, lehet,hogy ez is oka annak, hogy elég önálló lettem, illetve lettünk a nővéreimmel együtt.
Na én akkor megfogadtam, hogy nem fogom bántani a gyerekeimet, mert ha szép szóval nem lehet, akkor mi értelme.
Nagyrészt be is tartottam, néha egy kis seggrepacsi, de sohasem engedtem eluralkodni magamon azt, hogy már csak azért ütök, hogy a dühömet levezessem.
Gondolom anyám esetében ez volt, de már mindegy. Már nagyon-nagyon távol vagyunk egymástól, persze nem kilométerben mérve.
Legutóbbi találkozásunkkor, Apám sírjához mentünk nővéremmel, meg megköszöntöttük anyámat is, mivel akkortájt volt a születésnapja, nővérem magasztalta kicsit, hogy Apánknak síremléket csináltatott /43 év után/ , nevelőapánk rögtön azt kapott, mikor meghalt.
Őt szerette, Édesapánkat nem, szerinte csak "odacsinált" minket, ezek után nem nagyon tudja elhagyni a szám dícsérő szó.
Mindegy, lehet, hogy kicsit elérzékenyült a dícsérettől, egymás mellett álltunk a nővéremmel, mire Ő -gyere drága gyermekem, had öleljelek meg! - szavakkal átölelte a nővéremet, aki utólag bevallotta, hogy hát kicsit jól esett neki az ölelés még ennyi év után is, de nem tudom, hogy miért éreztem olyan ürességet akkor?!
Nem emlékszem ölelésére, nem volt jellemző. Most 50 évesen elgondolkodom rajta, hogy miért érzek ilyen keveset iránta.
Mielőtt még bárki rám zúdítja a gonosz áradatát, közlöm, hogy sokszor próbálkoztam, hogy közel kerüljek hozzá, néha boldogság fogott el, hogy sikerül, de aztán a hideg zuhany...
Van egy húgom is még, Apám halála előtt született 3 hónappal. Őt nevelőapámmal együtt úgy nevelték, mint a közöst, mert még 1 éves sem volt a húgom, amikor nevelőapám odaköltözött.
Csak Ő létezik számára most is, akármit csinál, bármit tesz, mindent megbocsájt neki, és az ő gyerekeinek.
Az én fiam 8 éves volt, amikor először látta, de a többinél sem vette a fáradtságot, hogy foglalkozzon velük.
Volt bennem harag, dac, de legyőztem és a 80. szülinapjára elmentem, próbálkoztam, hogy talán mégis érez valamit. 2-3 hónapig tartott, hogy normális volt, aztán kibékült a húgommal, mi meg le voltunk ejtve.
Na ilyen előzmények után fel kellett kötnöm az alsóm,hogy nehogy róla vegyem az Anya-mintát.
Ja, és B.U.É.K. Mindenkinek!