Gasztronómia
Sokkal felkészültebben érkeztünk Azerbajdzsánba kaja kapcsán, mint Grúziába, pontosan tudtuk, hogy mik azok az ételek (és italok), amiket ki óhajtunk próbálni. Plusz azt is elhatároztuk, hogy ahol lehet, ott a legfrankóbb éttermekbe megyünk, azt ugyanis tudtuk előre, hogy ezek árfekvésben a hazai átlagot súrolják maximum. És ugye rögtön a reptéren meg is volt az első autentikus élmény a badambura kapcsán.
Van egy csomó helyi kaja (ami annyira nem helyi, inkább regionális, az azeri konyha a perzsa és a török keveréke), ezek közül a kebab az pont az, ami, de elég jól csinálják, a sadj nevű, vaslapon összesütött hús és zöldség pedig tök átlagos. Viszont leginkább a bárány van fókuszban, szóval erre alapozva van egy csomó baromi jó étel.
Egyrészt a dolma. Ez valamiféle zöldségbe, vagy annak levelébe csavart darálthús, a szőlőlevélbe göngyölt verzió a szupertutiság, mindenképpen ajánlott táplálék. Van dushbere néven valami levesük is, ami viszont nagyon sós, van természetesen báránysült végtelen módon elkészítve, illetve van pilaf, ami ugye tésztában összesütött hús, rizs és zöldség, errefelé a kán piláfja számít a mezőny legjobbjának, ami hatalmas nagy, minimum kell hozzá négy ember. A qutab nevű, sós, hússal, zöldséggel és sajttal töltött palacsinta sem rossz, az is megér egy próbát.
Három különleges kajálási élményünk volt, a Khinalugban kapott ebédről már esett szó, de voltunk olyan bátrak és Gabalában bevállaltunk egy helyi ajánlást. Van egy elég furcsa szokás errefelé, szeretnek a természetben enni, de annyira mégsem, ezért ilyen furcsa, lábakon álló kalyibákat építenek az erdőben, van bennük egy asztal és odaviszik maguknak a tápot, tehát kicsit olyan, mintha piknikeznének, csak nem a pokrócon, hanem inkább valami zárt helyen. Na, Gabalában pont ilyen helyre mentünk, mi voltunk az egyetlen vendégek (ami utólag abszolút érhető), az angolul nem beszélő pincérkölyök szívélyesen felkalauzolt minket egy ilyen kunyhóba, leadtuk a rendelést (sült csirke és sült bárány), aztán csak vártunk.
És vártunk, és vártunk, csak azért nem volt extra unalmas, mert a kalyiba alatt volt egy sas, meg mellette ketrecekben mindenféle állatok (oka ismeretlen), aztán egyszer csak megjött a gyerek és hozta a rendelést, ami képen jól nézett ki, de nem lehetett megenni. Tanyasi csirke, mondanád, ha azon fanyalognék, hogy nem volt hús a csirkén, de ez egy olyan tanyasi csirke, ami egész életében mindig csak annyit evett, hogy pont ne dögöljön meg. A bárány pedig nyers és rágós volt, küzdöttem vele derekasan, de csak annyi lett a vége, hogy még beugrottunk ténylegesen enni egy perzsa étterembe visszafelé, aztán én másnap nem nagyon keltem fel sem az ágyból, sem a vécéről.
És ezen az élményen volt hivatott változtatni Ilgar és az ő vacsorája, amelynek tervezett csúcspontja a Shekiben létező helyi specialitás, a piti megkóstolása volt. Aztán kiderült, hogy ez az egyetlen fogás, benne van a videóban, hogy miképp tálalják, de azért összefoglalom. Egy agyagköcsögben van valami zsíros bárányhús meg csicseriborsó, ázik valami szaftban. Az asztalon meg egy csomó kenyér. Fogod a kenyeret, apró cafatokra téped, beledobálod a tányérodba, majd az agyagköcsögből ráöntöd a levet. És kész is, edd csak meg. Sós? Zsíros? Ízetlen? Hát igen, szerintem is. Sebaj, a második fogás mindaz, ami benne maradt a csuporban, de mielőtt nekilátnál, jól össze kell préselni-nyomkodni, hogy egy darab masszává álljon össze, aztán hajrá. Ilgar mondta, hogy szerinte ne vegyük ki a köcsögből, mert nem olyan szép. Tényleg nem. És nem is olyan jó.
Ilgarnál egyébként rajtunk kívül egy Kaliforniában élő perzsa család is vendégeskedett. Apa és anya még Iránban született, aztán amikor 39 éve Khomeni ajatollah átvette a hatalmat, akkor inkább elmenekültek, a lányuk már kint született az USA-ban. És mit kerestek Azerbajdzsánban? Apu és anyu minden évben meglátogatják az iráni családot, a lányukat viszont nem merik bevinni, mert ő pár éve az egyetemen csinált egy olyan videót, ami egy iráni újságíró bebörtönzéséről szól. Úgyhogy eljött a környékre inkább, csak hogy kábé legyen arról tapasztalata, hogy milyen az élet ebben a régióban.
Nem baj, a piti tapasztalásnak jó volt, meg fejenként fizettünk az egészért egy ezrest. Utána elmentünk a már említett Gagarin étterembe. És miután ez már a második alkalom volt, ezért VIP vendégek lettünk, a kertben itt is volt építve egy kalyiba lábakra, oda terelt minket a pincérünk, akit egy gombbal kellett hívni. Kértünk kebabot, azt nem lehet elrontani, és aztán kértünk tutovkát. Ez egy eperfa pálinka, elvileg nem legális árulni, de hát a VIP-nek ugye hoznak, ha kéri. A netes források szerint 40-80%-os alkohol, én rég ittam ilyen erőset, nem is bírtam lehajtani az egészet, de ha kemények vagytok, akkor toljátok bátran.
Nagyon jól nyomják viszont az azeriek a reggeli témáját, főleg, ha friss a kenyér. Szeretik a rántottát és sok apró tálacskán hozzák mellé a jóságot, sajtokat, zöldséget, gyümölcsöt, van egy kenhető sajt, a neve shore, az a legfrankóbb cuccok egyike, mindenképpen kérjétek. És ott van még a teázási kultúrájuk is, apró üvegcsészében tálalják (törökösen), mindenképpen jár hozzá lekvár, amit vagy beleteszel a teába, vagy kanállal eszed mellé. És nekem új volt, hogy a zöld dióból milyen kiváló lekvárt lehet készíteni.
A borkultúrájuk nem olyan markáns, mint a grúzoké, de vannak jó borok, általában a drágábbak azok. Egyébként is fura, hogy egy muszlim országban így isznak, mint az oroszok, de hát pont azért is isznak, mert az oroszok a szovjet időkben ezt, khm, népszerűvé tették.
Szóval összességében Azerbajdzsán is egy óriási élmény volt, nagyon sokféle tapasztalással. A gasztronómiai vonatkozás például nekem azóta is hiányzik, mert amit jól csináltak, azt nagyon jól csinálták. Állati kedves emberek (főleg vidéken), például nagyon szerettünk volna hazahozni egy ilyen teáscsészét, mint amit ott használnak, de a helyi vasedényben elég szottyadt volt a kínálat, úgyhogy utolsó este az étteremben (Bakuban) a pincértől megkérdeztük, hogy nem vehetnénk-e egyet az étterem készletéből. Erre egyből hozott egyet (alátéttel) és nem volt hajlandó érte pénzt elfogadni. Viszont engem nagyon nyomasztott ez a diktatórikus berendezkedés, mert túl sok kézzelfogható jele volt annak, hogy itt valami baromira nincsen rendben. A hülye poszterek az út mellett, a teljesen egyenlőtlen jövedelmi viszonyok, a nagyon markáns rendőri jelenlét, a kirakatberuházások melletti nyomorúságos házak sosem hagyták, hogy úgy élvezzem ezt az utat, mint ahogyan mondjuk Grúziát élveztem. Miközben az megvan, hogy Azerbajdzsán annyit költ a hadseregére, ami Örményország komplett éves GDP-je? Csak azért nem rohanják le őket holnap, mert az oroszok védik őket, hogy fenntartsák ezt a nagyon törékeny békét ebben a régióban és mindenki a lekötelezettjük legyen. Szóval ezek miatt számomra nem volt egy felhőtlen élmény Azerbajdzsán, de ha ettől el tudtok tekinteni, akkor nagyon lehet élvezni a tájat, a fura fővárost, de főleg a vidéki területeket és érdemes összeismerkedni a helyiekkel, mert mi úgy éreztük, hogy Shekiben nagyon derék emberekkel találkoztunk. És persze szokás szerint a végére a költségek, mindennel (tényleg mindennel) együtt fejenként megállt 200k alatt. De ebben benne van a repjegy csomaggal, az autó, a benzin, a vezetett túra, Azerbajdzsán top 3 étterme, az összes szállás, nevezetesség, vízum és egyéb költség úgy, hogy egyszer sem hagytunk semmit azért, mert túl drágának tartottuk. Szóval nyilván ki lehet hozni olcsóbban, de így sem mondhatjuk, hogy egy hetes útért különösebben drága lenne.
Köszönöm, ha végigolvastad, ha érdekelnek utazási infók, fotók, videók, akkor megtalálsz Facebookon, Instagramon és pesze a YouTube-on is.
Az összes kép és videó saját gyártású. HTC Re, Galaxy S9+ és Huawei P10 használatával készültek.
