A második űrsikló látogatás
A NASA illetve a Rosszaviakozmosz / Enyergija szakértői még 1994-ben úgy találták, hogy az űrsikló dokkolására két mód van, az egyik az, amikor a Krisztall át van mozgatva a Mir elülső dokkolóportjára. A második pedig az, amikor a Krisztall egy oldalsó kikötőn helyezkedik el, de a végére kell ez esetben egy kiegészítő zsilip-alagút, amelyik megnöveli az űrsikló és az űrállomás közötti távolságot, hogy a sikló ne kerülhessen túl közel az űrállomás napelemeihez. Az STS-71 esetében az előbbi módszert alkalmazták, de ez azzal járt, hogy csak egy szabad dokkoló maradt, a hátsó, így nem lehetett egyszerre két Szojuz, vagy egy Szojuz és egy Progressz bedokkolva közben. A második út, amely az STS-74 jelölést kapta, viszont a második megoldás elemeit viszi fel, amely egyben a későbbi utaknál lehetővé teszi eme konfiguráció végleges megoldásként használja. A "távtartó" modult SzO (a "dokkoló kabin" orosz rövidítése) jelöléssel, angolul Mir Docking Module (Mir Dokkoló Modul) néven nevezték, és az Enyergija cég tervezte és gyártotta le. A modul maga 4,2 tonnás, 4,7 méter hosszú, nagyjából 3 méter átmérőjű, két végén egy-egy APASZ-89 dokkológallérral, a belsejében pedig a túlnyomásos részt pedig négyszög-mintára szűkítette le két sor tárolórekesz.
A külső részére két tárolórekeszt építettek, két összehajtott napelemszárny tárolására, az egyik a Priroda modulhoz készült eredetileg, de ott végül nem került felszerelésre, a másik pedig amerikai napelemekből és orosz tartóból álló hibrid megoldás volt. Mindkét napelemszárnyat a Kvant-1 modulra tervezték felszerelni, a Krisztallról átszereltek helyére. Némileg ironikus módon az SzO valójában egy egyszerűsített változata volt az anno a Mir-2-höz és a VKK űrrepülőgép-programhoz szánt hasonló megoldásnak, amit SzO-1 jelöléssel illettek. Az SzO-1 végül Pirsz modulként a Nemzetközi Űrállomáshoz lett felhasználva, és a Mir SzO modulja a költséghatékonyság miatt nem az új fehér hőszigetelő paplannal lett beburkolva (amit például a Pirsz esetében használtak), hanem régebbi narancssárga paplannal, ami korábbról maradt a raktárban.
Az SzO / Mir Dokkoló Modul behelyezése az Atlantis rakterébe
A sors valahol várt erre a pillanatra – anno, az 1960-as évek végén az űrsikló programot azért hívták életre, hogy egyfajta "űrkamion" legyen, amely embereket és űrállomás / űrhajó elemeket vigyen fel a világűrbe. Ez esetben pedig pontosan ezt kellett az STS-74 úton az Atlantisnak végrehajtania – felvinni az SzO modult, majd vele együtt bedokkolni a Mir Krisztall moduljához. Mivel nem volt tervben sem személyzetcsere, sem dedikált tudományos munka, plusz az ODS és az SzO mellett aligha fért volna el, a raktérben ezúttal nem volt SpaceLab modul.
Az STS-74 személyzete, álló sor: McArthur, Ross, Hadfield, előttük Halsell és Cameron
Az STS-74 legénysége Kenneth D. Cameron parancsnokból (aki Thagard Mir-látogatásánál, illetve előtte a kiképzésénél az egész oroszországi NASA csoport irányításért felelt), James D. Halsell pilótából, illetve Jerry L. Ross és William S. McArthur NASA űrhajósokból, valamint Chris A. Hadfield, a kanadai Űrügynökség (Canadian Space Agency, CSA) űrhajósából állt. Hadfieldet leszámítva csupa veteránból állt a személyzet, a feladatuk elsődlegesen pedig az SzO felvitele és csatlakoztatása a Mir űrállomáshoz, ahol a fedélzeten vitt ellátmányt átpakolva nagyjából három napos közös munka után vissza is térnek a Földre.
Az ODS dokkológallérjára robotkarral ráhelyezett SzO modul az űrsikló rakterében
Eredetileg november 11-én kellett volna az Atlantisnak elindulnia, ám az egyik biztonsági menekülési manőver (TAL, Transatlantic Abort) területén viharos időjárás volt, ami miatt elhalasztották azt. Menet közben a Kongresszus és Bill Clinton elnök között kialakult költségvetési vita miatt nem hagyták jóvá az 1996-os költségvetést (ami 1995 novemberében indult), emiatt kényszerszabadságra küldtek minden nem létfontosságú feladatot ellátó állami alkalmazottat november 14-től 19-ig – amely halmazba a NASA médiakapcsolatokért felelős munkatársai is beletartoztak, tehát konkrétan nem került ki hivatalos információ az STS-74 útról, amit az űrhajósok és barátaik félig viccesen egy "STS-74 Abszolút Nemhivatalos Küldetés Bemutató" (The Utterly Unofficial STS-74 Mission Guide) weboldallal próbáltak pótolni (Chris Hadfield egy hasonló kanadai oldalt üzemeltetett). Oroszországban Oleg Lebegyev csípősen úgy reagálta le a helyzetet a Szpektr modulon dolgozó NASA vezetőnek, Charles Stegemoellernek, hogy "sose beszéltem még munkanélküli amerikaival ezelőtt".
A második indítási kísérletre november 20-án került sor, amelyben probléma nélkül pályára állt az űrsikló. Még aznap több kisebb korrekciós és pályamódosító manővert hajtottak végre, illetve "életre keltették" a raktérben lévő SzO modult. Másnap először Ross és McArthur előkészítette űrruháikat, ha az SzO-val bármi probléma lépne fel, nekik kell űrsétával elhárítani azt, illetve riportot adtak a médiának, valamint rádióamatőrökkel vették fel a kapcsolatot. A harmadik nap Hadfield a robotkarral kiemelte a raktérből az SzO modult, majd finoman az ODS tetejére helyezte. Ez még csak "puha" csatlakozás volt, ami után Halsell a pozicionáló hajtóműveket beindítva "meglökte" felfelé az űrsiklót, hogy a tehetetlenség miatt az SzO és az ODS csatlakozói összezárjanak. A sikeres összekapcsolás után a modul légkörét ellenőrizték és az űrsiklóéval összenyitották. Menet közben az űrsikló nagyjából 2300 km-re megközelítette a Mirt, és minden egyes Föld körüli keringési periódussal 290 km-mel közelebb került.
A Mir űrállomás az Atlantis fedélzetéről fotózva, jobbra látható a Krisztall modul, alul a Szojuz TM-22,
felül a Progressz M-29
Halszemoptikás kép közvetlenül az Atlantis bedokkolása előtt
Az Atlantis útjának negyedik napján került sor a végső megközelítésre, ahogy az STS-71 esetében is, ismét "alulról" érkezett az űrsikló, de az űrállomás ez esetben oldalra fordulva várta, igazodva a Krisztall modul áthelyezéséhez. A manőverhez segítséget nyújtott a robotkar végén lévő kamerarendszer, amelyet úgy állítottak be, hogy jó rálátását adjon Cameronnak és Halsellnek, lévén a csaknem 5 méterrel föléjük tornyosuló SzO-nak köszönhetően némileg nehezebb volt a relatív helyzetet megállapítani. Ehhez képest gyakorlatilag minden problémamentesen zajlott, Gibson igen pontosan vezette rá a Krisztall dokkológallérjára az SzO végén lévőt, és ismét egy kisebb "lökéssel" zárta a dokkolást az űrsikló. Ez esetben is a végső manővert rögzítette egy, az Atlantis rakterében lévő IMAX kamera.
Gidzenko és Gibson a zsilipajtó felnyitása után
A Mir EO-20 és az STS-71 küldetés űrhajósai a Mir bázismodulban pózolnak
A szokásos nyomáskiegyenlítés és végső ellenőrzések után kinyitották az SzO és a Krisztall zsilipajtajait, hogy Gidzenko és Gibson kezet rázhasson, majd a nyolc űrhajós a Mir bázismodulban virágokat, csokoládét és kitűzőket ajándékozott egymásnak – és így négy állam űrhajósai (orosz, amerikai, német és kanadai) tartózkodtak az űrállomáson, valódi "nemzetközi" hangulatot kölcsönözve. Az elkövetkező három napban az Atlantis fedélzetén érkezett ellátmányt (többek között 250 kg élelmiszer, 450 kg víz, 20 lítium-hidroxid tartály) illetve az elkövetkező küldetésnél felhasználni kívánt tudományos eszközöket (nagyjából 300 kg-nyit összesen) átpakolták az űrállomásra. Ismét kihasználásra került az is, hogy az űrsikló a Szojuznál jóval több terhet tud visszahozni a Földre: összesen 375 kg-nyi tudományos kísérleti eredményt, adathordozókat, anyagmintákat, illetve leszerelt vagy tönkrement eszközöket hordtak a sikló fedélzetére, hogy majd a Földön vizsgálhassák meg őket. A vendégek meglepetést is hoztak jégkrémszendvicsek képében – Hadfield visszaemlékezése szerint soha életében nem látott még három felnőtt férfit ilyen boldogan jégkrémet enni...
Az STS-74 felvétele a Mirről, látható a Krisztall végén "hagyott" SzO modul
November 17-én került sor a búcsúzkodásra és az Atlantis illetve az SzO modul közötti zsilipajtók lezárására, de csak másnap kapcsolódott le az űrsikló, hogy aztán körbetáncolva a Mirt, felvételeket készítsen róla. Két nap múlva az űrsikló visszatért a Földre. Az STS-74 ha lehet, még jobban felbátorította a NASA-t az elkövetkezendő utak terén, hiszen minden annyira könnyedén, gyorsan, már-már erőfeszítés nélkül ment. Az elkövetkezendő Nemzetközi Űrállomás építésénél az efféle modul-szállító utak "mindennaposak" lesznek, és ahogy most kinézett, nehézség nélkül vághatnak majd neki, hiszen rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek már két dokkolás alatt is az űrállomás-kiszolgálás terén. A NASA vezetője, Daniel Golding és az űrsikló program vezetője, Tommy Holloway szinte egymásra licitálva dicsérték az Űrsikló-Mir program eredményeit. Jurij Koptev, a Rosszaviakozmosz vezetője noha szintén nagyon elégedett volt, keserűen jegyezte meg, hogy 1995-ben a Mir üzemeltetésének költségét 180 milliárd rubellel (akkori árfolyamon nagyjából 40 millió amerikai dollárral) alulfinanszírozta az állam – más szóval ennyi hiányzott az eredetileg eltervezett költségekből. Az, hogy nem kellett leállniuk, és a Mir (illetve amit nem tett hozzá, hogy ezzel együtt áttételesen az orosz emberes űrprogram) továbbműködhetett, leginkább a NASA és az ESA űrügynökségek által kifizetett 350 milliárd rubelnek (hozzávetőleg 78 millió akkori amerikai dollárnak) volt köszönhető.
Az űrállomáson eközben folyt tovább a karbantartó munka a két orosz űrhajós, illetve az orvosi- és anyagtechnikai kísérletek Reiter által. Előbbiek kijavították a Vozduh szivárgását immár véglegesen, utóbbi többek között a TITUS kohóval végzett el kísérleteket. Avgyejevék egy kisebb "belső űrsétát" is végrehajtottak, a Mir dokkoló modulját légmentesen lezárták, majd áthelyezték a Konusz csatlakozót az utolsó szabad oldalsó kikötőre, ahova majd a Priroda fog érkezni. A Progressz M-29 december 19-én távozott, másnap pedig érkezett is az M-30, amely többek között az űrhajósok karácsonyi és újévi ellátmányát hozta magával – többek között egy üveg brandyt, amivel az újévet ünnepelték meg. 1996 némileg improvizált tudományos feladatok végrehajtásával indult, amely egész januárban kitartott, ismét főleg a TITUS kohó anyagtechnikai kísérleteiről, illetve orvosi vizsgálatokról szólt, megspékelve némi Föld- és csillagászati-megfigyeléssel.
Gidzenko és Reiter az űrséta közben
Február elején nekikészültek a második űrsétának, amelyen Reiter társa most Gidzenko lesz. Február 8-án a két űrhajós első dolga az lett űrsétájuk elején, hogy az addig a Kvant-2 külső zsilipében tárolt Ikar "rakéta-hátizsákot" a zsilipajtón túl nyúló fémkerethez rögzítették (az 1990-es teszteléskor használták először, és mint később kiderült, utoljára). Gidzenko lemászott a Sztrela kezelőpultjához, és Reitert átvitte vele a Kvant-2-ről a Szpektr modulra. Reiter kicserélt két ESEF-1 begyűjtő-kazettát, majd nekiálltak volna Krisztall végén lévő, immár felesleges Kursz antenna leszereléséhez (a Földre vitte volna le majd egy későbbi űrsikló, hogy a mérnökök az állapotát megvizsgálhassák), ám a rendelkezésre álló szerszámokkal nem sikerült az antennát rögzítő csavarokat kioldani – ahogy sok már elemet, a Kursz antennát sem úgy tervezték meg, hogy a világűrben szerelni lehessen. Látva a reménytelen küzdelmet, a CUP-ból utasítás jött, hogy térjenek vissza a zsilipbe, így Reiter második űrsétája 3 óra 6 percesre lett vágva.
Onufrijenko és Uszacsov a Mir EO-21 indulószemélyzete
1996 februárja évforduló volt egyben – a Mir bázismodul immár 10 éve keringett a világűrben, az eredetileg eltervezett élettartamának kétszeresén volt túl. Bajkonurban eközben összeszerelték a Szojuz TM-23-at és hordozórakétáját, amivel a Mir EO-21 személyzete végre elindulhat célja felé. A tartós személyzet induló tagjai Jurij Ivanovics Onufrijenko parancsnok ("szokás szerint" egy újonc űrhajós), és Jurij Vlagyimirovics Uszacsov, aki a Mir EO-15 tagjaként már 182 napot volt a világűrben. A TM-23 február 21-én indult el Bajkonurból, majd két nap múlva dokkolt be a Mirre, ahonnan időközben távozott a Progressz M-30.
Az EO-20 és az EO-21 személyzet átadás-átvétele ez esetben is hat napig tartott, Reiter a begyűjtött tudományos eredmények nagy részét az űrállomáson hagyta, hogy a következő űrsikló-látogatáskor hozzák majd vissza. A Szojuz TM-22 Avgyejevvel, Gidzenkóval és Reiterrel február 29-én tért vissza a Földre, a három űrhajós 179 napot töltött el odafent, nagyjából két hónappal többet, mint eredetileg tervezték. Reiter egyáltalán nem bánta a hosszabbítást, és relatíve jól viselte a menet közben jelentkező problémákat, szemben Thagarddal – érdekes kérdés, hogy ebbe mennyiben játszott bele az, hogy Reiternek ez volt az első űrutazása, míg Thagard már több utat is megtett az űrsiklóval.
Thomas Reiter nyilatkozik a médiának a visszatérése után közvetlenül
Az ESA számára az első hosszú időtartamú emberes űrprogram számtalan kihívást jelentett. Mivel nem volt állandó emberes űrprogramja, "csak" becsatlakozott időről-időre a NASA vagy az orosz űrprogram egy-egy elemébe, így nem volt állandó háttérszemélyzet sem. Ez olyan problémákhoz vezetett például, hogy kapkodva kellett kiképezni az orosz CUP földi irányító központban ügyeletet ellátó szakembereket, ráadásul az elején azt hitték, hogy normál (hétköznaponként napi 8 óra) munkarendben fognak dolgozni majd. Hamar kiderült, hogy ez nem fog működni, így három műszakban, egy huzamban 20 napokat kellett dolgozniuk, ami miatt viszont fáradtság és ingerlékenység lett úrrá rajtuk, szükségtelen emberi hibákat kiváltva. Menet közben kellett új lehetőségeket keresni az adatok továbbítására, ami finoman szólva sem volt egyszerű. Az adatok átküldése az európai bázisokra is kihívásokat jelentett, e téren az internetet is igénybe vették, ahogy az e-mail használata is bevett lett rövid idő alatt. Külön érdekesség, hogy a legtöbb esetben mindenféle tűzfal nélküli gépeket használtak, aminek a veszélyeivel nem voltak a felhasználók tisztában...
Reiter thermo-elektromos fagyasztókat pakol a Miren, jól látható a zsúfolt és rendetlen beltér....
Nagyon szűkösnek bizonyult a Mirrel való kommunikáció lehetősége, amit leginkább az okozott, hogy csak az orosz területen lévő rádióközpontokat használták – ahogy Thagard, úgy Reiter számára is nehéz volt a napi 8-10 alkalommal, esetenként 8-25 perces kommunikációs periódusokhoz igazodni. Hiába állt rendelkezésre, a Lucs-1 műhold, csak nagy szükség esetén vették igénybe (amúgy inkább katonai és / vagy kereskedelmi kapcsolatra használták). Az űrhajósok számára mindössze heti egy alkalmat biztosítottak a családtagjaikkal való beszélgetésre, ami igen kevésnek bizonyult. Hetente csak egy tudományos kísérletek közbeni videofelvételek átjátszására került sor, és nem volt folyamatos, valós idejű tudományos adatkapcsolat az űrállomás illetve a Föld között. Az űrállomással kapcsolatosan korábban is már felismert problémák (magas zajszint, a már említett kommunikációs gondok és a rendetlenség) ismét jelentkeztek, a rendetlenség és káosz viszont kezdett kezelhetetlen szintre jutni – Reiternek volt a tudományos eszközei között egy centrifugája, amit biológiai minták szétválasztásánál kellett volna használni, de (írd és mond) két hónap után találta csak meg...
A problémák ellenére a Mir vitán felül igen hatásos benyomást tett a világra, és alapvetően az orosz önbecsülés mintaképének is tekinthető volt. Fedélzetén különféle nemzetek űrhajósai fordultak meg, és bár egyre öregebb és lelakottabb volt, tudományos szempontból kétségkívül páratlan lehetőséget nyújtott az űrügynökségek számára. Eközben a háttérben már gőzerővel zajlottak a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) építésére vonatkozó munkálatok (erről majd egy későbbi fejezetben lesz bővebben szó), de az orosz űrügynökség úgy döntött, hogy jelenleg hátrébb sorolja az ISS előkészületeit, és inkább a Mir tovább üzemeltetésére fordítja a figyelmét. A NASA vegyes érzelmekkel, de belement ebbe. Arról már megállapodás született, hogy 1996-97-ben végig lesz amerikai űrhajós az űrállomáson, és további űrsikló-missziókat kezdtek el összeállítani ezen időszak utánra. Japán tudományos programokkal jelentkezett, Németország pénzügyi támogatásával az ESA újabb német űrhajóst küldene fel, Franciaország következő űrhajósa pedig már az előkészületeknél tartott, sőt, immár Kína is érdeklődni kezdett az oroszoknál. A jelek szerint a Mir előtt még tartalmas és hosszú évek fognak állni....
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
