Új nekifutás a Szojuz / Szaljut repülésekben
Kamanyin 1971 júliusában leköszönt az űrhajós-kiképzés élésről, utódja az űrhajós Satalov lett. A CKBEM berkeiben is átszervezéseket foganatosított Misin, a nagyobb programok élére külön főmérnököket nevezett ki, akik csak az adott programmal foglalkoztak, és igyekezett valamennyire gatyába rázni a sorozatos kudarcoktól lesújtott tervezőirodáját. Egyértelmű volt, hogy a Szojuzt át kell tervezni, és a jövőben csak szkafandert viselve indulhatnak és térhetnek vissza az űrhajósok – a tömeglimit miatt viszont így háromról kettőre kell csökkenteni a személyzet létszámát. Egy könnyűsúlyú "Szokol" (~Sólyom) szkafandert terveznek erre a célra, és a két űrhajós mellé egy különálló létfenntartó rendszert építenek be, amely különállóan képes a két űrruhában a túlnyomást, az egészséges légkört és a hőháztartást biztosítani.
A Szojuz 7K-T, a legfőbb változás a napelemek hiánya és a két főre csökkentett személyzet
Az új Szojuz változat jelölése 7K-T lett, és egy másik alapvető újdonságot is hozott: a műszaki modult némileg áttervezték, a napelemeket eltávolították, és akkumulátorokra bízták az űrhajó energiaellátását. A korábbi Szojuz repüléseknél többször volt probléma a napelemek Nap felé fordításával, Komarov űrrepülésénél még a kinyitásával is, tehát logikusnak tűnt, hogy mellőzzék. Mivel pedig a közeli jövőben a Szojuz célja az űrállomások kiszolgálása, így az a limit, hogy csak 2-3 napig repülhet függetlenül a Szojuz, nem tűnt igazából korlátozó tényezőnek.
A DOSz-1 / DOSz-2 makettje még a Szojuz 7K-OKSz űrhajóval együtt
A DOSz-2 befejezése is jól haladt, alapvetően sok változtatást nem eszközöltek rajta elődjéhez képest, de három helyett két fő számára készítették fel. 1972. június 26-án az első Szojuz 7K-T elindult a világűrbe, természetesen még személyzet nélkül, Kozmosz-496 néven, majd július 2-án sikeresen vissza is tért. A tesztúton semmi rendkívüli nem történt, a szkafanderek és a kapszula is az elvártaknak megfelelően viselkedtek. A tervek szerint a DOSz-2-höz két fős személyzet repül majd, és 30-30 napot töltenek el a fedélzetén, ismét végrehajtva a Szaljut-1 esetében kijelölt feladatokat. A Szojuz-11 balesete miatt nem tudták meghatározni, hogy egy ilyen hosszú idő alatt mennyire épül le az emberi szervezet a súlytalanságban, ám úgy vélték, hogy a 30 napos misszió még bőven vállalható lesz. Az űrállomás 1972. július 29-én startolt el egy Proton-K orrán, ám a második fokozat meghibásodása miatt nem állt pályára, hanem a Csendes-óceánba csapódott. Miután nem állt pályára, sem a Szaljut elnevezést nem kapta meg, sem létezésének más hivatalos "elismerését". Mintegy mellékesen pedig eme kudarc tovább mélyítette a főmérnökök közötti ellentétet, hiszen Cselomej és a hajtóműveket biztosító Glusko büszke volt a Proton-K rakétára, és nem győzték az N1 kudarcainak sikeres ellenpárjaként beállítani. Most Misinen volt a sor, aki a sikertelen indítás miatt szapulhatta a konkurensei rakétáját...
A DOSz-2 elvesztése újabb csapás volt a szovjet emberes űrprogramra – hiába állt két Szojuz 7K-T űrhajó és négy teljes (2-2 fő illetve tartalék) személyzet készen az indulásra, nincs hová felmenniük. Az űrhajók és a személyzet is csak az űrállomáshoz kapcsolódó feladatokra voltak felkészítve, az N1-L3 program a két első sikertelen indítás utáni gödörből próbált kimászni, és a háttérben csak lassan zajlottak egy közös amerikai-szovjet űrrepülés háttérmunkálatai (erről később lesz szó). Eközben a robotszondák a sok sikertelen kísérlet mellett 1972-re már három sikeres holdtalaj-minta visszahozatallal büszkélkedhettek (Luna-16 [1970], Luna-18 [1971] és Luna-20 [1972]), valamint sikeres Vénuszra való leszállás (Venyera-8) és az első sikeres Marsra való leszállással (Marsz-3, noha a leszállóegység másfél perccel a leszállás után elkezdte továbbítani az adatok, köztük egy képet, 20 másodperc után a rádióadás megszakadt).
Az OPSz-1 / Szojuz 7K-T fantáziarajza
Olyan faramuci helyzetet hozott viszont a sors, hogy szinte egyszerre két szovjet űrállomás készült el, az OPSz-1 és a DOSz-3. Az első Almaz űrállomás, az OPSz-1, két évvel a Szaljut-1 után végre összeállt Cselomej CKBM irodájának gyárában, és 1973 januárjában átszállították a Bajkonur űrközpontba, hogy felkészítsék az indításra. A terv az volt, hogy a Szojuz 7K-T űrhajó 10 nappal az OPSz-1 indítása után startol el, és dokkol az űrállomásra, Pável Popoviccsal és Jurij Artyuhinnal a fedélzetén. Az űrállomás elnevezése kapcsán viszont ismét közbeszólt a katonai és politikai érdekek tánca – a szovjet vezetés nem kívánta nagy dobra verni a katonai űrprogramot, így az űrállomás a "civil" Szaljut űrállomások sorában lett elkönyvelve, vagyis Szaljut-2 néven ismerte meg a nagyvilág. Emiatt viszont Cselomej dühösen utasította embereit, hogy a Szaljut felirat csak a rakéta orrán lévő leváló gyűrű-szekcióra kerülhet fel, vagyis a világűrben keringő űrállomás nem fogja a "konkurens" nevét hordozni. Ahogy közeledett az indítás, a Szojuz felkészítése közben komolyabb műszaki hibákat tártak fel, így annak indítását későbbre kellett csúsztatni – az OPSz-1 viszont már feltöltve ült a Proton-K rakéta orrán, és nem lehetett az indítást sokkal eltolni, így úgy döntöttek, hogy az űrállomást felküldik a világűrbe a tervek szerint, 1973. április 3-án.
Az OPSz űrállomás leginkább a két nagyméretű napelemtábla alapján
különböztethető meg a DOSz űrállomásoktól
A Szaljut-2 pályára állása után minden normálisnak tűnt, viszont a katonai űrállomásnál nem csináltak nagyobb pályaváltoztatást, mint a Szaljut-1-nél – úgy vélték ezzel ráérnek majd, ha a Szojuz indítása kézzelfogható közelségbe kerül. A 13. napon végrehajtottak egy apróbb pályamódosítást, majd nem sokkal később az űrállomás fedélzetén elkezdett a légnyomás drasztikusan csökkenni, majd teljesen elvesztette a túlnyomást. Az első vizsgálatok a legvalószínűbb forgatókönyvnek azt tartották, hogy az üzemanyag-rendszer csővezetékeinél lehetett egy hibás hegesztés, amely elengedett, mikor a hajtóműveket beindították, és az így kialakult szúróláng átégethette az űrállomás burkolatát. Évekkel később viszont egy teljesen más (és valószínűbb) magyarázat született az esetre: a Proton utolsó fokozata a leválás után nagyjából azonos pályán keringett az űrállomással, és három nappal az indítás után a Nap által túlmelegedett fokozatban maradt mintegy egy tonnányi el nem használt hajtóanyag berobbant, repeszfelhőt kreálva az űrállomás környezetében – újabb napok teltek el, míg az egyik nagyobb roncsdarab eltalálta a Szaljut-2-t, megrongálva azt.
A Szaljut-2 már "becsomagolva", a Proton orrára helyezés előtt
Nyilvánvaló volt, hogy a túlnyomás nélküli űrállomásra nem indulhat Popovics és Artyuhin, tehát az ő űrrepülésüket is lefújták. A korabeli hivatalos verzió szerint a Szaljut-2 fedélzetén távolról végrehajtott kísérleteket és teszteket folytattak le, majd az űrállomás a légkörben elégett. Érdekesség, hogy a nyugati megfigyelők viszonylag hamar "leleplezték" az Almazt, mikor feltűnt nekik, hogy a Szaljut-2 (és későbbi testvérei) a szovjet katonai műholdaknál használatos 19,944 MHz-es frekvencián kommunikáltak a földi irányítással, szemben a Szaljut-1-gyel és a későbbi Szaljut-3-mal (és későbbi testvéreikkel). Nem ismervén a valódi elnevezést, az OPSz űrállomások nyugaton "katonai Szaljut" néven futottak.
A DOSz-3 nagyjából így nézett volna ki, a legfeltűnőbb változás a három nagy méretű napelemtábla,
a korábbi négy kisebb helyett
A labda most a CKBEM térfelén pattogott, akik a DOSz-3-mal megelőzhetik a Skylab űrállomást (amely 1973. május 14-én indult a világűrbe), és ha sikerül 2-3 nappal az indítás után a Szojuz személyzetének átszállnia, akkor az első valóban sikeres űrállomás-küldetést is teljesíthetik az amerikaiak előtt. A DOSz-3 esetében több módosítást is végrehajtottak, a Szojuz napelemtáblái helyett három nagy méretű napelemtáblát helyeztek el az űrállomás vastagabb moduljának külső felén, két oldalt, illetve "felül", valamint a Szaljut-1 / Szojuz-11 személyzetének kritikáit is felhasználták a lakómodul belső felépítésénél (például masszívabb futópad, jobb pihenési körülmények).
Fantáziarajz a DOSz-3 / Szojuz 7K-T párosról
A DOSz-3 1973. május 11-én sikeresen elindult a világűrbe, ezúttal a Proton-K jól teljesített, és nagyjából a tervezett 205 x 224 km-es pályára állt. Ezután az űrállomás magasabb pályára való irányítása volt a cél, de ehhez előbb meg kellett várni, amíg újra sikerül a rádiókapcsolatot felvenni vele. Mikor ez sikerült, a földi irányítás szeme elé hihetetlen adatok kerültek – az űrállomás irányítórendszere egy hiba miatt folyamatos korrekciókat hajtott végre, rövid úton elhasználva a pozicionálásra szolgáló üzemanyagot. Így nem lehetett magasabb pályára állni, vagyis a légkör hatásai miatt rövid úton vissza fog térni a légkörbe, majd elég. Mivel pályára állt, és egyértelmű volt, hogy "letagadni" nem lehetett, a Kozmosz-557 jelöléssel illették, de semmiféle utalást nem tettek arra, hogy egy újabb Szaljutról lenne szól...
A Skylab űrállomás, az első személyzet fotója, miután elindultak vissza a Földre.
A felemás napelemtábla és a hevenyészett hővédő takaró jelzi, hogy itt sem ment minden tökéletesen
A Skylab első személyzete május 25-én indult a világűrbe, és noha a Skylab program is sok problémával szembesült (nem kinyíló napelemszárny, megsérült hővédelem, sőt, a fedélzetén került sor az első "űrlázadásra"), a szovjetek nem tudtak semmit "szembeállítani" vele, egymás után 3 űrállomásuk vallott kudarcot mielőtt még egyáltalán ember szállhatott volna a fedélzetükre – márpedig az emberes űrprogram terén hirtelen más nem volt...
Vaszilij Lazarev a Szojuz-12 fedélzetén, a háttérben Koroljov vigyázó tekintete
Miután a Szojuz 7K-T űrhajók már készen voltak, úgy döntöttek, hogy egyfajta "vészforgatókönyvet" hívnak életre. Az egyik Szojuz 7K-T orbitális moduljára egy spektrográfot építettek, majd Vaszilij Lazarev és Oleg Makarov űrhajósokkal a fedélzetén 1973. szeptember 27-én elindult a világűrbe. Az akkumulátorok szűkös kapacitása miatt hosszabb űrrepülésre nem volt mód, viszont a spektrográffal a Föld növényzetének és termőterületeinek megfigyelését végezhették el, továbbá pedig a Molnyija-1 kommunikációs műholddal való kapcsolattartást is tesztelhették. Utóbbi segítségével végre a szovjet űrprogram földi irányítása akkor is kommunikálhatott az űrhajósokkal, ha az űrhajó nem a Szovjetunió felett repült. Ezeket figyelembe véve is azonban a Szojuz-12 sikeresen végrehajtott jelölést kapott, az űrrepülés legfőbb célja az volt, hogy jelzést küldjenek arról, hogy a szovjet emberes űrprogram magához tért a Szojuz-11 balesete után – noha valójában már egy éve az emberes űrállomás-küldetések voltak eltervezve, de egymás után meghiúsultak.
A Szojuz-12 személyzete kiképzés alatt
1973 novemberében az egyik 7K-T személyzet nélkül indult a világűrbe Kozmosz-613 jelöléssel. A cél az volt, hogy a tartós világűrben való tárolás következményeit teszteljék. Noha napelem nem volt az űrhajón, úgy alakították ki, hogy miután a megfelelő pályára állították, a fedélzeti rendszerei "alvó" üzemmódba kapcsoljanak, és csak készenléti feladatokat lássanak el, így spórolva az elektromos energiával. Mintegy két hónapnyi keringés után az űrhajót "felébresztették", majd visszatért a Földre, vagyis egy újabb teszt bizonyította a 7K-T megfelelőségét. Csakhogy az OPSz-2 és a DOSz-4 űrállomás is még odébb volt, így még 1973 nyarán egy másik "vészforgatókönyv" is született, az eredetileg a DOSz-ra szánt Orion-2 ultraviola tartományban működő űrtávcsövet az egyik 7K-T orbitális moduljának elejére, a dokkoló / zsilipajtó helyére építették be. Hogy hosszabb űrrepülésre legyen mód, a műszaki modulnál visszatértek a napelemekre támaszkodó energiarendszerre.
Pjotr Klimuk és Valentyin Lebegyev, a Szojuz-13 személyzete, érdemes megfigyelni a Szokol űrruhát
Ez az alváltozat hivatalosan a Szojuz 7K-T/AF jelölést kapta, és 1973. december 18-án indult a világűrbe Pjotr Iljics Klimuk és Valentyin Vitaljevics Lebegyev űrhajósokkal, Szojuz-13 néven. A személyzet csaknem 18 napot töltött odafent, és egy jókora adag új csillagászati felfedezéssel gazdagodva tértek vissza. Az út alatt a DOSz-2 / 3 fedélzetére szánt biológiai kísérleteket hajtottak még végre, illetve Föld-megfigyeléseket is végeztek. Visszatérve viszont, ha a Szojuz-9 személyzeténél valamivel kevésbé is, de szintén szembesültek a súlytalanság káros hatásaival, hetekre volt szükségük a fizikai állapotuk indítás előtti szintre való visszanyeréséhez.
A Szojuz-13 felépítése, amely a "csillagvizsgálóvá" átalakított orbitális modult jól mutatja
A Szojuz-12 és 13 jótékonyan hatott a szovjet űrprogramra, mert legalább a két éves (látszólagos) tétlenséget sikerült lerázniuk magukról. Ám egyre nyilvánvalóbb lett, hogy komoly változásokra lenne szükség, hogy valóban újra erőre kapjanak...
Folytatása következik....
Főbb források:
Astronautix.com
Russianspaceweb.com
False Steps
b14643.de
SpaceFacts.de
