A szovjet katonai űrrepülés álmai...
A szovjet (és mellesleg az amerikai) űrprogram alapvetően katonai alapokra építkezett, az R-7 ballisztikus rakétát a hadsereg pénzelte, és csak pár ügyes húzás árán sikerült ebből az első műholdig, majd az első embert a világűrbe juttató űrhajóig eljutni. Noha az R-7 alapú hordozórakéta és a Vosztok / Zenyit űrhajó / kémműhold esetében még működött a kettős célú (katonai / tudományos-politikai) játék, Szergej Koroljov, az OKB-1 vezetőjeként igyekezett a hadsereg (és azon belül a frontlégierő) hatalmát megnyesegetni. Azonban a hadseregtől pénzt kicsikarni még mindig egyszerűbbnek tűnt sokszor, mint a civil / tudományos űrrepülésekre támogatást szerezni. Ezért a Szojuz űrhajócsalád fejlesztésénél a holdmegkerülésre szánt Szojuz mellé 1962-ben odatette a Szojuz P "vadászűrhajót" és a Szojuz-R kéműrhajó / kéműrállomás párost. Viszont ezeket aztán gyorsan továbbadta Dmitrij Iljics Kozlovnak, aki először az R-7 fejlesztésének volt a vezetője, később pedig a különféle R-7 alapú hordozórakéták (Molnyija, Vosztok, Voszhod, Szojuz) és a Zenyit, majd más kémműholdak gyártását felügyelte.
Sajnos a Szojuz-P-ről nem maradt fent megbízható ábra, feltehetően hasonlóan nézett volna ki,
mint a Szojuz 7K-OK, de napelemek nélkül
Koroljov bánatára a holdmegkerülő Szojuz nem kapott támogatást, ellenben a Szojuz-P és R igen. Persze a támogatás mértéke így sem volt akkora, hogy valóban hathatós munkára sor kerüljön, de az alapvető tervezési feladatok megkezdődtek. A Szojuz-P esetében a terv az volt, hogy több Szojuz hordozórakéta indítással egy Szojuz-P űrhajó, egy gyorsító fokozat (valami olyasmi, mint a később megvalósult Blokk-D holdmegkerülő-fokozat) és 3-4 "tanker" randevúzik a világűrben, a Szojuz és a gyorsító fokozat dokkol, majd egymás után a tankerekből feltöltik üzemanyaggal azt. Ez után az űrhajó akár 6000 km magas keringési pályájú műholdakkal randevúzhat, az űrhajós(ok) űrsétát téve megvizsgálhatják az amerikai műholdakat, és ha szükséges, akkor robbanótöltetekkel megsemmisíthetik. A terv felülvizsgálatakor viszont szembesültek egy kínos kérdéssel: minden katonailag fontos szovjet műhold (és nem ember vezette űrhajó) fedélzetén volt egy önmegsemmisítő töltet, azzal a céllal, hogy ne kerülhessen semmilyen módon az ellenség kezére – logikus volt a következtetés, hogy az amerikaiak is így gondolkodtak, és az ő műholdjaik is valójában repülő aknák. Vagyis az űrsétával való megvizsgálás elég életveszélyes művelet, így új megoldást kellett keresni.
A Szojuz-PPK terv, az orbitális modul helyén lévő kereten 8 db rakétával
A megoldás a Szojuz-PPK lett, itt az orbitális modult elhagyták (űrsétára amúgy se kerülne sor), a helyére pedig egy keretet helyeztek, amelyen különféle érzékelők és nyolc műhold-elleni rakéta foglalt helyet. A terv annyiban módosult, hogy az űrhajó pár tíz méterről megvizsgálja a műholdat vagy űrhajót, és ha a megsemmisítéséről döntenek, akkor egy kilométerre hátrahúzódva egy rakétát indít, amelynek repeszhatású robbanófeje megsemmisíti a célpontot.
Az I1P-1 (Poljot-2) "vadászműhold" tesztjármű
Azonban Vlagyimir Cselomej a konkurens OKB-52-ből vonzó alternatívát tett le az asztalra: nincs szükség emberre, csak egy műholdra, amely képes pályát változtatni, és vannak érzékelői, amivel képes megtalálni a célpontot. Így a Földről irányítva és a közelébe manőverezve felrobbantja magát, és repeszhatással semlegesíti a célpontot. Ötletének tesztelésére 1963-ban egy R-7 (Vosztok) alapú rakéta felvitte az I1P (Poljot-1), majd 1964-ben az I1P-1 (Poljot-2) műholdat, amellyel a hajtómű- és az irányítórendszert tesztelték, a két teszt pedig sikerrel zárult – a hadsereg Cselomej tervét fogadta el 1965-ben az ellenséges műholdak leküzdésére. Ez később az I2P, majd ISz-A (és végül ISz-MD / MA) műhold-elhárító (ASAT) harci fejekkel (műholdakkal) valósult meg, és a mai napig ez az orosz műhold-elhárító rendszer alappillére. A Szojuz-PPK programot viszont ennek következtében 1965. március 1-én leállították.
Az összedokkolt Szojuz-R-ről készült rajz
A Szojuz-R esetében a javaslat az volt 1962-ben, hogy két Szojuz hordozórakéta-indítással egy Szojuz űrhajót és egy mini-űrállomást indítanak el. Utóbbi szintén a Szojuzra épül, annak műszaki modulját megörökölve, viszont a visszatérő és az orbitális modul helyén egy hengeres, félgömbökben végződő kapszula kerül, amelyben optikai és rádiótechnikai felderítő eszközöket helyeznek el. Viszont, hogy a kettő között a személyzet közlekedhessen, a 7K-OK-tól eltérő dokkolórendszerre lenne szükség, hiszen azt eredetileg csak a csatlakozásra találták ki, túlnyomásos átjárót nem biztosít. A katonaság nem sok érdeklődést mutatott az adott időben a programért, így az kvázi elsorvadt 1966-ra, mivel két másik, izgalmasabb terv került az asztalra.
A Gemini-B / MOL páros koncepciója, akit érdekel, erre találni egy marék képet a programról
A túlparton ugyanis 1965-ben nyilvánosságra kerül a MOL űrállomás program. A MOL a Gemini űrhajóra épül, azzal menne fel két űrhajós, akik egy kisebb űrállomáson fotó- és rádiófelderítést hajthatnak végre. Még 1964-ben Cselomej nem sokkal Hruscsov bukása előtt egy hasonló célú programot vázol fel, az Almazt. Az Almaz rendszer három elemre épült: magára a cirka 18-20 tonnás űrállomásra (OPSz, ~ Személyzettel ellátott Orbitális Állomás), illetve egy ellátó / lakó / manőverező modulra. A TKSz űrhajó és a hozzá kapcsolódott modul, az FGB együttesen ~17-20 tonnát nyomott, és az űrállomáshoz hasonlóan a saját UR-500K rakétája viheti fel – a tervet pedig jóváhagyják, és a munkálatok elkezdődnek. Viszont 1965-ben még nagyon messze van a megvalósulástól, így Leonyid Szmirnov, Usztyinov egyik helyettese utasítást ad arra, hogy márpedig minél hamarabb megfelelő választ kell adjanak a MOL-ra. Cselomejnek ott az Almaz, tehát lépéselőnyben van, csakhogy 1966-ra Misin eléri, hogy az Almaz állomást Szojuz űrhajók szolgálják ki – viszont egyben utasítják Kozlovot, hogy a saját kéműrhajó megoldását is készítse el. Ez lesz a Szojuz 7K-VI vagy más néven a Szojuz-VI. Ez egy űrhajóban oldotta volna meg az űrhajósok szállítását és az optikai / rádiófelderítő rendszerek elhelyezését, az Almazhoz képest szerényebb képességekkel, viszont 1968-ra készen kellene lennie, míg az Almaz űrállomás várhatóan évekkel később indulhat csak el.
Az áttervezett Szojuz-VI, gyakorlatilag egy teljesen új űrhajó
A Szojuz-1 tragédiája után viszont Kozlov teljesen áttervezi Szojuz VI-t, a visszatérő kapszulát a jármű elejére helyezi át, és a kapszula alján lévő zsilipalagúton juthat el a két fős személyzet a középen elhelyezett lakó / munka modulba, ahol a megfigyelőrendszerek is el vannak helyezve. Hátul egy átalakított műszaki modul foglal helyet, ez nagyjából megegyezett volna a Szojuz 7K-OK moduljával, viszont a napelemek helyett RTG-k, rádióizotóppal működő generátorok lettek volna az energiaforrások. A radioaktivitás és tömegminimalizálás miatt a két RTG csak részleges sugárvédelmet kap: a lakó / visszatérő modul irányában leárnyékolják a sugárzást, a többi irányban viszont veszélyes szintű marad. Mellesleg pedig Kozlov (mivel amúgy is ő felel a kémműholdakért) leteszi a Jantar kémműhold terveit, amely nem sokkal később teljes támogatást kap.
A Jantar-2K fotó-felderítő műhold: ez még mindig film-visszajuttató megoldást használt,
a kúpos rész két oldalán lévő gömb alakú modulok tértek vissza a Földre, bendőjükben a filmmel
Csakhogy 1967 végén Misin javaslatot tesz a Szojuz-VI elkaszálására, részben azért, mert a Szojuzon dolgozó többi főmérnök a háttérben összekülönbözött Kozlovval a kapszula hővédő pajzsán tervezett 800 mm-es zsilipajtó, illetve az RTG-k alkalmazása miatt. Kozlovot sem kell félteni, azzal vág vissza, hogy ő a Szojuz 7K-OK tervezési hibái miatt kényszerült minderre, szóval foglalkozzanak csak a saját problémáikkal. Kozlov és Kamanyin megdöbbenésére a hadsereg vezetése jóváhagyja a javaslatot, a Szojuz-VI csatlakozik elődeihez a meg nem valósult katonai Szojuz űrhajók sorában.
Ábra a Szojuz-VI RTG elemeinek sugárvédelméről,
a környékén tartózkodni csak két szűk szögben volt biztonságos
Misin motivációi ha nem is teljesen tiszták, de valahol érthetőek – célt keres a "saját" Szojuzának, ugyanis a 7K-OK alapvetően egyetlen dologra alkalmas jelenleg, ez pedig az űrrandevú és az űrdokkolás tesztelése. Noha Cselomej Almaz űrállomása elég szerény anyagi támogatást kap, Misin attól fél, hogy a hadsereg mégis az Almazt fogja választani. Megvan a saját (ill. még a Koroljov korszakából származó) álma, az MKBSz (más rövidítéssel MOK) "nehéz" űrállomás, amelyet nukleáris reaktor táplálna, és folyamatosan személyzet tartózkodhatna rajta. A MKBSz arra használható, amire szeretnék: tudományos és katonai célra is megfelel, hogy melyik a fontosabb, az majd attól függ, hogy ki fogja állni a számlát. Mivel a katonaság volt az esélyesebb, így különféle fegyverzettel látták volna el – többek között elkezdtek egy részecskeágyún is dolgozni. A hatalmas űrállomás alapja két 80-88 tonnás modul lenne, amelyeket az N1 hordozórakétával vinnének fel, később pedig további modulokkal lehetne bővíteni. Csakhogy az N1 még elég messze van, így egy oldalvágást tesz: A Szojuz R-t támasztja fel Szojuz OB-VI néven, a személyzet a Szojuz 7K-Sz űrhajóval megy fel, amely egy olyan 7K-OK, ahol az orbitális modul elejére átszállásra alkalmas dokkológyűrű kerül, a "mini-űrállomást" pedig OISz vagy OB-VI néven nevezik. Misin 1969-re ígéri meg a hadseregnek az első űrrepülést (alávágva az ekkor még csak 1970-re ígért Szojuz-VI-nek és az 1971/72-re ígért Almaznak), de ezt természetesen képtelen tartani.
Az MKBSz űrállomás volt Koroljov és Misin álma az űrállomások terén, a hatalmas monstrumot a jobb oldalon látható atomreaktor táplálta volna, és különféle Szojuz űrhajók dokkolhattak volna rá
A katonai vezetők hozzáállása is felemás, gyakorlatilag a Szojuz-6-ig nem nagyon kerültek katonai kísérletek vagy feladatok az emberes űrutakra, a mérnökök tömeg- vagy helyhiányra való hivatkozással húzták le ezeket – mégse tört ki lázongás emiatt, noha 1967-ben részben azért dönt a katonaság az Almaz támogatása mellett, mert Cselomej sokkal inkább "hallgat" rájuk, mint Misin és csoportja. Mivel pedig a Zenyit, majd később a Jantar és további testvér-műholdjaik megfelelőnek bizonyultak a kémtevékenységre, ezért a különféle kéműrhajók és űrállomások folyamatos csúszása se váltott ki valóban drasztikus reakciókat – egészen egyszerűen nem voltak fontosak már, Kamanyin nagy csalódására, aki ezekben látta az emberes űrprogram túlélésének és fejlődésének kulcsát. A túloldalon is ugyanez zajlott le pepitában, a MOL űrállomás munkáit félbehagyták, noha már közel voltak az első indításra, ám az egyre modernebb és jobb kémműholdak mellett nem látták értelmét a személyzettel repülő kéműrállomásnak. Csakhogy 1969-ben az Egyesült Államok elindította a Skylab-programot, ez egy Saturn-V rakéta harmadik fokozatából épített civil űrállomást takart, és amely miatt a szovjet pártvezetés dörgedelmes parancsot adott ki: meg kell előzni az amerikaiakat. Ismét...
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
