Ezúttal egy Hollywood-light, mégis, bizonyos értelemben töményen Hollywood-stílusú filmet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, egy olyan alkotást, amely annak ellenére lett a magyar filmkedvelők előtt szinte tökéletesen ismeretlen, hogy simán felveszi a versenyt az átlag amerikai gengsztermozikkal. Nem, nem az Európa Expresszről szeretnék írni, sőt, nem is egy másik, nyugat majmoló selejtről, de azért annyi stimmel, hogy egy piciny ország piciny filmgyártásának egyik, ha nem is tökéletes, de mindenképp figyelemre méltó darabjáról van szó.

Jamaica neve hallatán a legtöbbünknek a reggae, Bob Marley és a szív-sűrít-kipufog trió jut eszünkbe és ember legyen a talpán, aki azonnal rá tudna vágni egy akármilyen, ebből az egzotikus – és egyben igen szerencsétlen sorsú – országból származó filmcímet.

Nos, legalább a Shottas (2002-es film egyébként) legyen ilyen, habár ez sem ízig-vérig a szigetország önálló alkotása, hiszen komoly USA segédlettel forgatták le a mozit. Minden esetre a szereplők és a stáb többsége jamaicai, így egy kis elnézést alkalmazva én végül mégis csak jamaicai filmként írok a Shottasról.

Annak pedig teljesen nézhető, még akkor is, ha akadnak hiányosságai. No de mi magyarok ne nagyon dumáljunk erről, amikor a honi akciófilmgyártás nagyjából kimerült egy gyalázatosan rossz Európa Expresszben… A helyzet az, hogy ha nyugatmajmoló gengszterfilmet akarunk csinálni, valami olyat, amit esetleg érdemes megnézni, akkor bizony tanulhatnánk pár fogást kendermagos barátainktól.

A sztori tipikus, sőt, sablonos – csak nem ilyen körítéssel. A helyszín Jamaica, fővárosa, Kingston, ahol két jóbarát nagyjából az alsó- és felső tagozatos kor határán kirabolja egy teherautó sofőrjét, és hogy lássuk, mennyire kemény srácok, jól lábon is lövik a szerencsétlent. Itt még egész érdekes a dolog, mivel a film azt sugallja, hogy ebben a környezetben felnőve az ember egyáltalán nem éli meg bűnként az olyan dolgokat, mint a rablás, avagy a gyilkolás.

A két kissrác, Wayne és Biggs teljesen magától értetődő természetességgel ragad fegyvert, fogja azt másokra, sőt, sütik el, ha úgy hozza a szükség. Itt bizony ez a törvény, a civilizáció dzsungelében, a nyomor szélén tántorogva senki nem csodálkozik azon, ha az emberek öt dollárért leirtják egymást. Sőt, ez itt életforma, az életben maradás egyetlen, kőkemény feltétele.

Innentől kezdve barátaink karrierje jól meghatározható tempóban ível felfelé, mindketten kőkemény shották – jamaicai szlengben a gengszter kifejezést takarja – lesznek, akik számára az emberélet kevesebbet ér, mint egy slukk fű. A film innentől átvált középszer módba, de a környezet egzotikussága révén nem tudunk unatkozni. A rendkívül ütős reggie zenék közben hőseink utat vágnak a bűn dzsungelében, egyeduralmuk elérése érdekében bárkit legyilkolnak, legyen az politikus, rendőr, vagy csak egy ázsiai arc, aki nem tud azonnal fizetni a védelemért cserébe.

Aztán amikor már kicsinek érzik hazájuk kétségtelenül nyomorúságos piacát, elhatározzák, hogy átruccannak az ígéret földjére, Miamiba, hogy ott is leosszák a lapokat.

Itt azért kicsit nehezebb dolguk van. Rivális bandák, jobbra-balra kavaró renegátok nehezítik meg dolgukat, minek következményeként egyre több lövés dördül, egyre több hulla rogy össze és egyre több vér folyik aszfaltra, betonra, szőnyegre… Kétségeink azonban ne legyenek: A végső célt elérve ők lesznek Miami istenei, a kábítószerpiac feletti kizárólagos hatalom megtestesítői, ömlik rájuk a pénz, lassan már Scarface magasságokba szállnak el a fiúk, és persze két kézzel habzsolják a milliomosoknak kijáró életet.

Egy darabig. Ugyanis ha a csúcson vagy, valakik mindig feléd kapaszkodnak, azzal az eltökélt szándékkal, hogy letaszítsanak a magasból. Gyermekeink azonban kissé elbizakodottan ülnek babérjaikon, ezért aztán roppant váratlanul éri őket a kivégző osztag betoppanása…

Többet nem mondanék a történetről, ha érdekel, nézzétek meg, legfeljebb másfél órát veszítetek vele, de legalább láttok egy jó kis jamaicai filmet. Annak ellenére mondom, hogy jó, hogy mint már említettem, a dolog igen csak sablonos.

De ez most másodlagos, az egzotikus környezet, a tagok rendkívül érdekes, már-már ízes keverék nyelve, a film alatt teljesen élvezhető zenék feledtetik a nézővel, hogy gyakorlatilag egy B-kategóriás gengszterfilmet lát.

További plusz, hogy a főszerepben Bob Marley fia, Ky-Mani Marley húzza el mindenki nótáját, méghozzá meglepő módon igen nagy beleéléssel, átérzéssel, intelligensen játszva az átlagnál értelmesebb gettósrác karakterét.

A rendezésről nem nagyon lehet dicshimnuszokat zengeni, Cess Silvera első alkotása ez, ehhez képest pedig egészen elviselhető lett. Főleg a film első negyed órájában találhatunk érdekes momentumokat, sőt, nagyon jó fényképezést, aztán ahogy átmegyünk közönséges gyilkosokba, úgy lesz egyre sematikusabb az ábrázolás is.

Ami igazán hiányos, mondhatni, ágrólszakadt, az a dramaturgia. A karakterek csupán felszínes karcolatok, még akkor is, ha van közöttük aberrált kéjgyilkos, főnöke lábába harapó kutya, vagy fokozatosan megkomolyodó, a gengszteréletből lassan kiábránduló gengszter. Arról nem beszélve, hogy bizonyos drámai elemek egyszerűen kimaradtak. A film valahogy töltés nélküli, nincs benne semmi indulat, bosszúvágy, izzó szerelem, semmiféle olyan indíttatás, vagy mozgatórugó, ami miatt az ember olyan nagyon bárkinek a pártjára állhatna.

Persze lehet, hogy ez így van jól, a rosszfiúk leosztják egymást, mi, a becsületes állampolgárok pedig chipset majszolgatva nézzük végig a vérfürdőt. Azért én biztosan nem léptem volna át teljesen érzéketlenül kedvesem szétlőtt holttestét, hogy aztán jól felpakolva cuccossal és dohánnyal elhúzzak a vérbe.

Shottas – Végül is totál az menti meg, hogy jamaicai alkotás, Marley azért hozzá ad valamit a dologhoz, a téma azonban már ronggyá lett forgatva és nézve. Oké, a reggae műfajnak is kellett egy kultfilm, megkapták.