Mondanom sem kell, mint afféle „göthös gyerek”, régen rengeteget jártam orvoshoz. Egy középkorú, göndör, ősz hajú hölgy kezelt már születésem óta.
Nagyon sokszor fordultam meg az Ányos utcában, és hamar meg is szerettek. Gyermeki bájaim - vagy éppen esetlenségem - okán. Már elsősként is elég naiv voltam, de abban akkor is máig biztos vagyok, hogy törődtek velem. Sokat beszélgettünk - az orvos a bátyámat is ismerte -, és mindig kaptam sok-sok matricát, meg jókívánságokat is a recept mellé. Nem mintha olyan nagy jelentőséget tulajdonítottam volna ezeknek egy tüdőgyulladás és egy mandulaműtét között, de így utólag hálás lehetek érte.
Viszont most itt az új gyerekorvos: „Fiatalabb, gömbölyűbb, tehát biztos képzettebb, és kedvesebb is.” - gondoltam. Mint kiderült, tévedtem.
Jó napot kívánok!
Jó napot! Na panaszkodjon!
Torokfájás és hurutos köhögés gyötör napok óta.
Láztalan?
Tessék? – nem értettem először...
Van láz?
Hát nekem nincs…
Köptető?
Az van… És torokfertőtlenítőt is szoktam ilyenkor szedni.
Az jó, akkor üljön le!
„Mi a ráknak?” – gondoltam. Erre elővette azt az utálatos, hideg fémlapot, amivel a betegek szájában szokás turkálni. „Mi a…? Régen ezt állva is lehetett, matatás nélkül…”
Öeee…Oááá… Pfuj…
Jól van, akkor írjuk ki három napra! – fejezte be diadalittasan a műveletet a kedves doktor.
A váróterem ocsmány, kórszagú székei közé visszatérve ösztönösen ellenőriztem az igazolást, és valamin meg is akadt a szemem. Nem, nem, a dátum stimmelt, és az aláírás is rendben volt. De a cetli alján a zöld, dimbes-dombos legelő, az apró fakerítés, a fénylő napocska, a cuki boci és a tejesköcsög már nagyon nem voltak rendben. Mellettük apró kék zászlón a következő állt: „Szakértelem és szeretet”. Először az járt az eszemben, hogy talán így próbálnak körmönfont politikusaink némi eleganciát csempészni a hivatalos iratokba? Hát köszönöm, én nem kérek belőle! Bamba marhával nem lehet rendbe rakni egy rubeólát!
De aztán beletörődtem. „Változnak az idők.” – ahogy bölcs közmondásokon nevelkedett honfitársaink mondanák. Hiába, már a kutyagumikat is fel kell szedni…

Éreztétek már úgy valaki -vagy valakik- iránt a hétköznapok sodrásában elfelejtettétek kifejezni határtalan tiszteleteteket? Nos, így voltam én ezidáig a tűzoltókkal, de aztán megírtam ezt a szösszenetet. Nem nagy szám, de muszáj volt. :-)

''Feladó: kgabesz-22&atw.hu

Címzett: egyesulet@langlovagok.hu

Tárgy: Az év tűzoltója

Tisztelt Lánglovagok Egyesület!

A minap hallottam a rádióban pályázatukról, és eszembe jutott egy idevágó kis történet, melynek alapján az év tűzoltójának részemről a Kelenföldi Tűzőrségnél szolgáló, 34 éves Kiss Péter tűzoltó hadnagyot választanám.

Egy borús téli napon történt. Elég fásult voltam már, jól jött egy kis séta
Igaz, a belvárosi levegő nem feltétlenül jó a tüdőbajomra, de a fejemet kitisztítja. A nagy szürkeség tökéletes az elveszésre. Csak sokára vettem észre valamit. Valamit, ami már régóta ki kellett volna, hogy szúrja a szememet. Egy kávézó volt. Apró és sötét. De az ablak mellett egy feltűnő külsejű ember ült. Szolid, visszafogott öltözéke volt, de az arcát sebek és korom borította. Volt benne valami különös, valami megkapó. Beléptem. Leültem egy messzi asztal mellé, rendeltem egy kávét, és csak figyeltem. „Mitől olyan különös?” Nem bírtam rájönni. De közben hozták a feketémet. Cukor nélkül. „A másik asztalhoz!” – mutattam, s odaültem a férfi mellé. Lassan beszélgetésbe elegyedtünk. Barátságos volt és víg kedélyű. Tűzoltó volt; a sebei még frissek.
És tudják mi fogott meg benne? Ültünk egy kávé mellett, beszélgettünk, és egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy mennyi szenvedést élt át, akár csak az elmúlt huszonnégy órában. Csak ült, és itta a kávéját. Tejszínnel és cukorral. Hivatásos volt.

Tisztelettel: Kovács Gábor''

És ne feledjétek: www.langlovagok.hu

Egyik első óránk elmaradtával - ha nem is a szó szoros értelmében - de valamelyest rákényszerültem a későbbi járatok egyikével való utazásra. Méghozzá egy olyan járatról volt szó, mely alapjaiban rengette meg bennem a huszonegyedik századi társadalom vagyoni rétegeződéséről szóló elméleteket…
De kezdjük az elején: bizonyára sokan „jártak már közületek HÉV-en.” Továbbmegyek: talán láttatok is már egy-két érdekes arcot, sőt talán már el is szórakoztatok néhányon. De próbáltátok már a helyi vasút járatainak indulási időpontjaival meghatározni az „utca emberének” szociális pozícióját? Ha nem, akkor most itt az idő, hogy valaki megadja a kezdő lökést, vagy legalábbis inspiráljon benneteket.
A 7:45 előtt közlekedő kocsisorok képezik a reggeli HÉV-ek első és legfőbb kategóriáját. Azonban számunkra ez most a legjelentéktelenebb, ugyanis itt mindenki megfordul: messziről bűzlő hontalanok, elegáns, jólszituált üzletasszonyok, merész rongyokba menekülő, otthonról elüldözött kamaszok, ápolt, jóképű, fiatal egyetemisták, vagy erősen elhízott, kissé alulöltözött, rúzsos-csizmás ex-feleségek. És persze mi is ebben a rendetlenségben próbálunk levegőhöz jutni, amikor egy-egy megállóban kinyílik az ajtó, és véletlenül a közelben vagyunk…
Igazán érdekes dolgokat valójában a 7:45 után közlekedő járatokon tapasztalhatunk. Hiszen ettől az időponttól minden és mindenki egyszerűen kategorizálható. Nagyjából kilencig a munkakereső, állásinterjúra igyekvő, frissen végzett fiatalasszonyok birtokolják az ülőhelyeket, míg tíz-tizenegy óra környékén a békási piacra késve igyekvő, illetve az SZTK-ból szabadult idősebb korosztály befolyásolja a légkört erősen. Ilyenkor mindent bevásárlószatyrok, szívgyógyszerek, és frissen vásárolt barkácsszerszámok lepnek el. Koradélután viszont már a parkból hazatérő szájkosár-tulajdonosoké a terep, akik hangos „Bibi, gyere má’ ki a kerekek aló’!” - kiáltásokkal próbálják féltve őrzött kedvenceiket felcsábítani a szocialista idők legnagyobb kincsének számító sokkerekes tömegközlekedési járművekre.
Ez után mindenki a maga rendje és módja szerint visszaindul, hogy nyolc kemény munkával - vagy éppen semmittevéssel - töltött órája alatt felgyülemlett feszültségét ismét a főváros díszén, a jó öreg HÉV-en vezesse le.
„És éjszaka?” Nos… éjszaka még nem mertem felszállni - főleg a hátsó vagonokba - de sejtésem szerint ilyenkor a kalauzok birtokolják a légteret, és vérüket áldozván, vállvetve küzdenek a mocskos bliccelők és gátlástalan vandálok tömegei ellen. (Ezért nem látjuk őket nappal.) Persze hiába „műveleti terület” minden áldott éjjel az összes „fradi - kukac”, a hosszú, zöld, zakatoló járművek egyre jobban leépülnek…
De azért ne bántsuk kedves karszalagos bajtársainkat: tevékenységükkel a furcsábbnál-furcsább utasok személyével egyetemben emelik dicsfénybe a magyar kötöttpályás tömegközlekedés fogalmát: köszönet érte!