Elugrottam a boltba, közben összefutottam - igaz csak egy intve köszönés erejéig - egy valamikori tanárommal. Ő volt, aki az általános iskolában a biológia rejtelmeibe beavatott bennünket.

Felmerült bennem egy gondolat, miszerint sokat köszönhetek ennek az embernek.
Az volt a módszere, hogy megkérdezte, még az óra legelején, ki nem készítette
el a házi feladatot. Ha becsületesen bevallottad, hogy te bizony lusta voltál elkészíteni, akkor kihívott az asztala elé, és kaptál egy bottal a fejedre. Nagyon fájt, de elmúlt. Viszont, ha nem mondtad meg és kiderült, hogy elsumákoltad, akkor kihívott az asztala elé, kaptál egy bottal a fejedre, és ez már egy kicsit jobban fájt, nehezebben múlt el, plusz kaptál egy egyest és, ami a legrosszabb, hogy megjegyzett. Nem egy életre, de egy idő után elővett, majd ismét.

Volt egy másik szokása is. (Ezt nem annyira értékeltem, persze a fejrekopit sem, de annak ma már látom az értelmét.)
A feleltetésnél, lassan, komótosan lapozgatta a naplót, mivel tudta mindenki, hogy melyik oldalon van az ő neve, megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az ő lapját már elhagyta, ám ekkor jött a hidegzuhany, a tanár úr nem az éppen látott oldalról választott.

A lényeg, hogy azt gondolom, ez az ember nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bevalljam, ha hibáztam, és egyenes háttal tudjak állni akkor is, amikor a hibáimért a járandóságomat kapom.

Köszönöm neki.

Munkámból adódóan reggelente nagy utat teszek meg gyalogosan, kicsiny városkánk szélső utcáin. Ezáltal alkalmam nyílik arra, hogy ''érdekes'' dolgokat lássak.

Tegnap egy kiskocsma előtt elhaladva egy alakra lettem figyelmes, aki egy 3 kerekű tolószék szerűségben ült. Még messzebb jártam, amikor felfigyeltem rá. Gondoltam is magamban,- erre persze van esze, a marhának. Rokkant, de már korán reggel itt iszik. Közelebb érve láttam, hogy jó pár műanyag felespohár van már a ''széke'' alá dobálva, és a fejét is igencsak nehezen tartja. Még erősebben erőt vett rajtam a megvetés, ám ahogy odaértem, felkerült az i-re a pont. Korán reggel, részegen, a saját piszkában egy kocsma előtt dekkol, egyébként meg biztosan segélyért sír.

Elítéltem ezt az embert, néhány röpke pillanat alatt.

Ma ismét arra vitt az utam, de belémnyilalt egy rossz érzés, ahogy egyre közelebb értem. Először csak az álldogáló rendőrökre figyeltem fel. Azt hittem, valami ellenőrzés félét tartanak. Szépen haladtam tovább, ám ahogy odaértem a rendőrök mellé, megláttam mi is történt. A tegnap látott férfi volt, letakarva egy fóliával a kerítés mellett.
Abban a székben ült, amiben tegnap a kocsma előtt láttam, de már nem élt. A szenylé most is folyt a nadrágjából. Elhaladva mellette, lelkiismeret furdalás vett erőt rajtam. Elítéltem ezt az embert, pedig semmit nem tudok róla. Valamikor őt is anya szülte, szerették. Játszott, nevettet, olykor sírt is biztosan. Most pedig itt fekszik a saját piszkában, egyedül. Magányos lehetett.

Szégyellem magam