Évek óta dolgozok a szakmámban. Már gyerekkoromban is ide húzott a szívem. Aztán később pár szerencsés illetve szerencsétlen fordulat hatására sikerült bekerülnöm. Napok, hetek, évek telnek el úgy, hogy ember fontos dolgokat csinál, de mint minden munkahely monotonná megszokottá válik. Teljesen elfeledkezünk a feladatunkról, lehet jól van ez így. Sok stressz sem tenne hiba állóbbá.

Aztán ma reggel 5-kor munkába indultam. Újra, mint sokszor. Szokásos reggelnek indult. Kávézás, pár egyszerű hívás, átadások stb.

8:30-kor egyik munkatársam megállt a gépem monitora előtt. Remegő kezekkel mondja: „baleset történt”. Körbenézek, hirtelen azt hiszem valami vicc. Azonban fagyott tekinteteket látok az irodában. „Te jó ég” – gondolom. Felugrok Google-ra szem vesztve gépelek. „Mégis igaz, úristen!”. Olyan érzés fog el, mint amikor valaki meghal. A tényekkel szembesülve se vagyok képes elfogadni az elfogadhatatlant. Üveges tekintetek mindenhol. Pár kérdés hangzik el: „Hogy történhetett?”, „Most mi lesz?”, „Van bármi közünk ehhez?”.