Évek óta dolgozok a szakmámban. Már gyerekkoromban is ide húzott a szívem. Aztán később pár szerencsés illetve szerencsétlen fordulat hatására sikerült bekerülnöm. Napok, hetek, évek telnek el úgy, hogy ember fontos dolgokat csinál, de mint minden munkahely monotonná megszokottá válik. Teljesen elfeledkezünk a feladatunkról, lehet jól van ez így. Sok stressz sem tenne hiba állóbbá.
Aztán ma reggel 5-kor munkába indultam. Újra, mint sokszor. Szokásos reggelnek indult. Kávézás, pár egyszerű hívás, átadások stb.
8:30-kor egyik munkatársam megállt a gépem monitora előtt. Remegő kezekkel mondja: „baleset történt”. Körbenézek, hirtelen azt hiszem valami vicc. Azonban fagyott tekinteteket látok az irodában. „Te jó ég” – gondolom. Felugrok Google-ra szem vesztve gépelek. „Mégis igaz, úristen!”. Olyan érzés fog el, mint amikor valaki meghal. A tényekkel szembesülve se vagyok képes elfogadni az elfogadhatatlant. Üveges tekintetek mindenhol. Pár kérdés hangzik el: „Hogy történhetett?”, „Most mi lesz?”, „Van bármi közünk ehhez?”.
A feszültség vibrál a levegőben. Átnézek az üveges falakon. Látom, hogy a nagyfőnökök már összeültek tanácskozni. Iszonyatos megrendülés és kétségbeesés tükröződik arcukról. Közben mi már próbálunk elemezni. Az igazság, hogy mindenki csak nyugtatni akarja magát. Közben 3 ablakban frissíti mindenki a híreket. Próbálunk új információkat szerezni. Sajnos, még több rossz hír jön. Igen, ehhez nekünk is közünk lehet. Emberek kezükbe temetik arcukat. Némelyikünk mosolyog, de ezt a kezelhetetlen méretű stressz okozza. Ismeri mindenki milyen ez.
Nézzük a frissen beérkezett képeket. Még hihetetlenebbnek tűnik az egész. Azt várom, mikor ébredek
fel a rémálmomból és lehet végre elfelejteni ezt az egészet. Nem történik ilyen. A tény, tény marad. Szigorú és kegyetlen csönd honol.
Lassan beérkezik a délutános műszak. Még nem tudják. Elhaló kézfogás, meglepett arcok. Hirtelen azt se tudják mit kérdezzenek. Senki sem hiszi, hogy vicc lenne. Ilyennel nem lehet viccelni. Nehezen, de készülődök haza.
Autómban ülve hazafelé, azt hiszem vége. Úgy érzem, mintha magam mögött hagytam volna mindent. „Ez biztos nem is igaz...” Otthon is ugyanaz az internet vár, ugyanazokkal a képekkel. Nem változott semmi. Igaz, igaz és az is marad. El vagyok kedvtelenedve. A tenni akarás érzése hatalmasodik el rajtam.
Már késő…
