No, ez egy régebbi történet. Nem tudom miért jutott eszembe, de ha már így történt, leírom.
Amikor anno meglett otthon az internet, eleinte nagyon rászoktam a chat-re. Nem volt egy deka msn-es, ismerős, így aztán, ha nagyon unatkoztam, nem volt kivel beszélgetni (egyedüllét rulz). Feljárkáltam hát az akkoriban még használható gyaloglóra, és találtam is egy számomra kedves szobát, ahol jókat hülyültünk esténként. Aztán egyszer jött valaki, aki állandó vendégből amolyan tag lett. Nagyon sokat dumáltam vele, sokszor másnapig fent voltunk. Jó volt. Hasonlóan gondolkodtunk egy csomó dologról, mind a ketten elég idióták voltunk, szóval egy idő után kezdett a dolog érdekesebb lenni. Jaj, még nem is mondtam, lányról lenne szó, velem egykorú, csak két héttel korábban született.
Na szóval kezdett a dolog érdekesbe átmenni, amikor is jeleztem, hogy jó lenne esetleg találkozni élőben. Na ez végül úgy tűnt össze is fog jönni, még ha nehéz is volt időpontot találni (egyébként kora tavasz volt ekkor). De aztán sikerült megbeszélni egy talit.
Ami végül elmaradt... elég érdekes volt a helyzet, ugyanis szombatról volt szó, és péntek este is fent voltunk chaten. Én meg rákérdeztem, hogy akkor pontosítsunk egy-két dolgot. Erre: ja, én nem érek rá. Wtf? Hát így meg úgy, valami családi szar. „xy left the chat”.
Opp... én meg csak néztem, hogy mi van. Korábban is oltogattak már a többiek a szobában, hogy nem lesz ennek jó vége, na most aztán megkaptam a magamét, még ha nem is bántani akartak. Ez akkor úgy elég szarul esett. Na mindegy is, fél óra múlva visszajött. Nagyban kussolok, há mondom csak mond valamit. Ment a duma a szobában (ő is írkált), én meg semmi privit nem kaptam. Hna jó mondom, hát csak megkérdem már, hogy ez most mégis mi. Mivel korábban úgy tűnt, azért nem vagyunk tök érdektelenek egymás iránt, ezt nem tudtam hova tenni.
Írtam, kérdeztem, jött a gyors válasz: vonatot néztem holnapra. Jó, vonatot néztél, de fájt volna elköszönni? Meg, hát mondom mégis mikor akartad velem közölni, hogy a másnap nem jó? Na erre kibukott, hogy ne írogassak neki „mégis” kezdetű mondatokat, mert nem tartozik nekem annyival, mint a családjának (értsd: semmivel). Jó rendben, mondtam, persze hogy a család az első, na de azért, na...
Oké, ennyiben maradtunk, ezután kicsit lelohadt a lelkesedésem. Többiek elmondták a csajt mindennek, én azért még akartam találkozni vele, ami egy hónappal később végül sikerült is. Nem igazán részletezném, tulajdonképpen jó volt, bár a kezdet mindenképp vicces volt. Etele térről volt szó a megbeszélésünk alapján, ahová időben meg is érkeztem. Megyek át a villamoshoz, jött szembe valaki, megszólított, hogy nem-e nekünk kéne itt találkoznunk? Hát mondtam, ha te vagy Évi, akkor de. Azt mondta nem. Jó, akkor szia – szia. Mentem tovább, fél perc múlva csörgött a telefonom. „Szia, én már itt vagyok, te hol vagy”. Gyors megfordulás, láttam csaj telefonál. Hát mondtam, én is itt vagyok, és valószínűleg épp veled találkoztam ezek szerint az előbb. De hogy miért mondta azt, hogy nem ő ő, azt máig nem értem. Segond, letudtuk, mondom végül jó volt. Kurvasokat dumáltunk, meg sétáltunk egy marha nagyot a városban mindenfelé.
Aztán ennyi, hazamentem (ami akkoriban több órát jelentett, s hazafelé a buszon épp egy olyan emberrel msn-eztem örömömben a telefonomon, aki azóta is a legnagyobb hatással volt az eddigi életemre), este beszéltünk, megegyeztünk abban, hogy ez nem volt rossz, kéne még majd sort keríteni többre is.
Mentek a napok, minden jónak tűnt. De lassan valami mégis megváltozott. Valahogy mindig balhé volt abban a hülye chatszobában, mindig miatta. Végül felidegesítette magát, összeveszett mindenkivel, és azt mondta nem jön többé. Leszarta egy kicsit azt is, hogy én is oda járok, és jól éreztük magunkat ott. A többi szobalakó már nagyon utálta akkor, engem is kezdtek csesztetni miatta, hogy mindig mellé állok, holott nincs mindig igaza. Aztán végül arra jutottam, hogy ezt csak meg kéne beszélni, meg amúgy is tegyük már egy másik szintre az egészet, mert kezdett ez a dolog komolyodni – látszólag. És akkor írtam neki sms-t munkahelyről, hogy kéne talizni. Nem kapta meg, valószínűleg ki volt kapcsolva a telefonja (a céges, a magán számát nem adta meg). Este sikerült beszélni msn-en, de nagyon hűvös volt, majd egy idő után egyszer csak nem válaszolt, mintha nem lett volna gépnél. Majd kilépett. És ennyi.
Azóta semmit nem tudok róla (persze már hosszú ideje nem is érdekel), és fogalmam sincs miért tűnt így el, egy mocsok szó nélkül. Sokszor bizonygatta, hogy én ilyen meg olyan normális ember vagyok, meg blablabla (aminek persze a fele sem igaz, de ha valakit kedvel az ember, másképp látja, vagy legalábbis másképp mondja), és milyen jó, hogy ennyire hasonlítunk. Jó volt a tali is, jó volt egy csomó minden, és mégis. És itt maradt egy kurvanagy miért, és nem kaptam rá választ sosem.
Később megtaláltam iwiw-en, írtam neki, hogy mi történt, miért tűnt el, de nem válaszolt. Majd meglepetésként egy évvel később fogta magát, és bejelölt ismerősnek. Nem tudtam mire vélni, főleg, hogy akkoriban már abszolúte nem foglalkoztatott a dolog, eszembe se jutott már. Erre ez, hát néztem, hogy mi van. Írtam neki, hogy na akkor hajlandó-e már kommunikálni. Nem volt válasz. Írtam még egyet, hogy ha nem teszi meg, akkor nem akarom az ismerőseim közt látni. Másnapra törölte az iwiw-es kapcsolatot. Hát ennyi. Most valamiért eszembe jutott, leírtam. Nincs tanulság, az emberek hülyék, ez van – de lásd itteni aláírásom.

whiz