Lélek egyedül volt. Megszokta már, hiszen egyedül volt mindig. Egyedül volt az első lépéseknél, egyedül volt kamaszkorában, egyedül volt most is – immár felnőttként. De sosem volt magányos. Legalábbis, ő sosem érezte magát annak. Kerülte a többieket, de ha mégis szüksége volt rá, mindig talált magának társaságot. Igaz, legtöbbször talán csak a saját képzelete által szült jövevényeket. Bennük mindig megbízott, rájuk a legféltettebb titkait is bízhatta. Igen, voltak titkai. Voltak álmai, és voltak félelmei is. Úgy gondolta, hogy majd egyedül megküzd velük, és értük.
Jól érezte magát. Igazából úgy gondolta, hogy nem hiányzik semmi az életéből. Teltek a napjai egymás után, történtek a történések, mindig minden ugyanolyan volt. Egyhangú, de megszokott, egyfajta biztonságérzetet adó monotonitás. Mégis egyszer valami változást hozott. Valaki, bár nem szánt szándékkal, de fenekestül felforgatta Lélek életét. Megváltoztatott mindent, hatására megváltozott ő is. Hatalmas ereje volt. Ez a valaki nem volt más, mint egy Angyal.
Lélek nem értette először a dolgokat. Azt hitte már mindent tud az életről, hogy miként mennek a dolgok. El sem tudta képzelni, hogy másképp is lehet. És egyszer csak jött valaki, és mutatott egy másik utat. Először félt egy kicsit. De vonzotta az új, az ismeretlen. És nem kellett tartania semmitől, hiszen vele volt Angyal. A kezét fogta, és vezette az általa még járatlan köveken. Segített neki minden botlásánál, és elnézően mosolygott, amikor ő szégyellte magát esetlensége miatt.
- Miért választottál engem? – kérdezte Angyalt.
- Azért, mert benned látom a tiszta tüzet – válaszolta rejtélyesen az égi szépség.
- És most hová viszel?
- Elviszlek magammal a fénybe – mondta Angyal, aki egyre jobban tündökölt, ahogyan egymás mellett lépkedtek. Lélek már hunyorgott kicsit, vakította a káprázatos látomás. De kíváncsisága nőttön nőtt, s tovább kérdezett:
- És mi vár ott rám, ránk?
- Majd meglátod. Csak bízz bennem – kérte titokzatosan Angyal.
Nem telt el sok idő, vagy legalábbis Lélek nem érezte az idő múlását. Csak azon vette magát észre, hogy már körülöleli őt minden irányból, a tér minden szegletéből áradó gyönyörű szikrázó fény. Nem kellett kérdeznie, Angyalnak pedig nem kellett mondania. Mindketten tudták, hogy megérkeztek céljukhoz.
Lélek furcsán érezte magát. Nem volt rossz, amit érzett, de nem tudta mi ez, nem tapasztalta még sohasem. A megszokott napi rendszeresség után értelmezhetetlen volt neki ez az újdonság. De jobban érezte magát, mint azelőtt bármikor. Észrevette magán, hogy már nem csak saját magára gondol, hanem Angyalra is. Egyre többet, egyre gyakrabban. És közben észrevette, hogy másokkal is barátságosabb lett, kinyílt a világ számára. Korábban csak az „én” szerepelt a szótárában, és ezt most ki kellett bővítenie. Hálás volt Angyalnak azért, hogy megmutatta neki az élet másik oldalát is, hogy segített neki megismerni egy új életet. Csak még mindig nem tudta, minek nevezik ezt. Feltette hát a kérdést:
- Mondd, milyen életforma ez, amibe vezettél?
Angyal csak nézte őt, mosolygott. Majd halkan a fülébe súgta:
- Boldogság a neve.
Boldogság – Lélek még sosem hallotta ezt. De tudta, hogy megváltozott az élete, és soha nem lesz már olyan, mint azelőtt. Boldog volt.

Teltek a napok, hetek, hónapok, és Lélek még mindig boldog volt. Boldogok voltak a többiek is körülötte, hogy végre így láthatták őt. De nem volt boldog kivétel nélkül mindenki. Voltak, akik nem akarták, hogy boldog legyen. És ők megtettek mindent azért, hogy elszakítsák őt a fény szülöttjétől. Lélek nem vette észre, de Angyal egyre halványabban tündökölt. Napról napra vesztett erejéből, végül már nem bírta tovább, s egy napon így szólt Lélekhez:
- El kell mennem. Fáj a szívem, de itt kell hagynom Téged.
- Miért hagysz itt? Hová mész? – kérdezte Lélek kétségbeesetten.
- Nem maradhatok veled, csak fájdalmat okozok már mindkettőnknek – válaszolta Angyal.
Lélek rettenetesen bánatos lett. Tudta jól, hogy Angyal menni fog, ha mennie kell. Tudta azt is, hogy van még sok más út, és vannak még, akik útitársat keresnek. De ő Angyal kezét akarta érezni sajátjában. Azét, aki rávezette őt mindarra, amit boldogságnak nevezett. Nem akart senki mást, csakis őt, számára az egyetlent. De Angyal már döntött.
- Fáj az én szívem is, de hidd el, hogy jobb lesz ez így – mondta neki búcsúzóul. – Talán majd egyszer még találkozunk, kérlek, ne felejts el!
S ezzel felszállt, fel az égbe.
Lélek körül pedig elhomályosodott a világ. Szomorúan indult valamerre, csak a lába vitte, nem is tudta hová. Lelke szárazon zörgött elveszetten, nem érzett semmit, a szíve helye üres volt. Angyalnak adta azt, s ő elvitte magával. Érezte, hogy ismét változás előtt áll az élete. Nem akarta ezt a változást. Nem akart Angyal nélkül tovább menni. Nem akarta azt, ami előtte állt, és csak rá várt. Közben nem látta hová keveredett. Szomorúsága felőrölte mindenét, nem látott, nem hallott, csak folytatta egyedül útját. Elveszettnek érezte magát. Sötétség vette körül. Olyan sötétség, amelyen nem tudott áttörni se jó, se rossz. Olyan sötétség, ahol egy fénysugár sem találta meg az utat. Kialudt hát a fény. S ebben a sötétségben egyedül találta magát ismét. Magányosan, árnyék nélkül.

whiz