Ezen blogbejegyzés késztetett rá, hogy mondjak valamit. Mondok, mert muszáj. Nem politika, emberi tényezők dominálnak.
Két röpke video:
Irak, és Afganisztán.
Boldog örömmel ugrik apja nyakába a kisgyermek. Sír, az öröm könnyei áztatják apja mundérját. Az apa sem közömbös, hiszen újra átölelheti gyermekét, vége a külhoni szolgálatnak.
Ahamm...
Gondol-e közben az apa azokra a gyermekekre, akik már soha nem ölelhetik át apjukat?
Gondol-e közben az apa azokra a férfiakra, akik amerikai fegyverek által kerültek a túlvilágra?
Na jó, mindegyikre nem kell, de azokra gondol legalább, akiket ő ölt meg?
Ok, indok...
Az oroszok már rég kivonultak Afganisztánból. Ha most gonosz akarok lenni, akkor azt mondom, hogy okos enged. Tény, hogy ők legalább belátták, hogy nincs tovább, semmi értelme az öldöklésnek.
Az amcsik még huszárkodnak. Ugyan minek?
Komolyan gondolhatja bárki is, hogy egy törzsi szinten létező közösséget irányítani tud?
Egyébként is, mi jogon?
Irakba miért is mentek be az amcsi katonák? Ja, hogy vegyi fegyver, meg minden ilyen. Csakhogy nagyon gyorsan kiderült, hogy egy deka vegyi izé sincs Irak területén. Blamázs.
Mi a fenét keresnek még mindig ott? Nincs még elég áldozat?
Véleményem.
Küzdenek ezek a szerencsétlen yenkik, hiszen ezt követeli tőlük a haza.
Gyilkolj, ha kell, aztán mehetsz haza megölelni örömében síró gyermekedet.
Küzdenek, a legmodernebb technikákat felvonultatva ölik a helyi lakosságot.
Minek? Minek?!
Ki hatalmazta fel őket arra, hogy oktalanul szórják a halált idegen földön? Ki hatalmazta fel őket arra, hogy népeket tizedeljenek meg? Ki hatalmazta fel őket arra, hogy humanitárius álca alatt árvákat gyártsanak?
Apu hazajött. Véres a keze, nem baj. Ugrom a nyakába, mert az én apám, és szeretem, és büszke vagyok rá, mert megölte hazánk ellenségeit...
Sírjunk csak, van miért.