Szabin vagyok. Hú, de jó, hip hip hurrá!
Tényleg hurrá?
Nézem a kezeimet, remegnek.
Ácsi, cimborák, nem vagyok beteg, akkor mi a csudáért esz titeket a fene?
Hosszas történet ez, gazdánk, és ha Te bírod a strapát, vonszolod az igát, mi hűségesen tesszük a dolgunkat, hiszen nem tehetünk mást.
De fáradtak vagyunk, ahogy Te is az vagy. Örülj pár napnyi pihenődnek, aztán dolgozz, csak dolgozz. Nem elég, soha nem elég.
Nélkülünk semmi lennél, tudod jól. Még a kiskanalat sem tudnád megfogni.
Miért kényszerítesz minket arra, amit már Te sem bírsz?
Nos igen.
Becsalósdi álom, hogy én vagyok az extra, a csúcs, a nonplusultra.
Ezt tömi az agyamba a vezetőség, mely szerint rám bízza az extra melókat, hiszen másra nem bízhatja.
Ezt tömi az agyamba a vezetőség, mely szerint velem képeztet ki a melóra olyan emberkéket, akik még köszönő viszonyban sem voltak köszörűgéppel.
Tényleg én vagyok az extra, a csúcs?
Akkor miért dolgozom kevesebb pénzért, mint két éve?
Két éve nem kaptam béremelést, ráadásul ez a barom-kitalálta szuperbrutto eljuttatott odáig, hogy cirka egy tizessel kevesebbet keresek ma, mint két éve.
Sötétedik, és ha egyre kevésbbé látom, akkor is érzem kezeim remegését.
Nem akarok meghalni. Nem akarok beledögleni a kizsákmányolósdiba.
Talán kibírok még egy évet, és mivel 1951-es születésű vagyok, elmehetek nyugdíjba. Na persze nem 100%-osba, arról gondoskodtak vezetőink.
45 év aktivitás kevés haver, és persze a netto bérből számoljuk ám a nyugdíjadat! Kend a hajadra, és ha nem elég, dögölj meg!
Remegnek a kezeim...