Ez sem ma volt, '69 márciusát írtuk.
Vannak, akik soha nem érezték át a szerelem mámorosan fájdalmas ízét. Szerencsés vagyok, már az oviban is szerelmes voltam.
Annuskának hívták a kislányt. Szerelmem plátói volt, mert ő egy Jancsi nevű fiúba volt szerelmes. Azóta ha Jancsi nevű emberrel hoz össze a sorsom, egy pici fájdalommal rezdül meg a lelkem.
Voltak még szerelmek, néha azt sem tudtam, hogy mi a csudáért vagyok oda azért a gebe, csámpás, ferde orrú csajért. Hja, kérem, Cupido talán tréfálkozni is szokott.
'68 ősze. Semmi különös. Traccspartik a haverokkal a két bérház közötti hatalmas udvarban. Egyikük összejött egy bögyös kis pipivel a Szárnyas utcai lakótelepen lévő, mégis szomszédos házból. Természetesen befogadtuk a lányt.
Pár nap múlva hozta a barátnőjét. Jellegtelen, szürke egérke volt, pár lépéssel távolabb állva figyelte viháncolásunkat. Hívtuk, hogy csatlakozzon, nemet intett.
Nem úgy van az! Bár aznap nem hajlott a kérésre, másnap addig dumáltam neki, míg beadta a derekát.
Néhány nap után éreztem, hogy baj van. Őt láttam, vagyis őt akartam látni mindenhol. Hiába tiltakozott az eszem, a szívem megcáfolt minden érvet.
Uram, Istenem, már megint szerelmes vagyok!
Nos, ez volt az igazi első szerelem. Soha megrendítőbb élmény nem ért, fájdalmasan édes lázban égtem.
Összejöttünk. Beszívhattam mámoros illatát, simogathattam vállára omló haját, csókolózhattam vele.
Most jön a lényeg.
Márciusban született, én pedig az Üllői úton járva betértem egy virágboltba. Két fehér és egy piros szekfűt kértem. Zöldet is tetszik hozzá? Igen, kérek.
A csokor gyönyörű volt, de amikor megmondta a néni az árát, elvörösödve mondtam, hogy a zöldet szedje ki belőle, mert húsz fillér hiányzik, nem tudom kifizetni. A néni mosolyogva mondta, hogy nem baj, majd megadom, ha arra járok, és a kezembe nyomta a csokrot. Megköszöntem, pirulva távoztam.
Nos a csokor célt ért, csillogó szempár volt a jutalmam.
Később elhangzott a világ legkegyetlenebb mondata: maradjunk inkább barátok.
Ezért, vagy azért, fene se tudja, valahogy nem jutottam el újra abba a virágboltba. Pedig feltett szándékom volt, hogy meghívom egy kávéra a nénit.
Idővel behívtak katonának, 25 hónapot vett el az életemből a haza passzív védelme.
Leszereltem, időbe telt, míg önmagammá tudtam válni.
Hoppá, adósság. Jókor jut eszembe.
Vettem egy tábla mogyorós csokit, hogy a húsz fillér melléklete legyen, és irány a virágüzlet.
Bezárt. Nem létezik.
Piti húsz fillérnyi blamázs.
Vajon kamatos kamatokkal, inflációval számolva vajon mennyi adósság miatt kell blamálnom magam?
Csak el ne felejtsem. 
