Egyik este a buszmegállóban álltam. Már besötétedett, és csak én voltam, aki buszra várt. A szemközt lévő ház falát bámultam. Elhagyatott ház volt, rég meghalt az öreg néni, aki ott lakott, így a málló vakolatú falat mára már firkálmányok tarkították. Egy kóbor kutya téblábolt az úton, céltalanul bolyongott, valószínűleg éjszakára keresett helyet magának. Az elhagyatott ház előtt járt, amikor jött egy kamion, és elütötte. Csak egy nyikkanást lehetett hallani, a kutya gyorsan, fájdalommentesen múlt ki. Én nem rendültem meg különösebben, ezen az úton gyakran látni elütött kóbor dögöket, bár személyesen akkor voltam szemtanúja először ilyennek.

Ekkor viszont olyat láttam, ami inkább meglepett. Nem telt el egy perc sem még a gázolás óta, amikor az üres ház kapuján kilépett egy férfi, kezében zsákkal. Nem láttam jól, sötét volt. Odament a tetemhez, kis vesződség árán belerakta a zsákba, majd behurcolta az udvarba. Nem tudtam elképzelni, honnan jöhetett a férfi, és hogy hogyan vehette észre ilyen hamar a gázolást. De ő jött, és a kóbor kutya halálának az emlékét is eltörölte. Csak az én elmémbe égett bele a sötét alak képe, ahogy hidegen végzi a munkát, amire senki sem kérte fel.

Később, a buszon ülve, gondolkodóba estem. Nem tudom, honnan jöhetett a férfi, de ott volt. Talán csak arra várt, hogy kimúljon egy kutya, vagy hogy kimúljon az a kutya. Talán csak azért élt, azért létezett, hogy ezt a feladatot véghezvigye. Talán számunkra is van egy sötét alak, aki halálunk után az emlékünket is eltörli, és az életünkből nem marad más, mint egy kis vérfolt az aszfalton, és a kamionkürt elhaló szava.