2024. március 28., csütörtök

Gyorskeresés

Tokió blog - Szeptember 17-23.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

09.17 – 23. Hétfő - Vasárnap

Ez a hét jelentős megkönnyebbülést hozott, na persze ennek semmi köze nincs az anathoz, pusztán az időjárás váltott „élhető” fokozatba. A hét elején még kitartóan tombolt a hőség, a hétvégére azonban megjött a több fokos lehűlés, ami úgy néz ki, végre tartós lesz. Bár az Okinaván átvonuló tájfun nem ért fel idáig, mégis elindított valami komoly légköri változást, aminek a hatása már itt is érezhető, amit nagyon nem bánok, hogy őszinte legyek. Van persze rossz vonatkozása is a dolognak, mint mondjuk az, hogy az egész vasárnapot gyakorlatilag elmosta az eső, de ezt most nem éreztem akkora katasztrófának.
További pozitívum, hogy hosszú idő óta először volt egy szabad hétfőm. Most van az úgy nevezett Silver week (ugye még valamikor áprilisban volt a golden), ami azt vonja maga után, hogy a hétfő és a szombat is ünnepnap. Fogalmam sincs, hogy miért, de a lényeg, hogy nem kell feltétlenül bejönni az anatra. Illetve, nem kellene, ha nem lettem volna olyan barom, hogy elszámolom magam a sejtjeimmel kapcsolatban. De, voltam, úgyhogy innentől nem sok választási lehetőségem maradt, a délutánból pár órát rá kellett áldoznom a sejtjeimre, ami bár annyira nem érintett meg, azért örültem volna, ha kihagyhatom ezt a remek programot. Úgyhogy, ebéd után, egy óra körül szépen bemásztam az intézetbe, és két órán keresztül sejteket pesztráltam. Már nem igazán tudott meglepni az a tény, hogy gyakorlatilag minden jelentősebb embert bent találtam, Tom, Hiro, és a legtöbb csoportvezető, meg PhD-s is dolgozott. Most már az sem zavart különösebben, hogy én viszont nem, csak elvégeztem a szükséges munkát, és már húztam is, amint lehetőségem volt rá. Sajnos a nap közepére esett az intézetbeli látogatásom, esélyem sem volt komolyabb kirándulásra. Mivel a hétvégén közel hatvan kilométert mentem, különösebben nem is vágytam nagy túrára, de azért csak, hogy történjen valami, elgyalogoltam Shinjukuba, majd mikor megérkeztem, vonatra szálltam, és visszautaztam Hatanodaiba. Értelme nem sok volt, de legalább elment vele pár óra.
A hét további része is ennek a jegyében telt, értelme nem volt sok, de végül elment az idő. Két említésre méltó dolgot tudok felidézni a munkanapokból.


Ide elvileg nem lehetne kijönni, azt hiszem.

Az egyik, hogy közölték, hogy szeptember utolsó hétvégéjén konferenciára megyek Kyusu szigetre, ismét technikusi szerepkörre (elméletileg). Azért csak elméletileg, mert ezt már egyszer eljátszották, hogy ilyen, meg olyan fontos, meg hű, meg minden aztán a vége két nap tömör unalom lett, három emberrel osztozva 5 potméteren. Szóval, most már fenntartásokkal kezelem az ilyesmit. Egyébként, a dolog szokás szerint nem ilyen egyszerűen zajlott, itt is megvoltak az idegesítő körök, amik miatt a végén már nem tudtam annyira örülni az utazásnak. Az egész úgy indult, hogy ez egy kis kiegészítő konferencia lesz egy nagyobb mellett, és az intézetvezető szervezi. Ezt csak úgy mellesleg megemlítette egy ebéd kapcsán a prof, és hívott minél több embert, akinek van ideje menjen el címszóval. Ekkor még önköltségesként volt kikiáltva a buli, tehát utazást, szállást mindenki maga intézze, és fizesse. Tom és Hiro persze úgy volt, hogy mennek, én mondtam, hogy még eldöntöm. Mivel szombat reggelre volt tervezve a start, és vasárnap estére a visszaérkezés, a környéken körülnézni semmi esélyem nem lett volna. Úgy meg azért cirka harmincezer jent kicsengetni hogy két napot ülök egy számomra tök érdektelen konferencián, nem tűnt jó befektetésnek. Szóval, amikor Tom kérdezte, hogy döntöttem, mondtam, hogy nekem ez ennyit nem ér meg, inkább három nap Kyoto, szabadprogrammal kombinálva, az is ennyibe kerül. Mondta, hogy rendben, valóban nincs idő semmire, megérti. Itt végre azt hittem, hogy egyszer sikerül azt csinálnom, amit én akarok, és még meg is tudtam értelmes érvekkel indokolni a döntésemet, amit úgy tűnt el is fogadnak.


Makuhari városrész, Chiba város, Chiba prefektúra

Aztán két nappal később, mintha semmi nem történt volna korábban, jött Tom komoly arccal, hogy beszélni szeretne velem. Na, gondoltam remek, vajon mit követtem el már megint? Kérdezte, hogy mit csinálok szeptember utolsó hétvégéjén. Mondtam, hogy semmi konkrét tervem nincs, de miért is kérdezi ezt? Válaszként elmondta, hogyha eddig nem hallottam volna róla, akkor lesz egy konferencia Kyusun, amit a prof szervez. Néztem, mint a hülye, mintha két nappal korábban nem ez lett volna a központi téma pár órán keresztül. Kedvem lett volna azt mondani, hogy nem, egyáltalán nem hallottam róla, de végül is csak bólintottam, jelezvén, tudom, miről van szó. Tom aztán elmondta, hogy mivel az intézetvezető a szervező, szükség lenne technikai személyzetre, így aztán, ha nincs más tervem, akkor örömmel venné, ha velük tartanék, természetesen az utazást, és a szállást is az intézet állja. Itt már konkrétan az államat kerestem a padlón. Egyrészt, teljesen biztos voltam benne, hogy semmi szükségük nincs úgymond személyzetre, mivel, mint említettem, ez egy nagyobb konferencia része, tuti, hogy a helyszínen dolgozó technikusok ezeket a szekciókat is ki fogják szolgálni. Aztán, mi ez a hirtelen változás, hogy fizetik az utat? Mondjuk, arról nem volt szó, hogy csak az enyémet-e, vagy mindenki másét is, de ismét valami szarkeverést érzek a háttérben, az őszinteség legkisebb jele nélkül. De, a lényeg, hogy természetesen rá fogok érni két hét múlva hétvégén, és megyek Kyusura, bár, nagy kedvem lett volna nemet mondani az egészre, valószínűleg annak sem lett volna túl nagy reakciója. Nem szeretem ezt a stílust, ahogy teljesen nyájas mosollyal, és színlelt alázatossággal játszanak egy szerepet, közben meg totál idiótának nézik az embert.


Ikertornyok virágórával.

A hét másik eseménye pedig az iPhone 5 érkezése. Ez itt Japánban kiemelt fontosságú hírnek számít, nem egy munkatárs laptopján láttam az Apple honlapot, mindenki a specifikációkat, meg az árakat böngészte, itt ez a modell is elképesztő siker lesz, ezt most garantálom. Próbáltam kérdezgetni munkatársakat, hogy cserélik-e a jelenlegi 4, és 4S modelljüket, és mindenki hevesen bólogatott, persze, ez nem jelent semmit. Tom is mondta, hogy most jelenik meg, és hű, meg minden, de sajna erről a körről már lecsúszott a Galaxy SIII miatt. Mondta, hogy eredetileg pedig iPhone-t szeretett volna, de pont az ő szolgáltatójánál nem elérhető. Fura, hogy a legnagyobb telekommunikációs cég, az NTT Docomo nem forgalmaz semmiféle Apple terméket. A többiek, a Sofbank, meg az Au igen. Mivel, Tom Docomo előfizető, annyit nem ért neki az iPhone, hogy lemondjon a több éven át gyűjtött kedvezményeiről, inkább maradt a Samsungnál.
Kérdeztem tőle, hogy miért ennyire népszerű az Apple Japánban, különösen az iPhone. Itt tényleg a mobilok több mint fele ebből a típusból kerül ki, a vonaton 5-10 iPhone használóra jut kb. egy egyéb okostelefon, főleg Android alapú, és 2-3 kinyitható saját japán tervezés, amit máshol a világon már nem nagyon látni. Tom ettől a kérdéstől egyébként kissé zavarba jött, majd mondta, hogy nem tudja, de valószínűleg azért, mert nagy az akkumulátora, és tovább bírja, mint a konkurencia, meg szép a kijelzője, és sok alkalmazás van rá. Egyébként, szerintem az legfontosabb indokokat két szóba lehet sűríteni: amerikai státusszimbólum. Ez nagyjából minden mást háttérbe is állít, ha egy az Apple az itteni iPhonokat 320x240-es kijelzővel, és valami régi Intel procival szerelné, és iOS utánzatú Windows Mobile 5 futna rajta, akkor is slágertermék lenne, és dobogós helyen szerepelne az eladási listákon. Maximum nem fő telefonnak használnák, hanem csak villogni. Jellemzően ugyanis, ami az Államokban siker, az itt minimum őrület lesz. Szóval, nem meglepő, hogy a megjelenés előtti estén már mutatták a TV-ben a Ginzában található több emeletes Apple HD előtt várakozó embereket.
Egyébként, pár nappal a premier után az egyik nagyobb üzletben volt lehetőségem kicsit megnyomkodni a cuccot, és hát, annyira nem estem tőle hanyatt. Elegáns, igényes, gyors, de annyi. Cirka, mint a 4S, csak kicsit, és tényleg csak egy kicsit nagyobb kijelzővel. Valahogy hiányzott az a „must have” érzés, továbbra sem akarnék ilyet venni, és ha 4S-em lenne, tuti nem akarnám lecserélni erre. Értem, hogy hardverileg nagyot fejlődött, de a felhasználók zöme erre magasról tesz, az előd is gyors volt, ez is az, és innentől senkit nem érdekel, hogy hány nanométeres gyártási technológia, meg mennyi memória, és milyen grafikus proci. Egy ilyen slágerterméknél ez pedig nem biztos, hogy nyerő üzletpolitika az Apple részéről, de ez mondjuk itt a kutyát nem érdekli, jól néz ki, népszerű Amerikában, Apple termék, megveszik. Kíváncsi vagyok a PH! tesztjére…


Sétány a városban. Kicsit igényes.

A hétvége nagy eseményét a Tokyo Game Show szolgáltatta, minden más erősen a háttérbe szorult. Viszont, miután a tömeget nem tudtam huzamosabb ideig elviselni, így három óra nézelődés után távoztam. Mivel, ilyen messze még nem jutottam el Chiba tartományban, úgy döntöttem, hogy maradok estig, felkerestem a környék ládáit, illetve a látványosságait, meg sétáltam a tengerparton. Nem volt rossz program, kész megváltásnak éreztem a délelőtthöz képest. Egész szép környék ez is, ha egy önálló város központja lenne, kifejezetten tetszene, hangulatos „kis” városrész. Este öt körül terveztem elindulni visszafelé, ez aztán végül nem jött össze. Mivel a game show ötkor zárt, illetve egy baseball meccs is kiváló időzítéssel is pont ekkor ért véget, az állomás környéke leginkább egy ostromlott erődhöz hasonlított. Komolyan vártam, hogy mikor jelennek meg az összetákolt létrák, hogy feljussanak a bátrabbak a falon át a peronokra.


Baseball stadion. Volt szurkolás rendesen.

Végignéztem az embereken, megállapítottam, hogy csak az állomás bejáratáig nagyjából 50 méternyi biomasszám kéne átjutnom, úgyhogy elindultam vissza a tengerpartra naplementét nézni. Végül aztán hét körül már volt annyira barátságos a helyzet, hogy én is vonatra szálljak, és visszamenjek Tokióba, addigra az emberek nagy része már távozott, így egész kényelmesen lehetett közlekedni, meg azon gondolkodni, mit csináljak vasárnap. Aztán, másnap reggel ez a kérdés gyorsan megoldódott, mivel a szakadó esőre ébredtem. Persze, mikor máskor, mint hétvégén essen, mondanám, hogy meglep, de már nem. Így aztán nem maradt más, csak a várakozás, amit lassan felváltott az unalom. Végül öt óra körül elállt az eső, így elmentem Oimachiba nézelődni, meg vacsorát szerezni. Persze, mire végeztem újra rákezdett, így kénytelen voltam vonatozni. Ez a nap csak úgy elment, sajna, egyre gyakrabban van ez így…

További képek ITT, de most nincs sok.

Hozzászólni itt lehet.

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.