08.06-12. Hétfő-Vasárnap
Ez a hét csak úgy eltelt, semmi különös nem történt. Megint csak nehéz lenne felidézni az elmúlt napokat egyesével. Leginkább csak egy-két beszélgetés maradt meg a fejemben. Illetve, a ritka, és kivételes alkalom, hogy Tom szabin volt. Péntek délutántól kedd délig. Ez meglehetősen ritkán fordul elő, mindösszesen egyszer kétszer egy évben. Az ok pedig az volt, hogy hazalátogatott a szüleihez. Japánban augusztus a szabadságok ideje, ilyenkor mindenki kivesz pár napot, aki csak teheti, és elutazik valamerre. Zömmel haza, mivel ilyenkor van valamiféle halottak napja errefelé. Persze, nem olyan, mint nálunk otthon november elseje, de ők is kilátogatnak a temetőbe, és emlékeznek a halottaikra. Tom szerint ez az időszak az, amikor a holtak lelke egy rövid időre visszatér ebbe a világba, ezért a temetői látogatás ilyenkor aktuális. Semmi extra, csak virágot tesznek a sírra, gyertyát gyújtanak, elmennek imádkozni, utána közös családi ebéd, beszélgetés, stb. Tom elég ritkán jár haza, évente két, három alkalommal, de ez a látogatás állandónak mondható, valami olyasmi, mint otthon a karácsony.
Uneo - Shrine a lótuszmező mögött.
Aztán téma volt még persze az olimpia is. A többséget nem nagyon érdekelte, de Hiro és Tom követték az eseményeket, főleg a focit. Képesek voltak hajnali háromtól ötig élőben nézni a meccseket, majd utána kilencre bejönni dolgozni estig, majd újra tévézni hajnalig. Azért ezek se teljesen normálisak, az biztos, viszont nekik 4-5 óra alvás láthatólag elég, bár azért mind a kettő eléggé szét volt csúszva néha, főleg Tom aludt látványosan ebéd után negyed, esetleg fél órákat. Aztán a hét vége felé erősen kiábrándultak az egészből, mert most Japánnak valahogy nem jött össze a dolog. Volt sok esélyesük, de mindig elbuktak. Hogy ennek miért van, azt nem tudták megmondani, szerintük, leginkább pechesek voltak, illetve, az a fő véleményük, hogy kevés pénzt nyomatnak a sportba. Vicces ezt hallani látva az itteni pályák, és felszerelések minőségét, és színvonalát, szeretném, ha otthon ilyen „keveset” költhetnénk sportlétesítményekre.
Ettől függetlenül, még akár elégedettek is lehettek volna a helyiek, hiszen szereztek egy csomó ezüstöt, meg bronzot, de őket ez nem érdekli, nekik az arany lett volna a fontos. Főleg a judo miatt voltak elkeseredve. Szerintük, amit láthattunk az olimpián nincs köszönőviszonyban az eredeti japán judóval, inkább a birkózáshoz áll közelebb. Nagyon passzívak a sportolók, nem támadnak, nincsenek látványos fogások, és időhúzásra, illetve egy-egy pontra játszanak. Kérdeztem, hogy akkor miért nem tesz valamit a japán szövetség ez ellen, más szabályok, más pontozás, ilyesmi. Mondták, hogy a japán judo szövetséget nem érdekli a külföldön folyó oktatás, és versenyzés. Szerintük, az a judo nem elfogadható, hiányzik belőle az igazi tartalom, az úgynevezett budo. Csak a győzelem a cél, és más abszolút nem számít, míg itt nem az ellenség legyőzése a lényeg, hanem a küzdelem maga. Nem tudom, mennyi igazság van ebben, én karatéztam elég sokáig, és ott a budo-nak legalább akkora jelentősége volt, mint a technikának. Sajnos, nem vettem elég komolyan, de azt tartom, hogy a kitartásomat, és a „soha nem adom fel” hozzáállásomat az ottani mestereknek köszönhetem. Nem tudom, mit jelent a budo igazából, és ez mennyire csak belemagyarázás, de mondjuk az orvosi egyetem elvégzéséhez ez a gondolkodásmód volt a kulcs, nélküle sokkal nehezebb lett volna. Hogy ez ténylegesen mennyire hiányzik a mai európai, és amerikai harcművészetből, passz, de a japánok szerint nagyon.
Minden esetre, a kollégáknak nem volt őszinte a mosolyuk azzal kapcsolatban, hogy Magyarország előttük végzett az éremtáblázaton. Nem értették, hogy lehet az, hogy egy ilyen kicsi ország képes ennyi kiváló sportolót adni. Ennek okát persze én sem tudtam megmondani, minden esetre, örültem a dolognak, bár ezt igyekeztem nem hangoztatni. Sajnos, véget ért az olimpia, amit abból a szempontból is kár, hogy ezzel egy lehetőség a beszélgetésre mint olyan, megszűnt. Nincs valami sok közös témánk, ez legalább ebből a szempontból is hasznos volt. Mindegy, majd csak találok valami mást.
Felhalmozott árukészlet.
Szombaton, sőt vasárnap volt semmi komolyabb programom, gyakorlatilag ez volt az első olyan hétvége, ami csak úgy elmúlt. Terveztem, hogy elmegyek Takaóba ismét, azonban ez most nem jött össze. Pedig az időjárás, ami hét közben volt, alkalmas lehetett volna egy jó túrára. Valamelyest mérséklődött a meleg, most nem mászott harminc fok fölé, és éjjel is lement 25 fok környékére a hőmérséklet. Határozottan kellemes volt, de sajnos a szokásos hétvégi változás ismét nem maradt el. Már szombaton jelezte a fejem, hogy valami készül, és miért is ne, vasárnapra megérkezett az eső. Kilenckor felnéztem, láttam, hogy szitál, elmormoltam egy „kurva anyádat”, majd azzal a lendülettel aludtam tovább tizenegyig. Ekkor sikerült gyorsan felébrednem, ugyanis olyan vihar kerekedett, ami otthon is megállta volna a helyét. Nem volt se dörgés, se villámlás, csak szél, meg gyakorlatilag folyó eső. Kénytelen voltam minden teraszajtót azonnal becsukni. Ha ez kint a terepen kapott volna telibe, nem sok örömöm lett volna a dologban. Utána persze szinte azonnal kisütött a Nap, ami remekül megtette a magáét, gyakorlatilag üvegházat varázsolt Tokióból. Igazán élvezetes volt, ezek után nagyon szeretem az otthoni nyarat, az sokkal élhetőbb.
Madáretető
Mivel, szombat gyakorlatilag csak fél nap, a vasárnap délelőttöt átaludtam, illetve elmosta az eső, semmi tartalmas program nem jutott eszembe. A szobában maradni persze nem opció, úgyhogy jártam a várost különösebb cél nélkül. így is mentem legalább 25 kilométert, tehát, az adag megvolt, igaz most is sík terepen, és elég nagy szmogban. Ez az esős, fülledt idő nagyon nyomott levegőt okoz, ami megfogja az autók füstjét. Úgyhogy, főleg a belvárosban kifejezetten koszos a levegő, mintha csak Pesten mászkálna az ember, mondjuk a Kerepesi úton a Blaha felé hétköznap délután ötkor. Kissé fullasztó érzés. Azért pár képet sikerült készítenem így is, igyekeztem a városközpont olyan részeit felkutatni, ahol eddig még nem jártam. Egyik nap elgyalogoltam Hatanodaiból Akihabarába, másnap meg vonattal elmentem Uenóba, és visszasétáltam Shinbashi állomásig. Mind a kétszer a fő célpont Kanda volt, be kellett még szereznem pár dolgot, mint kesztyű, kamásli, és valami alsóruházat. Szerettem volna napszemüveget is, mivel a régi kissé elfáradt. Sajnos a repülőút alatt valahogy megrepedt a kerete, és hiába kíméltem, egyszer csak elpattant. Nem kicsi feszültség lehetett bene, mert most vagy egy centit eláll a két vég egymáshoz képest. Végül sajnos letettem arról, hogy itt szemüveget veszek. Egyszerűen egyik sem passzol a fejemre. Az itteni emberek arckialakítása kissé más, mint az enyém, így eltérő alakú szemüveg kell nekik. Ami nekik jó, az nekem a homlokom magasságában van, és tökéletes UV elleni védelmet nyújt a szemöldökömnek a relatíve túl széles, és kiugró az orrnyergem miatt. És mivel európai modell errefelé nem elérhető, vagy csak horror áron, így ezt a tervet is kukáztam.
Első körben semmilyen vásárlással nem jártam sikerrel, mivel későn értem célba. Fura mód, a boltok szombaton már este hétkor záráshoz készülődtek. Lehet, hogy valami ünnep volt, nem tudom, minden esetre szokatlan. Fél hétkor érkeztem, hétig nézelődtem, majd egyszer csak az eladók elkezdték ismételgetni, hogy „szumimaszen, szumimaszen” (elnézést). Csodálkoztam, gondoltam, hogy én igazán elnézem, hogy él, másért tőlem nincs értelme elnézést kérnie, aztán láttam, hogy a vevők zöme a kijárat felé tart. Akkor esett le, hogy ezek zárnának, és épp azt próbálják kifejezni felém, hogy nagyon köszönik, hogy eljöttem, és itt voltam, de most húzzak a búsba. Esetleg, mondhatták is volna, hogy bocs öreg, záróra.
Pláza a sínek alatt.
Mivel fél óra alatt nem sikerült elhatározásra jutnom, vasárnap kénytelen voltam visszamenni, akkor már rutinosan először vonatoztam, és csak aztán gyalogoltam, így jó időben érkeztem. Beszereztem a szükséges cuccokat, vettem még egy kis palack oxigént is biztos, ami biztos, majd újra mentem egyet a környéken. Sikerült megérkeznem Tokió egyik luxusnegyedébe, olyan kirakatokat láttam, olyan árakkal, hogy félelmetes. Ismét a legtöbb márka teljesen ismeretlen volt számomra, hiába, ez nem az én világom, azért, egyszer érdemes volt megnézni. Természetesen ide is ládák miatt jöttem, de végül nem találtam semmit, ismét valami észlény rejtette őket. Amikor úgy indul a leírás, hogy a környék mindig forgalmas, legjobb akkor jönni, amikor nem járnak a vonatok (éfjél és hajnali négy között…), illetve, a GPS nem működik a környéken, nem is érdemes próbálkozni, akkor elgondolkodik az ember, hogy ezt a dobozt ide most mi a halálnak kellett letenni? Végül is a játék lényege az lenne, hogy ládákat keresünk többé-kevésbé elhagyatott területeken GPS segítségével. Itt valahogy egyik feltétel sem valósult meg, de igaz, én vagyok a hülye, hogy próbálkoztam.
mave13 oldala
