2019. március 20., szerda

Gyorskeresés

Tokió blog - Június 24.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

06.24. Vasárnap
Mint múlt héten említettem, ma megpróbáltam egy kicsit felpörgetni az életemet, ami már eléggé kezdett a hétköznapok monotonitásába veszni. Gondoltam, hogy keresek némi hegyet, és túrázok egy jót a környéken. Takao lett az úti cél, ami még Tokióhoz tartozó terület, a város délnyugati peremén helyezkedik el. Különlegessége, hogy itt a városhatár, innen indul a hegyvidék.


A városhatár.

Tom említette ezt a helyet még cirka két hete, és felkeltette az érdeklődésemet. A megfelelő alkalomra vártam eddig, és mivel kellemes, és esőmentes időt jósoltak mára, elérkezettnek láttam a lehetőséget. Persze, egy ilyen kalandnak nem lehet nekivágni csak úgy, a szombat este nagy része a készülődésre ment rá. Merre is megyek, mit akarok megnézni, hova akarok eljutni, beleférek-e majd az időbe, melyik vonat kell, mennyibe kerül, stb… Kissé komplikáltabb, mint otthon elugrani a Mecsekbe. Másrészt, össze kellett pakolnom a szokásos túrafelszerelést is. Otthon van egy hátizsák, ami gyakorlatilag menetkészen áll, csak ruha, kaja, víz kell bele, és annyi. De itt mindent újra össze kellett vadászni, majd elrendezni a táskában. Viszont, végre belaktam a North Face-t. Került bele öngyújtó, kés, spárga, szigetelő szalag, pár nejlonszatyor, poncsó, ami szükség estén fedélként is szolgálhat, tartalék akkuk, és elemek, GPS, fényképező. Két dolog hiányzott, a kötszer, és az elemlámpa. Előbbi nem nagyon érdekel, utóbbi viszont eléggé fájó pont. Végülis a telefonom LED vakuja is megfelelő pár tartalék akkuval megtámogatva. Jó erős fénye van, de azért a következő beszerzendő eszköz egy fejlámpa lesz. Esetleg, valami iránytű, ha valamilyen okból kifolyólag mind a két GPS-em behalna (atomtámadás??).


Itt már tudtam, hogy ez egy jó nap lesz.


Starthely

Szóval, elég jól felszerelkezve vágtam neki az útnak. Reggel kilenckor már talpon voltam, ami azért vasárnap eléggé ritka, tíz után nem sokkal már Shinjuku állomáson vártam a csatlakozást. Mintegy 45 kilométernyi vonatút várt rám, egy teljesen ismeretlen helyen. Szerencsére, a vasút térképe a telefonomon figyelt, érthető verzióban. Persze, sikerült rossz vonatra szállnom, mert miért is ne. Nem a végcéllal volt a gond, hanem a sebességgel. Nem vettem figyelembe azt az apró tényt, hogy egy állomásról több vonat indul ugyanabba az irányba, akár egy időben is. Vonatok közül volt local, rapid, express, semi-special express, és special express. Persze, én a helyit választottam, ami minden bokornál megállt. A dolog akkor kezdett gyanús lenni, amikor körbenéztem, és senki mást nem láttam túraszereléssel, ami ismerve a hely népszerűségét, meglehetősen gyanús. Aztán, amikor a második vonat tépett el mellettünk ugyanabba az irányba, már határozottan nem tetszett a dolog. Szerencsém volt, és az egyik állomáson együtt álltunk meg egy semi-special express járattal, úgyhogy gyorsan átszálltam. Az elvileg 50 perces utat sikerül 90 alatt megtenni, de végül megérkeztem. Út közben ismét rácsodálkoztam a város nagyságára, gyakorlatilag az utolsó megállóig ugyanazokat a részleteket láttam mindenhol, mintha Hatanodaiban jártam volna. Aztán végül feltűntek a hegyek. Elképesztően szép környék Takao, ez egyértelmű.


Megérte mászni. A kilátás majd ősszel lesz az igazi.

A hegység eléggé hasonlít a Mecsekre, persze helyi kiadásban, úgyhogy sokkal nagyobb. A magasság nem vészes, 600-900 méter közötti csúcsok vannak, inkább a meredekség morcos. Itt tényleg felszalad az ember a hegyre, gradiens túrák kedvelőinek ajánlott a téma. Én annyira nem élveztem a dolgot, valahogy gyorsan elfogyott a levegő, félúton már éreztem a kihívást, de kis pihenő után nem volt gond. Azt hittem, hogy csak kijöttem a formából, mert ugyan rendszeresen gyalogolok, de 20-30 kilométer városban, gyakorlatilag sík terepen semmit nem ér, a hegyek és a szintek az igazi kihívás.


Diszkréten megbújó autópálya a völgyben.

A helyiek kissé máshogy képzelik el a túrázást, mint mi otthon. Egyrészt, a hegyre csak és kizárólag kibetonozott út vezetett fel, és később is csak jól kiépített kő, vagy jobb esetben földúton lehetett haladni. Itt nem működik hogy elindulunk torony iránt, aztán majd lesz valami. Olyan sűrű az aljnövényzet, hogy esélytelen letérni az ösvényről. Tehát, ha rossz utat választ az ember, erősen megszívja, mert nem tud átvágni sehol. Úgyhogy, észnél kellett lenni, és mindig a térkép, vagy a tömeg után menni, mivel ember az volt becsülettel.


Turistaút


Így könnyű...


Nem erre a látványra számítottam a csúcson.

Gyakorlatilag az első csúcsig mintha csak a belvárosban sétáltam volna, minden tele volt velük. Ráadásul, zömük csak amolyan divatmajom volt, aki kiment a hegyre villantani egyet a túraszerkójában. Elég vegyes volt a társaság, pár tagon olyan cucc volt, hogy a Fujira is nyugodtan indulhatott volna. Goretex feliratok villogtak mindenhol, full zárt túrabakancs, kamásli, kabát, kesztyű, amit csak el lehet képzelni (minimum 25 fok, tűző napsütés...). Először még azt hittem, hogy ha ide ilyen cucc kell, akkor élvezni fogom ezt a napot, de gyorsan rájöttem a csavarra, itt csak a látszat a fontos. A másik véglet a sík hülye kategória, aki tűsarkúban, meg Converse csukában jött. Miniszoknya, retikül, kifestve, teljes puccban dzsaltak fel a hegyre. A csúcs egy öltönyös faszi volt, aki nyakkendőben és bőrcipőben mászott.


Yama-girl (hegyi lány), mert túrázni divat.

Nem is értem, hogy ezek mi a francot gondolnak, vagy hol élnek. Aztán, fura volt, hogy a szembe jövők, akik épp ereszkedtek le a hegyről úgy néztek ki, mintha a szalonból léptek volna elő. Én lihegek, izzadok, mint az állat, próbálok minél gyorsabban felérni, ezek meg tökéletes állapotban mosolyogva jönnek szembe egy csepp izzadtság nélkül. Gondoltam, hogy szar kondiban vagyok, na de ennyire, azt azért nem hiszem. Aztán gyorsan meglett a dolog nyitja, az emberek zöme szépen felvonatozott, vagy libegőzött a hegyre, körbejárt, vett pár szuvenírt, majd a méregdrága felszerelésében szépen leballagott az állomásra. Ismét, a látszat mindenek felett.


A főtemplom. Egész kis falu volt itt valamikor.

A hegyen a kilátás mellett a másik látványosságot egy rakat templom szolgáltatta. Igazán szép épületek, nem lehetett egyszerű ezeket itt felhúzni. Persze, minden sarkon árusok, kocsma, büfé, étterem, italautomata stb, szóval teljes civilizáció. Egyetlen dolgot szeretnék átvenni ezekből, az pedig a kulturált WC. Minden csúcson normális budi volt papírral, mosdóval, tökéletesen takarítva. Érthetetlen.
Mire felértem a csúcsra már úgy voltam vele, hogy kéne a kezembe egy géppuska, kicsit megegyelni a tömeget. A hegytetőn már elviselhetetlen volt az emberek mennyisége, persze mindenki dumált, röhögött, kiabáltak, ittak, a gyerekek üvöltve cikáztak mindenhol, szóval gyorsan elérték a tolerancia küszöbömet. Reméltem, hogy később kissé ritkul a nép, ahova már nem visz fel vonat, az kevésbé lesz vonzó. Szerencsére, bejött a dolog, később már elviselhetőre redukálódott a túrázók száma, és zömük már valóban úgy is nézett ki, mintha tényleg sportolni érkezett volna. Elfogytak a látványos kiegészítők, a szánalmas ruhák, és cipők, maradt a nyers funkcionalitás, és bár, még mindig többen voltak, mint szerettem volna, már nem éreztem zavarónak. Egyébként a valódi túrázók közül, mindenki köszönt a másiknak, mosolyogtak, segítettek, szóval, igazán jó arcok voltak. Gondolom, furcsállták, hogy mi a francot keresek én ott, nem lehet nagyon gyakori látvány, hogy egy külföldi egyedül mászik ezerrel felfelé, ők inkább Shinjukuban, Roppongiban szoktak szórakozni, nem a vadonban. Aztán, mire a harmadik csúcsra is felértem, nagyjából elfogyott mindenki. Mint kiderült, rossz oldalról közelítettem meg a dolgot, pont a kinézett végpontnak kellett volna lennie a starthelynek, mert oda csak busszal lehet eljutni, ami négy óra után már annyira nem jár.


Ezt már szeretem.


Sokkal kellemesebb hegycsúcs.

Felvilágosított egy japán házaspár, hogy szép az elgondolás, hogy megmászom a Jimba hegyet is, de hogy fogok lejutni? Úgyhogy, sajnos, a negyedik csúcs után kénytelen voltam letenni arról, hogy ma eljutok a környék legmagasabb pontjára. Jó lett volna, de majd legközelebb. Amúgy is nagyon párás volt az idő, a látótávolság nevetségesen alacsony volt. Úgyhogy, négy óra után úgy döntöttem, hogy lassan ideje valami lefelé menő utat keresni. Viszont, el kellett hagynom a kijelölt turistautat, ami erősen gondolkodóba ejtett. Ugye, egyrészt az aljnövényzet, másrészt, a GPS-en konkrétan ez az egy ösvény volt jelölve, semmi más, egyébként meg, idegen terep, ismeretlen környezet, és nem lenne hátrány még ma visszajutni Tokióba, amihez vasútállomás abszolút feltétel. Szóval, negyed óra pihenőt tartottam, közben körbenéztem a csúcsról, belőttem egy tavat délkeleti irányban, megkerestem a GPS-en, láttam, hogy van vasútállomás, méghozzá a vonat egyenesen Takao felé megy. Megtaláltam a megfelelő végcélt, semmi kedvem nem volt visszamenni a már bejárt úton, a sok barommal együtt az állomásra, a másik opció izgalmasabbnak tűnt. A kérdés ismét a hogyan volt… Turistatérképem nincs, a környéket nem ismerem, erdőn átvágni nem lehet. Kissé korlátozottak a lehetőségek, de úgy voltam vele, ha le tudok jutni a hegyről, akkor már nem lesz gond. Úgyhogy, szépen visszagyalogoltam a két csúcs közé, ahol találtam egy térképet. Persze, csak vázlatos formában, nem volt rajta minden ösvény jelölve, és naná, hogy japánul volt. Kicsivel odébb volt egy útjelző tábla, a többitől eltérően ezen sajna nem voltak angol nevek. Kicsit vicces volt, ahogy a két pont között rohangáltam, és próbáltam megfejteni a feliratokat. Néztem a táblán levő karaktereket, majd odarohantam a térképhez, és próbáltam beazonosítani, hogy mi mit jelenthet. Első kanji stimmel, de a második nem. Na, akkor keressünk mást. Hopp, ez lesz az, már az első két karakter jó, de a többi nem. Nézzük tovább… Szóval jó tíz percnyi tökörészés után dekódoltam az útjelző által közölt információt, és elindultam egy olyan úton, ami se a térképen nem szerepelt, se a tábla nem jelezte, de nekem az tűnt szimpatikusnak.


A legvadabb állat, amivel ma találkoztam.

Mivel, ekkorra már minden létező busz elment, ami a vasútállomás felé vihetett volna, az összes túrázó elfogyott, itt már tök egyedül voltam. Megfordult a fejemben, hogy vajon, élhet-e az erdőben bármi, ami veszélyes rám nézve, mert, erről mondjuk semmi infón nem volt. Annyit tudtam, hogy farkas már nincs Japánban, kiirtották őket teljesen. De mi van a többi ragadozóval? Amíg száz ember üvöltött körülöttem változatos hangon tuti, hogy ép eszű vad még csak a környék felé sem néz, de itt már nem volt senki más rajtam kívül, én meg csöndes vándor vagyok. Végül is arra jutottam, hogyha bármi olyan élne itt, ami embert ehet, akkor a potenciális jelöltek biztos, hogy három méteres szögesdrótos kerítéssel vették volna körbe az összes utat, és két méterenként táblák figyelmeztetnének a lehetséges veszélyre. Tokióból, és annak hülyebiztos rendszeréből kiindulva eléggé féltik nyomorult kis életüket az itteniek, szóval, nincs veszély.


Újra civilizáció.

Fél óra ereszkedés után leértem a civilizációhoz ismét. Aszfaltozott út, autópálya, vonat, minden, ami ahhoz kell, hogy lerombolja az érintetlen vadon illúzióját. Megnéztem a GPS-t, hogy vajon merre járok, és örömmel láttam, hogy már csak három kilométer a tó, és elvileg majd tőlem balra kell felbukkannia. Azonban sikerült rossz irányba fordulnom az egyik kereszteződésnél. Persze, amíg lövésem sincs hol vagyok, és merre tartok, addig tuti, hogy nem tévedek el. Amint tudom, hogy merre kéne menni, rögtön. Jellemző… Egy kilométer plusz utat nyertem, ugyanis tőlem balra egy hegy tűnt fel, nem a tó. Rövid tájékozódás, tó tőlem jobbra, innen út nem vezet arra, úgyhogy hátra arc. Közben tökéletes időzítéssel elkezdett csöpögni az eső. Nem tudtam, mi hiányzott a boldogságomhoz. Végül, megdumáltam vele, hogy még három órát bírjon ki, cserébe eshet péntek estig. Elfogatta az alkut, bár az ég borult volt, legalább nem esett.


Víztározó

A kis kitérő után aztán sikeresen megérkeztem a tóhoz, ami, mint kiderült, egy víztározó, erőművel egybekötve. Ilyet még nem láttam közelről, úgyhogy alaposan szemügyre vettem. Durva építmény, csak sajnos a gát rengeteg hordalékot, és szemetet megfogott, lassan illene takarítani. Remélem, megoldják, mert sokat ront az összképen a feltorlódott szemét. A parton találtam még érdekességet, egy komplett turbinát állítottak ki a generátorral, lapáttal mindennel, ami kell. Mellette pedig részletes leírást adtak a működéséről is.
Hét óra körül aztán megkerestem az állomást, és vonatra szálltam. Kezdett már sötétedni, és az idő sem volt túl biztató, illetve, kicsit lefáradtam a nap végére. A vonaton igyekeztem annyira elhúzódni mindenki mástól amennyire lehet, mivel párszor megizzadtam hegynek fel, nem lehetett valami kellemes szagom. Most legalább okkal kerültek el a helyiek. Napi teljesítmény csak 17 km, de 1800 méter szint, és egy láda.


Gomba. Ezt nem kóstoltam meg.

És itt egy kis meglepetés a végére, egyelőre csak, mint próba:

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.