2019. július 20., szombat

Gyorskeresés

Tokió blog - Lakás

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Már többször ígértem, hogy írni fogok az itteni lakásomról, ezt azonban eddig nem tettem meg, úgyhogy, most pótlom. A kiutazásom előtt kevés dolog volt konkrét, talán az érkezés dátumát, meg a repjegyet leszámítva nagyjából semmi, azt azonban elhintettem a megfelelő helyeken, hogy én szobatársat nem szeretnék. Ezt a kérésemet szerencsére figyelembe vették, így kaphattam egy eléggé kicsi, de a célnak tökéletesen megfelelő egy ágyas szobát hozzá tartozó fürdővel, WC-vel. A lakás egyébként egy hatemeletes, vasbeton vázas, épületben található, ami az egyetem tulajdona. A földszinten lakik az International Exchange Center, tehát, ha bármi bánatom van, szerencsére nem kell messzire mennem, hogy elsírjam valakinek. Csupán két emeletet kell lecaplatnom, és már a földszinten is vagyok, illetve, az első emeleten, mert errefelé olyan, hogy földszint nem létezik.

Tehát, itteni szempontok alapján én a harmadikon lakom, ami otthoni rendszer szerint a második emelet. Ezt vagy lifttel, vagy lépcsőn tudom megközelíteni, és szerencsére zárt folyosóról lehet bejutni a lakásba. Azért szerencsére, mert a bejárati ajtó eléggé jelképes, az alatta levő laza másfél centis rés nem túl bizalomgerjesztő, még ha belülről van is küszöb. Ekkora helyen már egy soványabb egér is vígan átfér, egyéb létformákról nem is beszélve. A zár otthoni léptékkel nézve a rossz vicc kategóriájába sorolható, egy szimpla kulcsos alkotás, kb. bármivel nyitható, de csak kívülről, az ajtó belső felén csak egy elforgatható retesz látszik. Ez tipikus japán, vagy inkább amerikai megoldás, így nem fordulhat elő az, hogy valakit véletlenül bezárnak valahová. A lakás többi ajtaján levő zárakra is jellemző, hogy mindegyik retesszel zárható, de kívülről is nyitható kell, hogy legyen.
Az ajtón túljutva egy belépő fogad, ami a folyosó padlójával van egy szinten. Itt le kell venni a cipőt, és papucsra váltani, ez is japán szokás, utcai cipőben japán lakások, sőt elég sok üzlet, és kocsma esetében is ennél tovább haladni nem ajánlott. Ez egyrészt okos gondolat, másrészt a közös papucsok használata miatt a kosz ugyan nem, de a lábgomba terjed, mint az állat. A belépőhöz képest a lakás padlója kb. 20 centivel magasabban van, tehát, a határ a cipőben bejárható, és a papucsos rész között eléggé markáns. Ezután egy folyosóra jutunk, innen nyílik a külön WC, ami nagy luxusnak számít, majd a fürdő, végül pedig a szoba.


A bejárati ajtó, és a belépő.


A folyosó.

A WC a lakás legmodernebb része, a távirányítón levő gombok zöménél még mindig nem tudom mi is a funkció, valószínűleg ez már így is marad. A kagyló más öblítési rendszerű, mint Európában, talán valamivel víztakarékosabb. A tartály egybe van építve a kagylóval, és nagyon dizájnos, hogy a tetején egy kis csapból folyik a víz töltéskor. Akár kézmosásra is használható lenne, de egyrészt kissé kényelmetlen hozzáférni, másrészt semmi lehetőség nincs szappant, vagy kéztörlőt pakolni a környékre. Mivel a WC ülőkéje automatán fűtött, télen ez a kis lyuk a lakás legmelegebb része.


A slozi. Tetején a mosdónak álcázott tartálytöltő.


Ennyi gombtól még én is zavarba jöttem.

A fürdő kb. kétszer akkora, mint a WC, itt van egy mosdó borotválkozó tükörrel, egy mosógép, meg innen nyílik a zuhanykabin. A mosdó nem rossz, bár eléggé gyerekméret, jó tíz centivel alacsonyabb, mint otthon, ami még az én 173 centimnek is kényelmetlen. A csap kombinált, legalább itt nem követték az angol hideg csap meleg csap rendszert két külön kifolyóval, viszont valami beszerelési gubancnak köszönhetően a hideg víz annyira nem folyik, és a meleg sem viszi túlzásba. A mosógép egy kis emelvényen figyel, olyan, mintha egy zuhanytálcába lenne a gép beleállítva. Gyanítom a földrengések miatt a fix bekötés sérülékeny lenne, így a gépből kifolyó víz először a tálcába folyik, majd innen a csatornába. Mondjuk, a cucc pusztítja saját magát becsülettel, nem kell neki földrengés. Érdekes módon, ha nincs megpakolva agyig, akkor hajlamos táncolni centrifugázás közben. Ez nem csak olyan kis remegés, első alkalommal nekiállt átrendezni a környezetét, majd kis híján feldőlt, úgy kaptam el. Azóta amikor kezdődik a centrifuga program, mindig ott állok mellette, hogy probléma esetén be tudjak avatkozni, azaz manuálisan ki tudjam egyensúlyozni a dobot. A zuhanykabin kellemes hely, azt leszámítva, hogy az egész egy műanyag doboz, és baromira csúszik. A csap persze itt is mélyebben van, mint a megszokott, azért mert sokan szeretnek ülve zuhanyozni. Vicces a kabinban található tükör, amennyire biztonságmániásak a helyiek, ezt eléggé meggondolatlan dolognak érzem, sok haszna amúgy sincs a pára miatt (persze, jobb helyeken fűtött).


Az a csodálatos mosógép. Nem egy csúcstechnika.


Zuhanykabin. Műanyag konzervdoboz.

A pára úgy általában véve nagy problémát jelent, mert egy kiadós zuhanyzás után, különösen télen, nem csak a kabin, de a komplett fürdő, majd 15-20 perc múlva a lakás többi része is dzsungellá változik. Olyan szinten, hogy amikor benti hőmérséklet 10 fok körül van, a falakról is folyik a víz. Elszívó ugyan van, de egyrészt hangos, másrészt legalább 5-6 órát kell járatni ahhoz, hogy kiszárítsa csak a fürdőt. Kivéve akkor, ha kint fúj a szél, olyankor ugyanis ventilátor nélkül is fantasztikus a szellőzés, a bejárati ajtó alatt beszívott levegő a zuhanykabinon keresztül távozik. Hidegben ez még kellemesebbé tudja varázsolni a zuhanyzást. A kabin környékén van valahol a bojler is, ami elvileg gázzal működik, legalábbis az, hogy havonta kapok gázszámlát, erre utal. Még nem sikerült megtalálnom hol van, csak a vezérlőpaneljét látom. Ez eléggé primitív, van rajta egy bekapcsoló gomb, ami feltehetőleg izzítja az őrlángot, és be lehet állítani rajta a kívánt vízhőfokot. Ezt mondjuk nem tudom, hogyan képes szabályozni a rendszer, de működik. A dolog hátránya annyi, hogy ha épp a szobában szeretnék meleg vizet használni, akkor is ki kell ballagni a fürdőbe, és élesíteni a rendszert, majd utána jó egy percig teljesen kinyitni a csapot, mire megérkezik a meleg víz.
A padló mindenhol mű, kissé recsegős, a falakat pedig valami gipszkarton szerűség alkotja, ami az egész lakásban fehér tapétával van borítva. Ezen persze minden meglátszik, lehetetlen takarítani, és akárhova támaszkodnék, rögtön benyomódik a fal, meg a plafon is. A szobában még rendben is van a dolog, de a fürdőbe papír alapú burkolatot tenni nem a legszerencsésebb gondolat. Mindegy, a hagyományos, papír válaszfalnál még mindig jobb. Penész egyébként itt is van, elég nagy problémát jelent, főleg az esős évszakban, és nyáron, amikor nem fúj szél és a lakás szellőzése erősen nulla. Ilyenkor a műanyag felületeken, tipikusan a zuhanykabinban egy nap alatt hajlamos megjelenni a penész, ami errefelé két színben pompázik, vagy fekete, vagy piros, és kiirthatatlan. Érdekes módon azonban, a tapétát nem szereti.

A szoba semmi extrát nem tartogat, kb. 8 négyzetméteres lehet, van benne egy beépített szekrény, meg egy főzőfülkének csúfolt valami. Sok mindent lehet ott csinálni, de főzni azt speciel nem nagyon. Az egész egy fém munkapult, aminek a jobb oldalán vagy egy mosogató, a bal felén meg egy indukciós főzőlap, a kettő között kb. 30 centi hely bármi másnak. A pult alatt egy kis kredenc, persze polcok nélkül, amibe egy standard méretű serpenyő még éppen befér, és ekkor még az ajtót is be lehet csukni. A mosogató felett van egy jelképes méretű csöpögtető, ami csak elvileg csöpög oda, ahova kéne, pár polc a legszükségesebb dolgoknak, és pont. Szerencsére, beköltözéskor kaptam pár cuccot, egy lábost fedővel, egy serpenyőt, egy fedőt csak úgy, ami semmire nem illik, két batár kést, van még nagykanál, kiskanál kisvilla, két pálcika, pár pohár, meg néhány, számomra nulla használati értékkel bíró tálacska. Megérkezésemkor ezek egy kartondobozban vártak rám, ami rendben is volt így. Mondjuk, dobott volna az élményen, ha azok, akiktől a cuccok guberálva lettek, vagy aki kiosztotta őket esetleg veszi fáradságot, és elmosogat, de ez már nem sikerült. Úgyhogy beköltözésem egyik első momentuma az volt, hogy a serpenyőről megpróbáltam levakarni a zsírt, a poharakból meg a beszáradt teát. A kapott evőpálcikák természetesen szintén használtan érkeztek, és persze fából vannak, úgyhogy a végük kellemesen barna, eszembe se jutott enni velük.


A konyha.

A felszereléshez tartozik még egy vízforraló, ami nagyon hasznos, de nem kapcsol le automatán, ha felforrt a víz, egy ezer éves kávéfőző, aminek üveg részét használom, a többit eldugtam a szekrénybe, egy őskori szendvicssütő (ezt be se kapcsoltam), és egy régi, kicsi mikró. Az utóbbi létszükség, bár sokkal kisebb, mint az otthoniak, de még gyanítom az itteni átlagnál is, mivel a kész kaják csomagolását először ollóval méretre kell szabni, hogy beférjenek. A fél literes söröskorsómat esélytelen belepakolni, így a teát, vagy tejet először egy dobozban kell megmelegíteni, majd abból önteni a korsóba. Van a szobában egy hűtőszekrény is, ami egészen korrekt, nem mai darab, de némi bütykölés után kellemesen halk lett, simán lehet aludni is mellette. Először nem így volt, mivel a gumibakok kissé elfáradtak már benne, úgyhogy minden elképzelhető alkatrész zörgött, ha ment a kompresszor, de némi duct tape, meg rágó segített.

A beépített szekrény korrekt, minden ruhám meg a bőröndöm is befért, sőt még vállfákat is kaptam hozzá, így azzal sem volt gond. A szoba tartozéka még egy ágy, a klíma, egy ezer éves rádió, ami már nem működik, meg egy 19 colos TV. Az ágy a kedvencem, ugyanis, európai stílusú 150x200 centis, és nagyon kényelmes. Tatamin aludni sem rossz, de azért mégsem ugyan az. A klíma a szokásos falra szerelt változat, ami rendesen teszi a dolgát, csak egy kissé pénzéhes, és hangos. Aludni nem lehet mellette, hűtésre kiváló, fűtésre viszont leginkább alkalmatlan. Mintha egy hajszárító nyomatná a meleg levegőt a szoba sarkából. A TV minőségi, és teljesen új darab, kár, hogy csak japán csatornákat lehet rajta fogni, de abból legalább hatot, így gyakorlatilag nem is volt bekapcsolva az egy év során.


A nappali.


A háló.

A szoba hosszával, és szélességével alapvetően nincs gond, de nekem a kétméteres belmagasság kicsit szokatlan. Állva nyújtózkodni azt nem lehet, és ugrálni sem nagyon célszerű. Szerintem egy két méter körüli ember idegbajt kapna itt hosszútávon, de szerencsére nálam ez nem jelent akkora problémát. A szobához tartozik egy terasz, ami ugyan szintén csak két méter magas, de legalább nyílt. Ezt egy négyszárnyas üvegajtó választja a zárt tértől, ami az elmúlt egy év során többször megkeserítette az életemet. Egyrészt, a szoba keleti fekvésű, így kellemes, nyári reggeleken öttől nyolcig besüt a Nap. Redőny ugyan van, szerencsére fehéres a színe is, mégis ilyenkor sütőként működik a szoba, és a még elviselhető harminc fokból pillanatok alatt negyven lesz. Télen pedig a hőszigetelést hírből sem ismerő ablaküvegeken keresztül dől befelé a hideg levegő, így a szoba alaphőmérséklete majdnem mindig azonos a külvilágéval. Tavasztól őszig ez nem akkora probléma, de a három hónapnyi tél alatt azért kemény volt. Viszont, az ajtók illesztésének precizitására jellemző, hogy a legnagyobb tájfunban sem fújt be a szél, tehát az élek itt nagyjából légmentesen zárnak. Sokat ugyan nem ér, mert a szellőzők, meg a frankó bejárati ajtó miatt így is huzat van, ha kint fúj a szél, de legalább az esővíz nem folyt be egyszer sem (kivéve, amikor nyitva felejtettem őket). Ha viszont az ember csak hozzáér a rendszerhez, a zárás rögtön megszűnik, úgyhogy a teraszajtóknak semmit nem szabad támasztani. Egyébként sínen csúsznak, és nem nyílnak, a zárásról pedig összesen egy kis csappantyú gondoskodik. Ez egy ponton rögzíti az ajtókat egymáshoz képest, és annyi. Egy otthoni betörő sírva röhögne ezen a megoldáson, de errefelé semmi komolyabb nem szükséges, még akkor sem, ha az ajtó rögtön a járdára nyílik.


A teraszajtó, és mögötte a ruhaszárító.

A teraszon van a klíma kültéri egysége, és ide lehet teregetni is. A ruhaszárító érdekes darab, konkrétan két különálló fém tartókonzol, pár lyukkal. Errefelé ez a divat, mindenhol ilyen van. Először kicsit gondban voltam, a használatát illetően, de aztán pár madzagot kifeszítettem a konzolok közé, így máris alkalmassá váltak a funkciójukra. Két hátránya van a dolognak, a teraszajtó használatát kissé megnehezíti, és eléggé gyér a rendszer, stabilitása, szóval terhelni azt nem nagyon lehet. Pár héttel a beköltözés után aztán kaptam egy fém rudat. Először nem értettem mi a célja, aztán leesett, hogy azt lehet keresztüldugni a két tartón, és arra lehetne a vállfákat felakasztgatni. Fantasztikus. Érdekes volt látni, hogy a lakók mit hoztak ki a lehetőségekből. Volt, aki vállfákra teregetett, bár elég vicces látvány a szabvány vállfára csipesszel feltűzött tíz zokni (karácsonyfa feeling), vagy mondjuk egy ágytakaró. A vállfa a vasrúdról elég könnyen leemelhető, így előfordult, hogy egy-egy lepedő, vagy valami nagyobb ruhadarab sárkányként röpült el az ablak előtt viharosabb időben. Mások, hozzám hasonlóan a madzagos változatot preferálták, azzal a különbséggel, hogy kezdetben csipesz nélkül próbálkoztak. Aztán az első szeles éjszaka után a fél környék az ő ruhadarabjaikkal volt tele, így ők is sör helyett inkább csipeszbe fektettek fölös pénzüket.

Felvetődik a kérdés, hogy ez a kis lakás mennyire akar a nyugati ízlésnek megfelelni, és miben különbözik a tokiói szabványlakásoktól. Őszintén megmondom, nem igazán tudom, ugyanis az egy alatt csak Hironál jártam, de neki háza van, ami egy kicsit más kategória. A városban sétálva, és néha egy-egy nyitott ablakon belesve, szerintem a lakások zöme hasonló az enyémhez. Azaz, alapvetően kicsi, alacsony belmagasságú, és meglehetősen egységes. A falak iszonyat vékonyak, hangszigetelés gyakorlatilag nem létezik, és hőszigetelés sem. Télen remekül lehetett látni, hol megy a klíma, ugyanis az ablakok felett vibrál a levegő a szökő hő miatt. Az ajtók és ablakok is olyanok, mint nálam, tehát, a tájfunt kint tartják, de a rajtuk levő zár csak jelképes.
Ami markánsabb különbség lehet, az a japán stílusú WC, meg a fürdő. A japánok erősen lenézik a mi tisztálkodási szokásainkat. Számukra a kádban fürdés undorító. Még hogy valaki abban a vízben ázzon, amibe minden koszt belemos magáról… A zuhanyzás pedig olyan jellegtelen, túl gyors, és nincs idő kiélvezni. Így a tipikus, japán fürdőszobában általában van egy külön részleg, ami alkalmas zuhanyzásra, és van egy ülőkád, amiben pedig lehet relaxálni, természetesen tisztálkodás után, mivel ilyenkor a család minden tagja ugyan azt a vizet használja, egymás után. A szobában a legfőbb különbség az lehet, hogy nálam nincs se tatami, se kotatsu, ellenben van európai stílusú ágy.


WC japán stílusban. Nem mondanám, hogy kényelmes.


A tatami. Ez viszont nem rossz, bár puhának nem nevezhető.


A kotatsu. Télen határozottan elviselhető lenne, akár otthon is.

A falak is vastagabbak, mint az átlag, szerencsére az egyik szomszédomtól egy vasbeton főfal választ el, a másik oldalon pedig dupla fal van, gyanítom a szellőző miatt. Ez nagy szerencse, ugyanis más épületekben a szobák közti válaszfal gyakran csak egy vékony gipszkarton lemez (hagyományos esetben még mindig papír), és a lakások között is csak 5-8 centis gipszkarton falak vannak. Itt aztán tényleg ismerik egymást a szomszédok.
A társasházak általában kétféle stílusban épülnek. Vagy vasbeton konstrukció, vagy fa, könnyűszerkezetes, ritkán ezek keveréke. A tömbházak, és toronyházak pedig acélvázas épületek, könnyű burkolattal ellátva. Mint már korábban is említettem, ez a földrengések miatt van így. Ha vasbeton az épület, akkor az alagsor, és legalább a földszint atombunkerként is használható szükség esetén, tuti, hogy nincs olyan ismert földi erő, ami elpusztítja. Könnyűszerkezetes házak esetén pedig, van egy nem túl meggyőző beton alap, majd ehhez fogatják a tartógerendákat, felépítik az épület vázát, majd kialakítják a padlót, fő, és válaszfalakat, tetőt, stb.


Ezek sem kőházak, csak ahhoz hasonló műanyaggal vannak burkolva.

Ezek ugyan összedőlhetnek, de pont azért ilyen a kialakításuk, hogy kevesebb embert nyomjanak agyon. Mikor Hiro erről mesélt pont a nemrég Kínában történt földrengést hozta fel példának. Nem volt olyan erős, mint ami Sendaiban volt, mégis szökőár nélkül is 5-6000 embert ölt meg, pontosan azért, mert az épületek hagyományos módszerrel épültek. Japánban egy ilyen erősségű rengés alig követelne halálos áldozatokat, elsősorban a régi épületekben tartózkodók lennének veszélyben. Az ilyen kis játékházak további nagy előnye, hogy pillanatok alatt felhúzhatók, vagy elbonthatók. Épp volt a környéken pár építkezés mostanában, úgyhogy volt lehetőségem megfigyelni a dolgok menetét. A régi házat egy nap alatt tökéletesen elbontották, összecsomagolták, és elvitték. A faanyag az égetőkben végzi, a beton meg építkezéseken, vagy utakban. Ezután a telket elegyengették, majd kiásták a helyet az új alapnak, majd betonoztak. Ezt hagyták megszáradni, ez a lépés tartott a leghosszabb ideig. Ezt követően aztán gyenge egy hónap alatt felhúztak egy két emelet plusz tetőteres, háromlakásos házat kulcsrakész állapotig.


Útra készen a régi ház.


Az alap már megvan, készül az állványzat, majd jönnek a tartóoszlopok.


Friss, ropogós papírpalota.

Cirka két hónappal az előző ház elbontása után már költöztek be az új (vagy esetenként a régi) lakók. Azért mondom, hogy régiek, mert gyakran megesik, hogy a városvezetés valamit megálmodik, a lakókkal közli, hogy akkor itt most építkezni fognak, mert nem állapot, hogy 100 négyzetméteren csak egy lakás legyen, elfér itt három is. Erre az időre őket szépen átmeneti lakásokba költöztetik, majd amikor elkészül az új épület, visszaköltözhetnek. Ezek a könnyűszerkezetes házak jók, csak a nulla zajszigetelés lehet nagyon kellemetlen.


Régi tömbház. Itt nem laknék.


Épül az új lakópark.


Mint egy kaptár.

A toronyházakról, és a nagy tömbházakról nem tudok nyilatkozni, de kívülről elnézve őket olyan gettó jellegűek lehetnek, sokkal durvább mértékben, mint az otthoni, klasszikus, tízemeletesek. Erreflé egy lakás, ami az alsó középosztályban levő családok számára elérhető, és bérelhető jó esetben 25 négyzetméter. Ennek a bérleti díja 100000 jen körül mozog havonta, gyakran berendezés nélkül, ja és plusz rezsi. Aki ennél olcsóbban akar kijönni, választhat 12 négyzetmétereset is, az kb. akkora, mint az enyém, ennek bérleti díja havonta kb. 60000 jen, plusz rezsi. Akinek Tokióban saját háza van, az a középosztály felső részéhez tartozik, vagy szimplán gazdag, mert ebben az esetben a költségek csillagászatiak, nem is az épületet, hanem a telket mérik aranyáron.


A városban elég sok helyen látni ilyesmi tákolmányokat is.


Múlt, jelen, jövő.


Számomra még mindig hihetetlen, hogy ezt...


...ez tartja.

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.