Üdv.
Hajnalban, munka közben, ahogy bandukoltam a szokásos hátsó folyosón, egyszer csak ismét bevillant édes kiscsillagom. Ahogy bevillant édes arca, azonnal mélaság, és szomorúság futott át, és fájdalom gyűrűzött tova lelkemben. Éreztem, hogy ettől az érzéstől már nem lesz menekvés. Ott álltam, és álltam, majd elindultam folytatni a munkát, bár már nem olyan lelkesedéssel, de kitartóan, szinte már bele sem gondolva, hogy mely lépés melyiket követte.
Ezek a gondolatok valahogy csak gyűlnek és gyűltek bennem az elmúlt egy hét során, és úgy gondoltam, hogy leírom ezeket, és tovább megyek, folytatom is a gondolatokat.
Vajon mi késztette őt, arra, hogy elhintsen bennem olyan reményeket, és ábrándokat, hogy egyszer valaha együtt is lehetünk. Emlékszem mesélte, hogy rossz érzés fogta el, mikor írtam neki a másik kapcsolatomról, amiben akkor benne voltam. Tudta, hogy neki egy ilyesmi srác kellene, mint én, és nem akarta azt, hogy az exem rosszat tegyem velem. Végül is megtette azt a rosszat az exem is, otthagyott. Akkor azt hittem vége a világnak, az első „komolyabb” kapcsolat végével, azt hittem mindennek vége, de nem lett, sőt, lett ő. Egy újabb lány. Akivel kezdetben semmi komolyabb nem lett volna, de az élet és a lehetőségek mást osztottak ki. Kiosztottak nekem egy vak reményt, hitet, bizalmat, egy olyan lény iránt, aki a végén, mégiscsak összetört ismét. Hittem, és bíztam benne, éltetett, és egyszer csak ez a hitnek, és éltetésnek vége lett. Olyan furcsa volt, hogy nincsen többé már. Nem tudok vele kapcsolatot teremteni semmiféle formában sem. Üressé és érdektelenné váltak az elmúlt napok utána. Még mindig sokat gondolok rá, pedig már nincsen semmi értelme. Viszont megmutatta magamat nekem. Fura ez. Lehet egy hamis képet mutatott rólam, de nem is érdekel, hogy hamis-e vagy sem.
Emlékszem, sokat álmodoztam róla, hogy egyszer találkozunk, elképzeltem magam előtt azt, hogy milyen is lesz a találkozásunk. Azt, hogy átölelem, és térdre borulok előtte, és úgy karolom át őt, miközben a szemébe nézek, és mosolygok. De ez nem volt reális álom, mint az összes többi sem. Ez csak egy álomképszerűség volt, amire jó volt gondolni. Amikor esténként, és délutánonként lefeküdtem, mindig arra gondoltam, milyen lenne a karjai között, elaludni, ahogy ott fekszik mellettem, és édesen szuszog, veszi a levegőt, ahogy a kis mellkasa emelkedik, ahogy a kis pocikája mocorog, ahogy édesen, mégis észrevétlenül álmodik, és szemét mozgatja álmai között. Ahogy ott fekszik mellettem tehetetlenül, és átadja magát a jóleső és édesítő bizalomnak, hogy ott lehetek mellette, és vigyázhatok rá. Majd, miközben kigyönyörködtem magam benne, én is elalszom. Majd micsoda jóleső ébredés lett volna, mikor felkelek, és ő is ott van.
Emlékszem, mennyi sms-t írtam neki, minden nap valami újat, valami szebbet, és valami érdekesebbet. Igyekeztem választékosan írni, de egy volt a lényeg, hogy mennyire akartam, és imádtam őt. Felnéztem rá, mert nő. Felnéztem rá, mert ő hordozza az élet csodáját, azt, hogy a szíve, és lelke alatt ott lehet egy másik szív és lélek, mely a mi szívünk és lelkünk kiteljesedésének gyümölcse is lehet.
Álmodoztam arról, hogy együtt leszünk, és családunk lesz. Lehet baj volt, lehet, hogy nem kellett volna ennyire beleélnem magam. De ez már mindegy. Jó volt, és szép volt.
Még mindig tisztelem őt, szeretem, és hagyom, hadd élje az életét. Az, hogy megismerhettem, hogy lelkének kisugárzásában megfürödhettem, hogy hallhattam a hangját, mely kicsit rekedtes mégis az ő hangja volt, egy megtiszteltetés volt számomra, még ha ennél többre a sors nem is adatott meg nekem, sem nekünk. Felfogtam, vége. Az, hogy mikor fogok ezen túlesni, nem tudom, de lelkemben és szívemben még nagyon, nagyon sokáig élni fog az emléke.
A legutolsó sms-ében írta, hogy ne változzak meg. Én érzem, hogy nem fogok. Nem is akarok megváltozni. Az, hogy a mi kapcsolatunk így alakult, hát így alakult. Ettől érzem, hogy több ember lettem, megismertem kicsit magamat és hozzátett a gondolatvilágomhoz. Mesélte, sokszor összetörték őt is.
Valamikor a legelején megkérdezte tőlem, hogy félek-e ettől a kapcsolattól. És nem, nem féltem. Bíztam. Hittem. Szerettem. Vártam. És a legvégén, kiderült, hogy nem bennem volt a hiba, hanem benne, mert mégis ő félt ettől az egésztől. Lehet ez a félelem örökre benne marad.
Utolsó sms-emben írtam, és evvel is fejezem be:
Kéz és lábcsókom, Vikincs.
