Nem éppen vidám dolgok jutottak eszembe és úgy éreztem, le kell írnom, ki kell írnom magamból. Nem sajnálkozást szeretnék kiváltani, csak elmondani, ami évek óta nyomja a lelkem.
Az egész gondolatsor csak abból indult ki, hogy a rádiókabaré van a rádióban. A Papám imádta ezeket, nagyon szerette a kabaré bármely formáját. Évekkel ezelőtt halt meg, de még mindig nagyon hiányzik, nincs olyan nap, vagy olyan dolog, amiről ne jutna eszembe a mosolya, a hangja, vagy az égszínkék szemei, amivel úgy tudott nézni, mint egy földre szállt angyal. Gyakran hívott Mucinak, mindig nevetgéltünk és amikor kicsi voltam, orvososat játszott velem. Mindenféle szájhúzogatás nélkül hagyta, hogy vizes vattapamacsokat rakosgassak a hasára, nyomogassam, hallgassam a szívverését.
Aztán nagyobbacska lettem, akkor meg már fagyizni jártunk együtt, meg sétálni. Különleges kapcsolat volt köztünk, pedig hivatalosan, papír szerint nem az igazi Nagypapám volt. Nekem mégis Ő jelentette a világot, Ő volt A Nagypapa, csupa nagybetűvel.
Anyukám mesélte, hogy mikor megszülettem februárban, már az első nőnapon kaptam egy kis hóvirág csokrot, mert Ő úgy volt vele, hogy akármilyen pici vagyok, azért mégiscsak nőből vagyok és nekem is ugyanúgy jár a tisztelet. Mindig kitalálta a gondolataimat és nem csak a Nagypapám volt, hanem egy nagyon nagyon jó barátom. Minden gyereket imádott, kivétel nélkül, a ők iránt pedig különös tisztelettel volt, amolyan igazi úri nyugdíjas Katonatiszt. Akin tudott segített, bízott az emberi jóságban és a szeretetben, nem kételkedett.
Meg lehet kövezni érte, de nem járok ki a temetőbe hozzá... Az utolsó találkozásunkkor (ez egy még hosszabb és szomorúbb sztori, hogy miért, hogyan és kik vitték el a Verőcemarosi rehabról) már nem igazán lehetett érteni a beszédét, tolószékben ült és nagyon sovány volt, de a szemei mégis mosolyogtak. Anyunak és a Nagyinak kezet csókolt, folyamatosan ölelgette őket, én meg csak a távolból néztem Őt és nem mertem odamenni hozzá, mert azt hittem azzal elismerném, amit akkor Ő már biztosan tudott... Nem búcsúztam el Tőle és ezért a mai napig dühös vagyok magamra, szívem szerint az egészet visszacsinálnám és elmondanám neki mennyire szeretem és mindent elkövetnék, hogy ne menjen el... De nem csinálhatom vissza és már nincs lehetőségem elmondani sem. Maradnak a rémálmok, amikor azt álmodom, hogy visszatér holtából, elmondom neki, hogy szeretem, földön túli öröm tölt el, hogy megint itt van, aztán pár perccel ezek után elmegy és a következő dolog már az, hogy jönnek Anyuék és tényként közlik, hogy meghalt a Papa... Gyakran vesztem el őt újra és újra...
Tudom, hogy unalmas, de tényleg hiányzik... Azt hiszem kicsit most megkönnyebbültem, hogy leírtam, most kicsit jobb... Talán egyszer írok róla egy kicsit összeszedettebben, mert igazán megérdemli, hogy leírjam, ki volt Ő és mit csinált...
ropi, üditö, nagyon jó visszagondolni rá 