Nem az első küldetésünk volt ez már. Nem is a tizedik. Mégis az izgatottság a szívemben majd ugyanakkora volt, mint a legelső alkalommal. Pedig ez a küldetés a szokásosnál is könnyebnek ígérkezett, s pont emiatt még nagyobb óvatossággal jártak el a strategisek a feladat lépéseinek kitervelésénél és előkészületeinél. A megrendelés állítólag egyenesen a király egyik tanácsadójától jött, ez alapján pedig már az egyszerű sequator is tudta, hogy bármely könnyű is legyen a feladat, valami egész biztosan nem úgy lesz, ahogy felkészülünk rá. Máskülönben nem az Anat-Akhannak szólnának, hanem egy századnyi katonának.
Egy Jermadu-tól délre fekvő kisebb várúr a figyelők szerint démonidézéssel próbálkozik, ehhez gyűjtött pártfogókat, tudást és emberáldozatot. Nem volt teljesen bizonyított a dolog, viszont a lehetséges következmények miatt mégis a beavatkozás mellett döntöttek. Félreértés esetén pedig nyomtalanul el kell tűnnünk, ebben az Anat-Akhan a legjobb.
Kis folyóparti erőd volt a célpont lakhelye. Magas kőfalai voltak, kapu körül kisebb földsáncokkal megerősítve. A lakótorony is kőből épült, s kiterjedt pincerendszerrel rendelkezett. A strategisek szerint a legjobb módszer éjszaka a falakon keresztül belopódzni az udvarra, majd onnan le a pincékbe, ott kiiktatni a célpontot, jelen esetben a démonidéző szektát, majd ugyanígy csendben visszavonulni.
- S mindezt lehetőleg minél kevesebb áldozattal, ezért a falakon s az udvaron található őrökkel szemben kábítómérget alkalmazunk, illetve ne támadjatok létfontosságú testrészekre. – mondta meridiánunk, Medir, majd egyenként ránk pillantott s folytatta: - Tudom még kezdők vagytok, bár már túl vagytok pár feladaton, de rossz előérzetem van ezzel kapcsolatba, így kérlek, figyeljetek nagyon.
- Persze Medir. – bólint mindenki.
Medir egy kis bólintással nyugtázta, majd Tyllnor felé fordult:
- Tyllnor, mivel te vagy a démonológiában jártas transcepsünk, kérlek mond el mire kell figyelnünk, ha esetleg összefutnánk eggyel.
Tyllnor egy magas, vékony, őszes hajú férfi volt, elég komor s nyúzott ábrázattal. Összeráncolta homlokát majd lassan, tagoltan beszélni kezdett:
- Ily rövid idő alatt nem sokat tudok átadni, de két lényeges dolgot mindenképpen eszetekbe kell vésni: csak a mágikus fegyverek sebzik őket, illetve maga a mágia, de azoknak sem minden vállfaja, valamint a leglényegesebb, legfontosabb dolog: soha ne nézetek a szemükbe! Különben végetek azonnal! De persze nem lesz itt démon, ahhoz ezek itt nem értenek – fejezte be egy gúnyos mosollyal a száján.
- Szóval akkor Syllinne, Arel áldását kérnénk minden fegyverünkre, biztos, ami biztos. – mondta Medir. – Amadis és Ryella, ti mint sequatorok mentek elöl, a biztonságos, jeleztek nekem, majd a jelzésem után mehetnek a többiek, legvégül én s Anvar.Kérlek Anvar jelezd Giddas strategisnek, hogy elindítottam az akciót.
Izgatottan pillantottam Ryella felé, kis biztatást várva. Ő barna fürtjei mögül villantott is felém egy halovány mosolyt majd újra feszült arccal figyelt Medirre.
- Indulás! – mondta Medir s mi indultunk.
Szokásos felállásban mentünk, Ryella balkezesként ment a baloldalon, én jobbkezesként a jobboldalon. Lassan, bokorról bokorra, árnyékról árnyékre haladtunk előre. Mikor a falakhoz értünk, a cascadisunk, azaz kapcsolattartónk, Anvar hangját hallottuk fejünkben:
- Ártalmatlanítsátok a két őrt fent!
Syllinne valószínűleg mágiája segítségével ellenőrizte, hogy mekkora őrséggel is kell ezene a szakaszon leszámolnunk, hogy biztonságosan bejussunk a várba, így egy cseppnyi kétely nélkül elővettük a mászófelszerelésünket s elkezdtünk óvatosan felfele haladni. Az utolsó pár méteren már hallottuk az őrök halk beszélgetését, ahogy a tűz mellett beszélgetnek. A lángok árnyéka vígan táncolt az oromzaton s a két őr sziluettje is össze vissza táncolt.
Mindketten ugyanakkor értünk fel, majd kis figyelés után egyszerre lestünk át az oromfog közti rések egyikén. Láttuk, ahogy a két őr két, három méterre az oromzattól a gyilokjárón rakott tűznél épp sült krumplit esznek. Figyelmetlenek voltak s vidámak, de hát béke honolt majd egy éve ezen a vidéken, miért is aggódtak volna?
Megvártuk az alkalmas pillanatot, majd csendben mögéjük lopakodtunk. Mindössze két halk koppanás jelezte cselekedetünk sikerét és miután biztosítottuk a gyilokjáró ezen részét, jeleztünk Anvarnak, hogy jöhetnek. Kis idő múlva meg is jelentek. Medir körülnézett, majd egy bólintással nyugtázta az elvégzett munkát s már adta is ki a következő parancsokat:
- Anvars én itt maradunk, felvesszük a két őr ruháját, Syllinne, Tyllnor, Ryella s Amadis, ti pedig elindultok a pincebejárat fele, Syllinne életérzékelése szerint három őr lesz utatokba, miután ártalmatlanítottátok őket, Tyllnor, Ryella és Amadis behatol a pincerendszerbe, Syllinne pedig őrködik a bejáratnál. Világos?
- Világos. – felelte mindenki.
Mivel a gyilokjáró mindkét oldalon egy- egy kisebb toronyban végződött, melyekben valószínűsíthetőleg újabb őrök voltak, ezért ismét a falakat kellett használnunk közlekedésre. Óvatosan leereszkedtünk, majd egy kisebb karámnak a fala mellett rejtőztünk el. Figyeltük a neszeket s miután semmilyen gyanúsat nem hallottunk, átlopództunk a kovácsműhely mögé. Innen már ráláttunk a pinceajtóra, mely előtt a három őr strázsált.
- Egyszerre kell leterítenünk az összeset. Íjat fogunk használni, a parancsomra lőttök. – mondta Syllinne, majd levette a visszacsapó íjját a hátáról, előhúzott egy nyílvesszőt a tegezéből s bemártotta egy kis üvegcsébe, melybe a kábítóméreg volt.
Ryella s én követtük a példáját, majd vártunk a parancsra. Sylline az idegre illesztette a vesszőt, majd feszülten figyelt.
- Célozz. – mondta suttogva s felajzotta az íját.
Céloztunk. Tudtuk nagyon jól, hogy pár pillanatnál tovább nem tudjuk tartani ezt a testpozíciót, így Syllinne pár másodperc múlva halkan suttogta a parancsot:
- Lőjj!
Három nyílvessző egyszerre csapódott be az őrök combjába. Felkiáltani sem volt idejük, hála a méreg gyors hatóidejének s zsibbasztó hatásának. Halk puffanással eldőltek és mozdulatlanul hevertek tovább. Óvatosan odamentünk, majd megmotoztuk őket. Ryelle találta meg a kulcsot, melyet át is adott Tyllnornak. Addig Syllinne s én elrejtettük a három őr testét egy közeli szénakazalban. Miután eltűntettük a maradék nyomunkat is, Syllinne visszahúzódott az egyik árnyékosabb sarokba, mi hárman pedig kinyitottuk a pince ajtaját s elindultunk lefelé a sötétségbe.
Azonnal megcsapott minket a jellegzetes dohos szag. A falakat szintén kövekből készítették s simára csiszolták mindet. Szinte tökéletesen illeszkedtek egymásba. A lépcső is kőből volt faragva bár az már jóval érdesebbre lett hagyva. Jó pár métert mentünk lefele, mikor egy gyenge fáklya fényére lettünk figyelmesek. Eddig egyet sem helyeztek el, valószínűleg azért, hogy úgy tűnjön, nincsen itt lent senki. Ahogy elértük a fáklyát, a lépcső is véget ért s egy pár lépés széles folyosón találtuk magunkat. Ryella és én kérdőn Tyllnorra pillantottunk, aki becsukott szemmel koncentrált. Anvarral lépett telepatikus kapcsolatba, majd engedte neki, hogy belépjen az elméjébe ezáltal látva amit ő lát. Bólintott felénk jelezve, hogy megkapta a parancsot. Ryella ment elől, Tyllnor közében, a sort pedig én zártam. Halkan lépdeltünk a kihalt folyosón, mely messzire nyúlt előre és csak néha-néha világította be egy-egy fáklya. A folyosóból egy-két kisebb folyosó nyílt, de azokat nem világította be semmilyen fény, valamint a por alapján, ami a kőpadlón volt, nem is használták, így figyelmen kívül hagytuk őket.
A folyosó a végénél kétfelé ágazott. Balra egyáltalán nem láttunk fényeket, jobbra viszont több fáklya fénye is látható volt, így arra haladtunk tovább. A folyosó eddigi kietlen részéhez képest itt már pár boroshordó is volt, mindegyik mellett egy kis sámli volt, hogy könnyebben lehessen bort vételezni belőlük, valamint volt pár borlopótök is. Csendesen haladtunk, mikor hangokat hallottunk szemből. A hangok messziről szóltak s nem voltak tisztán kivehetők, így megkétszereztük lépteink számát. Kisvártatva ismét egy kereszteződéshez értünk, de ez már háromfelé ágazott: jobbra, balra, s szembe nyílt egy-egy folyósó. A hangok balról jöttek, így arrafele indultunk. Feszülten figyeltünk minden apró neszre, de továbbra sem tudtuk beazonosítani, mik lehetnek a hangok. Ez a folyosó is legalább olyan széles volt, mint az előző, de itt a kőlapok megmunkálása már silányabb volt. Több kisebb kamra nyílt erről a folyosóról, mindegyiket leellenőriztük miközben elhaladtunk mellettük. Jellemzően boroshordók voltak bennük, vagy egyéb alkohol tartalmú üvegek. A hangok egyre erősödtek, ahogy közeledtünk a folyosó végén található kanyarhoz. Kapirgáló, magas tónusú hangok voltak, mintha valamely szövetet tépnének éppen. Pár méterre voltunk csak, mikor a hangok hirtelen abba maradtak. Azonnal megálltunk s aggódva fürkésztük az előttünk lévő kamra nyílását. Hátulról nem láttam Ryella s Tyllnor arcát, de láttam, hogy még a lélegzetüket is visszafojtják. Tyllnor nyakán még egy izzadságcseppet is véltem felfedezni.
- Nem is csoda – gondoltam magamba. – hisz ez csak a harmadik küldetése mióta transceps lett!
Ekkor halk lépteket hallottunk, amint valaki elindult a kamra bejárata felé. Nehéz, súlyos léptek voltak ezek s rendkívül lassúak. Ryella óvatosan előhúzta sequorjait, Tyllnor pedig halkan mormogott valamit s behunyta szemeit. Követtem a példájukat, csak én az íjamat vettem elő, és a biztonság kedvéért pár nyílvesszőt belemártottam a méregbe, majd óvatosan az idegre helyeztem egy nyílvesszőt. Mindig is jobba tudtam az íjakat használni, mint a sequorokat, vagy akár a mara-sequort, bár éppenséggel ügyetlennek se voltam mondható.
Ezért is voltunk jó páros Ryellával: ő rendkívül jó volt közelharcban, még a többi sequatornál is, én pedig távolsági harcban jeleskedtem. Mindig együtt gyakoroltunk, ha lehetett. Ez hamar felkelltette a meridiánok figyelmét is, akik ezt jelezték a feljebbvalók felé. Ezt ők előnyként kezelték, így egyre több küldetésre együtt küldtek minket s a küldetések alatt egyre jobban közel kerültünk egymáshoz. Ő volt a nyitottabb, már amennyire a klán szabályai engedték. Én pedig a kis egyszerű legény voltam mellette, aki inkább hallgatott s engedte, hogy ő irányítson. Többiek is kedvelték, és keresték is a társaságát, de ő valamiért az enyémet szerette a legjobban. Talán a hallgatásom imponált neki, vagy talán a fegyverek terén mutatott különcségem. Ezt nem tudom, sosem kérdeztem tőle.
Eközben a léptek zaja megszűnt. Egy árnyék tűnt fel a nyílással szembeni falon. Jóval magasabb volt, mint egy ember s egyben ormótlanabb is. Valamiért rendkívül rossz érzés fogott el.
Hirtelen az árnyék megmozdult, kirontott a kamrából s megláttuk teljes valójában. Egy bő másfél embernyi magas medveszerű lény volt, melynek a feje emberszerű volt, de szőr borította mindenhol. Kezei hatalmasok voltak és izmosak, lábai nem voltak nagyok, de szintén dagadtak rajtuk az izmok. Egyik mancsában egy férfi szétmarcangolt hulláját tartotta, valószínűleg épp táplálkozás közben zavartuk meg. Ahogy megpillantott minket, fél pillanatra megállt, de aztán a keze közt lévő hullát Ryella felé hajította, aki egy ügyes mozdulattal félresiklott a test elől. Azonban a szörny ezt a pillanatot kihasználva lehetetlenül gyorsan Ryella előtt termett és bal kezén lévő karmokat a hasába döfte, majd felemelte és egy hangos üvöltés kíséretében nekivágta a falnak. Ryella gerince nagyot reccsenve eltört, s mozdulatlanul, halkan nyöszörögve ott maradt a földön.
- Ryellaaa!!! – kiáltottam magamból kikelve, majd gyorsan egymás után három nyílvesszőt belelőttem a szörny hasába és mellkasába.
Mindez különösebb hatást nem gyakorolt rá, csak még jobban felbőszítette, így Tyllnor felé fordult, aki köztem s közte állt. Tyllnor pont ebben a pillanatban végzett a motyogással, majd rámutatott a szörnyre s valamely ősi nyelven szavakat kiáltott. Ekkor a kinyújtott mutatóujjából egy tűzgömb csapódott ki egyenesen a szörny bal karjának, s oly erővel, hogy le is tépte azt tőből, majd a folyosó végén becsapódott a kőfalba, jókora lyukat ütve rajta. A szörny ezt már megérezte, így bőszen Tyllnor felé indult. Eközben meghallottam Anvar hangját a fejemben:
- Fussatok!
Sajnos a parancsa későn érkezett, Tyllnor épp előhúzta a sequorjait, de a szörny gyorsabb volt: épen maradt kezével torkon ragadta őt, majd a falhoz vágta. Tyllnor feje nagyot koppant, de eszméleténél maradt, sőt varázsolni kezdett. A szörnyeteg mintha megérezte volna ezt, és újra s újra s újra a falhoz vágta Tyllnort és csak akkor hagyta abba, mikor már a fejéből egy kis húscafat maradt a koponyáján.
Mindez pár pillanat alatt játszódott le, és én csak Ryella arcát láttam, ahogy egyre jobban elhomályosul a tekintete. Végül végleg eltűnt az élet a szeméből. Innentől az emlékeim homályosak. A szörny megindult felém, én nyílvesszőkkel lőttem s közben hátráltam. Végül sikerült az egyik szemét eltalálnom, és a sok elszenvedett sérülés miatt végül kimúlt. Ekkor a kimerültségtől és az elszenvedett traumától elájultam.
Következő emlékem már a várfalon kívül van, ahogy Medir fölém hajolva ébresztget, Syllinne pedig valamilyen imát mormol mellettem, Anvar pedig behunyott szemmel koncentrál, valószínűleg jelenti a történteket. Medir látva, hogy felébredtem, halkan sóhajtott, majd megszólalt:
- Örülök, hogy jól vagy. Most már biztonságban vagy, megyünk haza.

Pár hónappal később már nem remegett a kezem, mikor az íjjal céloztam. A folyamatos gyakorlásnak és meditációnak köszönhetően sikerült leküzdenem a démonnal való találkozás hatásait. Azóta sikerült kideríteni, hogy a szektának mégis csak sikerült megidézni egy eddig ismeretlen fajtájú démont, mely aztán ellenük fordult. Nem voltak megfelelően felkészültek, emiatt is volt hihetetlen, hogy tényleg sikerült nekik egyet idehozni a mi világunkba. Szerencsétlenségükre egy különösen vad fajtát sikerült megidézni, mely azonnal ellenük fordult, s egyenként levadászta őket. Utólag megerősítést nyert, hogy az egyedül volt a szörny, és hogy tényleg elpusztult. Ryella és Tyllnor holtestét visszaszerezték s méltó temetést adtak nekik.
Épp a gyakorlópályán voltam, mikor Medir megtalált. Azóta ő sem ment küldetésre, eléggé megviselte tapasztalt meridián létére is. Tyllnor személyes jóbarátja volt, majd tíz éve dolgoztak együtt, ő javasolta, hogy jelentkezzen a transcepsnek is. Nem beszéltünk azóta, leszámítva a kötelező kihallgatást s jelentéstevést, illetve a temetésen láttuk még egymást. Komor arccal megállt mellettem, majd figyelmesen követte nyílvesszőim útját. Türelmesen megvárta, hogy kilőjem az összes nyilat a céltáblákra. Mikor végeztem, halkan megszólalt:
- Üdv Amadis. Régen beszéltünk. Van egy kis időd? – kérdezte.
- Persze. – válaszoltam halkan. Semmi kedvem nem volt beszélgetni.
Nem volt igényem rá. Csak menni szerettem volna küldetésre és ott ölni. Medir szemlátomást nem vette figyelembe a hangszínemet, nem mintha kellett volna neki, lévén ő egy meridian volt, én pedig egy sequator, muszáj volt engedelmeskednem.
- Tudom, hogy nehéz neked most. – kezdte óvatosan a mondandóját. – Tudom, hogy kerülöd az embereket. Tudom, hogy azóta egyfolytába itt gyakorolsz. Tudom, hogy mi volt köztetek, hisz én voltam az első aki felismerte.
- És? – kérdeztem a kelleténél kicsit szúrósabban. Medir ha észre is vette, nem adta jelét.
- Beszéltünk rólad. A strategisekkel. Visszanéztük az emlékeiteket. Többször is. És hoztunk egy döntést.
Kérdőn fordultam felé. Medir közelebb lépett, vállamra tette a kezét majd azt mondta:
- Ha az idő eljön, belőled mortel lesz. A halál hírnöke…