A szandai papa emlékére...



Maga a fénykép elég lenne és írnom semmit sem kéne, hogy Ő ki volt, ez a kép mindent elmond.

Egyetlen ember volt az életemben eddig, akinek a sorsa, élete, egyszerű gondolatai és útmutatása meghatározó volt az életemben.
Bárkitől olvasnám, hogy ennek meg annak az emlékére bláblá csak az jutna eszembe, hogy hát igen meghalt, őszinte részvétem, halottakról jót vagy semmit, üres frázisok.
A szandai papáról más jut eszembe. Bár meghalt már a nagymamám és a két nagypapám, de egyikük halála sem okozott törést az életemben, nem álltak hozzám olyan közel, mint a szandai papa.
Ma a nejemet is és mást is megkérdeztem, hogy látott e már fel ravatolozott halottat. Nem.
Én sem, pedig mindhárom temetésén ott voltam, nem mentem oda.
Rémisztő a tudat, hogy nem lehet rajta változtatni, segíteni. Nem kel fel, nem ölel át, nem legyint mosolyogva, nem veregeti a vállad, hogy semmi baj, nem unszol egy felesre, nem él.
Egy élettelen test, nem beszél, nem reagál, a lelkét vissza adta Istennek.
Nem mentem oda a mamához sem és egyik nagyapámhoz sem.
A szandai papa temetése 2 nap múlva lesz de már előre tudom, hogy távol maradok a ravataltól.
Egyszer rákérdezett az anyai nagyapám barátja, hogy nem mész oda? Mondom nem, szeretném megőrízni az emlékeimben az arcát úgy, hogy mosolyog és tessékel a kamra felé, akaszt egy pár kolbászt, kis szalonnát, flaska bort és közben végtelenül szeret.
Azt hiszem ennyit elég lenne elmondani a szandai papáról is.
Egy mondatba belefér az élete, nejem éppen ma mondta, hogy mindig, minden helyzetben tudott optimista és derűs lenni. A kórházban is alig, hogy a hóna alá nyúltak már mozgatta, lendítette a karját, hogy mozogjál már te rakoncántlan.
Utána meg táncolt, hogy porzik, porzik a szandai utca ha végig megyek rajta.
Szegénykém, most az egyszer mindenki csendben nézi, ahogy végigmegy, végig viszik rajta.
Szép élete volt, sosem panaszkodott csak bátorított. Semmi baj.
Azt gondolta, vagy inkább azt szántam, hogy egyszer majd álmában elalszik és reggelre a kisimult, nyugodt arca fogadja a mamát, a rokonokat.
Kórházban kötött ki és anyósom nagyon fájlalta, hogy úgy hozták haza öntudatlanul, nem volt már magánál.
Nejem ment venni egy fekete blúzt és az eladó mondta, hogy ne gondolkozzon menjen, higgye el fog tudni róla, hogy ott van mellette.
Nejem sírva ment le és fogta a kezét. Az öreg kisagya sérült és már lebénult a nyelőcsöve. Másodpercenként zihálta a levegőt, nejem mondta, örülj neki, hogy nem láttad.
El sem tudtam képzelni milyen az, hogy valaki nem tud magáról, nincs ott tudatilag és szenved a teste.
Nejem fogta a kezét és elbúcsúzott tőle. Jött haza és …
Vártuk, hogy meghaljon, kimondatlanul. De jó lenne ha ma éjjel meghalna.
Én is azért imádkoztam, hogy Uram Istenem, méltatlan ehhez az emberhez ez a szenvedés, aki minden nap rád hivatkozott.
Mentünk át a nejemmel a zebrán és a gyalogosok közé hajtott egy autós. Egy idősebb ember nekiállt káromolni az Istent és az embert is de úgy, hogy nem tudtunk hova fordulni. Nejem mondja, hogy a papa sosem beszélt így. Mondom ez az ember pesti, itt keményebb.
Aztán elkezdtem gondolkozni, hogy tényleg nem hallottam a papát káromkodni.
Nejem mondja, hogy a legdurvább a rabok faszát volt, de akkor már nagyon éles volt a helyzet.
Papa hazakerült öntudatlanul, de remélem érezte, hogy nem idegenek közt van.
A mama is ott tüsténkedett körülötte és anyósom is.
Enni és inni nem tudott már a papa, mert lebénult a nyelőcsöve.
Csak sűrűn zihált a tüdeje és szaporán vert a szíve, mint egy ember, aki folyamatosan fut.
Azt gondoltam, hogy idős és hamar feladja a szervezete, de a nejem mondta, hogy a tüdőgyulladásra is azt mondta ez úri betegség, oda se neki és meggyógyult belőle.

Apósom hívta fel a nejemet, hogy a papa meghalt kora délután. Miután öntudatlanul küzdött az életéért közel két napig, hármat felköhögött és csendesen kilehelte a lelkét.
Délután anyósom hívott és Ő is elmondta ugyanezeket.
Papának erős volt a szervezete, a szíve is és ezért húzódott el, nagy szíve volt az öregnek, bárkit oda tudott volna fogadni, még én is belefértem a keretbe.
Anyósomnak záporoztak a könnyei, hogy remélem Istenhez került, a nejem is rákérdezett, mint ha megmondhatója lennék.
Aztán annyit mondtam a telefonba, hogy Isten ezt sokkal jobban szeretné, többet tett érte és tud tenni, mint én. Ez Isten akarata, a papa meg tudott Istenről és az akaratáról, tudott Jézusról és nem tagadta meg a nevét.
Egy közösségben élte le az életét, ahol a szűzmárjázás volt a szokás de az Evangéliumot sokszor hallotta.

Isten nem matematika, nem 1+1az kettő, Istennek olyan lelke van, amiből az enyém is egy csöpp a tengerben és a papáé is.
A papa tiszta ember volt.
Ha eszembe jut a papa, akkor Isten jut róla eszembe és ezzel kész.
De Isten ezt jobban szeretné.
Záporoztak anyósom könnyei a telefonba, hogy ugye biztos Istenhez került?
Ez nem ember dolga, nem tud erről ember dönteni, de a papa felől biztos vagyok.
Hogy miért?

Mert Ő mérföldkő volt az életemben, általa jobban és megismerhettem Istent.
Mikor meghallottam, hogy hazavitték a kórházból, hogy otthon haljon meg, ne idegen emberek között, akkor még reménykedtem benne, hogy lehet felépül és újra mosolyog, átölel, hogy semmi baj.
De este mondták, hogy már többet nem nyitja ki a szemét, csak a teste küzd az életért, mert erős a szíve. Az tényleg nagy volt neki, mondta is mindig, hogy fiam csak az Isten és a bor soha el ne hagyjon.

Folyton kínálgatott és unszolt, hogy olyan sovány vagy, egyél, egyél igyál.
Bort ittál vagy hozzak még és már fordult is ki válaszra sem várva.
Tényleg szép élete volt, sokszor megköszönte Istennek, hogy mindent megkapott az élettől és az unokák is itt futkorásznak körülötte.

Ma éjjel felkavaró álmom volt, az apai nagyapámat láttam a halottas ágyán kicserepesedett szájjal és búcsúzva, fájó volt hogy nem tudok rajta segíteni, rémisztő, fagyos álom volt.

Mindenki megkönnyebbült, hogy a papa meghalt. Nem a halálát kívánták, hanem hogy ne szenvedjen tovább.
Darabig tettem ide, oda a tudatomban, hogy meghalt. Aztán írtam egyet a közlemény rovatba és ellenőriztem a linket, hogy működik e a film róla.
Ahogy megláttam a papát elkezdtek potyogni a könnyeim feltartóztathatatlanul.

A papa az tényleg papa volt, az első ember, aki közel állt hozzám, az életemhez.
Nagyon egyszerű és kedves ember, próbált is arra nevelni.

Most ráadásul bűntudatom van, hogy keveset írtam róla de jóval többet érdemelne, azzal vigasztalom magam, hogy a papa mindig is téma lesz és még fogok írni róla sokszor.
Feneketlen kút volt a lelke és a szeretete.
A szandai papa maga volt Isten egy darabja itt a földön, aki megmutatta hogyan kell egymást szeretni.