Teljesen véletlenül találtam rá erre a versemre. Már jó régen írtam (úgy kb. 5 éve), de egészen aktuális. Ráadásul elég rég nem jelentkeztem verssel. Mondjuk ennek a legfőbb oka, hogy mostanában nem írok verseket!

Ez csak tündérmese!

Tán sokat kértünk, egy jobb életet,
De nem kaptunk mást, csak reményeket.
A remény már elszállt és semmi sem maradt,
Csak bámuljuk csendesen a romba dőlt álmokat.
Röhög már rajtunk nem a fél, az egész világ,
Mert ez csak tündérmese, hazugság!

Csak munkát akartunk és nyugodt biztonságot,
Ezek helyett látjuk a bizonytalanságot.
Eltiport ambíciók fekszenek a porban,
Egyre többen élnek kietlen nyomorban.
Mi zártuk magunkra ezt a rút kalitkát,
Nem más ez csak tündérmese, hazugság!

Látjuk a múltat, a jelent, a jövőt,
És ez is csak olyan, mint mindig ezelőtt!
Csöndesen tűrünk a néhányak miatt,
S „lelkesen” hallgatjuk hazugságaikat.
Meddig tűrünk még és mikor látjuk át,
Hogy ez csak tündérmese, hazugság?