Ennek a bóknak a történetét már régóta meg akarom írni. Mindig elhalasztottam, de most úgy éreztem, hogy itt az ideje egy kicsit elterelni a gondolataimat és valami pozitívabb dologra gondolni (illetve néhányan biztattak is erre).

Maga a bók eléggé rövid lenne és talán nem is teljesen érthető, ezért „kiegészítem” egy másik történettel. Igaz, a kettő összefügg.

A történet 1990-ben kezdődik. Akkor végeztem el az általános iskolát és kezdtem el a technikumot. Mégpedig, mint geológus. Apámtól kaptam ennek tiszteletére egy bányászgyűrűt. Ilyen gyűrűt legjobb tudomásom szerint 2 helyen csinálnak az országban, ebből az egyik itt van a mi koszos, büdös fővárosunkban. Ez a gyűrű onnan származik. Illetve az összes. Erre még visszatérek, de előbb lássuk az ékszert magát:

Trükkös darab, több egymásba fűzött karikából áll, amit csak egy bizonyos módon lehet összerakni. Kicsit olyan, mint egy ördöglakat. Így néz ki szétszedve:

Hogy miért az összes? Mert ez már a 4. Az elsőt kinőttem, a másodikat elhagytam valahol, a harmadikat pedig sikerült rommá törnöm. Egy gyönyörű szakadék lett a végső nyughelye (bányászgyűrűhöz méltó temetést kapott). A mostani '94-es keltezésű, de ez sem úszta meg. Először egy ajtót csuktak a kezemre, amikor is kissé kiment a fazonjából, de megvédte a kezemet.
Második alkalommal a bányászjelvény tört le róla (a két kalapács), mivel beleakadtam valamibe.
Mind a két alkalommal ugyan az az ékszerészlány vette át tőlem a gyűrűt és ő is reparálta meg. Azért írom, hogy lány, mert csak néhány évvel lehet idősebb nálam. Első alkalommal én 18 voltam, ő talán 20, esetleg 22.

Ennyi bevezető után jöjjön a bók története:

Októberben észre vettem, hogy eltört a gyűrű egyik karikája! Ahogy volt egy kis időm, elvittem az ékszerészhez. Harmadik alkalommal is az az ékszerészlány vette át a gyűrűt tőlem, aki már nem is annyira lány. Valószínűleg már közelebb van a 40-hez, mint a 30-hoz. Viszont még mindig nagyon vonzó! Amikor odaadtam neki a gyűrűt, mondtam, hogy már eléggé régi és többször is volt javítva.
- Legutóbb úgy 10 évvel ezelőtt és már akkor is a te kezedbe adtam, már akkor is te „gyógyítottad” meg!
Erre csak egy kissé félszegnek tűnő mosoly volt a válasz.
Kis hatásszünet után megkérdezte, hogy jövő péntekre jó-e, ha elkészül (ez egy csütörtöki nap volt). Mondtam, hogy igen és megkérdeztem utána, hogy kb. mennyibe fog kerülni. Kis gondolkodás után azt mondta, hogy megcsinálja garanciába! Hittem is, meg nem is.

Következő pénteken visszamentem. Éppen ebédelt, de ahogy meglátott, letette a szendvicsét és odajött a pulthoz. Mondtam, hogy leadtam egy gyűrűt javításra. Mire ő:
- Igen, egy bányászgyűrű! Már hozom is!
A – ránézésre – 25-30 tasak közül szinte keresgélés nélkül választotta ki azt, amiben a gyűrűm volt. Miután az ujjamra húztam, ismét megkérdeztem:
- Mivel tartozom?
- Semmivel!
- Biztos!?
- Biztos!
És csak mosolygott.

Felmerülhet a kérdés, hogy mi volt ebben a bók? Nos az, hogy 10 év távlatából is emlékeztem rá! Valójában nem mondtam semmit, de mégis. Látszott rajta, hogy jól esik neki, amit mondok. Ugyan akkor nem volt benne semmi tolakodó és semmi tényleges dicséret! Ugyan akkor mégis!

Fogalmam sincs, hogy ha nem mondom ezt, akkor kellett volna-e fizetnem, de azzal áltatom magam, hogy igen! Úgy tűnt, hogy ez a bók, ami nem is volt bók, de mégis az volt, célba talált. Nem volt szándékos, de őszinte volt. Talán ezt érezte meg ő is.