Elmélkedés a halálról

Az egész gondolatsort (illetve a megírását) Sir Pocok cikke indította el bennem: Nevessünk a kaszáson!

Már jó ideje nem félek a haláltól. Ennek számos oka van. Egyrészről sokan haltak meg körülöttem és olyan is volt, aki a szemem láttára. Talán az egész gondolkodásmódom olyan, hogy ezek azt a tényt erősítették meg bennem, hogy az elmúlás természetes dolog, függetlenül attól, hogy mikor és milyen okból következik be. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy úgy kezeljem a dolgot, ahogy: nem félek tőle, nem várom, csak elfogadom, hogy előbb-utóbb bekövetkezik.

Ennél viszont kicsit bonyolultabb a dolog. Régóta van egy visszatérő álmom (3-4 éves koromban kezdődött, de legalábbis akkori az első emlékem róla). Akkoriban nagyon megijesztett és rémálomként emlegettem. Hosszú éveken keresztül ébredtem fel sírva, mert újra és újra előjött (heti rendszerességgel). Ahogy kicsit idősebb lettem, kezdtem megszokni (talán 10 éves korom körül), később pedig elkezdtem kíváncsi lenni arra, hogy ez mi is lehet valójában. Úgy 14-15 éves lehettem, amikor eljutottam oda, hogy már a legkevésbé sem féltem ettől az álomtól és képes voltam visszaemlékezni rá. Eléggé furcsa, mert az egész csak érzések halmaza. Sötétség, valami megfoghatatlan – leginkább talán zuhanáshoz hasonlító – érzés és még valami, amit nem értettem sokáig.
Ezután jónéhány évig csak ritkán álmodtam erről és inkább csak egy kis nosztalgiával gondoltam rá, de az utóbbi kb. két évben megint egyre sűrűbb. Mivel eltelt 18-20 év és eléggé megváltozott a gondolkodásmódom, valamint a hozzáállásom az élethez ezalatt az idő alatt (ez nem meglepő szerintem), elkezdtem megint kielemezni, hogy mi is ez az egész, mert kíváncsivá tett. Rájöttem arra, hogy az álom nem befejezett. A vége mindig lemarad.
Ez most furán fog hangzani, de rádöbbentem, hogy a halálom pillanatát álmodom meg, már kisgyerek korom óta. Felmerült bennem, hogy eredetileg láttam is, de mivel megijedtem tőle, tudat alatt elnyomtam és már csak az érzések maradtak. Arra jutottam, hogy az a zuhanás szerű érzés a sötétben, az életem és a tudatom utolsó pár pillanata. A legmegdöbbentőbb viszont az volt, hogy az a korában értelmezhetetlen (most már tudom, hogy nem oda illő) érzés, a megkönnyebbülés.

Valójában nem lepett meg és nem azért, mert az életem egy nagy kupac trágya. Kevés olyan történik velem, aminek örülni tudok, pedig legtöbbször az apróságoknak is tudok. Az sem számít, hogy újabban szinte csak kudarcok érnek és sokakban csalódtam. Olyanokban, akikben megbíztam. Megbíztam bennük és átvertek. Mindez valójában nem számít, mert még mindig van olyan ember – több is – aki mindig, minden körülmények között mellettem áll.
A dolog lényege az, hogy 19 éve van egy olyan betegségem, ami hatalmas fájdalommal jár. Mostmár évek óta nem szedek fájdalomcsillapítót, mert olyanra lett volna szükségem, amit rákos betegeknek adnak és morfiumszármazék. Azóta inkább tűrök és szerencsére az agyam képes kompenzálni. Kizárja ezt a fájdalmat. Tudom, hogy van, de nem figyelek rá. A fájdalomküszöböm egészen extrém lett az évek során. Nemrég belenyúltam a forró olajba (véletlenül) és szó szerint ropogósra sült a bőr az egyik ujjamon. Legalább fél percig, fájdalmat is éreztem. Szó szerint örültem neki. Az orvosok 10 éve nem értik, hogy miért tudok még járni, pedig egyszerű a magyarázat. Mert járni akarok!
Azt hiszem, ennek tükrében nem meglepő, hogy a halálom pillanatában megkönnyebbülést fogok érezni. Sokszor mondják – halálos betegeknél – hogy a halál megváltás volt számára, mert nem szenved többet. Az én betegségem nem halálos (ámbár még azzá is válhat), de időnként – rosszabb pillanataimban – megfordul a fejemben, hogy bár az lenne és legyen már vége.

Mégis azt mondom, hogy vannak dolgok és vannak emberek, akik miatt érdemes élni.
Van, hogy egy zene okoz olyan perceket, amikor nem gondolok semmi másra és megborzongok tőle, annyira jól esik abban a pillanatban. Van, hogy látok valamit, ami eltereli a figyelmemet és elgyönyörködök benne. Van, hogy elbeszélgetek egy baráttal, kötetlenül, bármiről és az jól esik neki is és nekem is. Van, hogy egy barátnak segíteni tudok, akár csak azzal, hogy meghallgatom, akár néhány tanáccsal, vagy bármivel.

Végülis az a lényeg, hogy nem félem a halált. Nem várom, nem keresem és igazából az sem befolyásol, hogy kiket hagyok hátra, mert az nem az én problémám, hanem az övék.
Élek, amíg élek, de nem fogom bánni, ha vége lesz.