A következő írás nem tartalmaz humor elemet, kizárólag az színtiszta valóságot...

Adott két ember akik egy napon kénytelenek voltak elhagyni szülővárosukat és felköltözni a fővárosba, egy új élet, egy jobb élet reményében. A nagyváros megadta nekik azt, amit tud nyújtani. Életszínvonal javulást, új emberek, új kapcsolatok születtek, de a régiek sem vesztek el. Azonban az egyik embernek egy napon elege lett. Elege lett abból, hogy hogy évről évre költözniük kellett, mert nem volt otthonuk, csak albérletük ahonnan ha nem is minden évben, de minden második évben kénytelenek voltak elköltözi. Annyiszor váltottak lakhelyet 10 év leforgása alatt, mint több más család összesen egész életük alatt. E végett lett elege az egyik embernek, ám egy napon támadt egy ötlete.

Mi lenne, ha megadnának maguknak azt, amit évek óta mellőzniük kellett. Egy saját lakást. Egy kuckót ahol végre letelepedhetnek a sok évnyi vándorlás után. Az anyagiak bár nem engedték ezt teljes mértékben, de jött egy testvér, aki mindig mellettük állt és segített, és most is így tett. És hosszú tervezgetés és keresgélés után meglett, az ideális hely. Meg is szerezték maguknak.

Telt múlt az idő, a dolgok remekül alakultak, azt gondolhatták végre vége, ennek a huzavonának. Ám történt egy esemény, melyre nem számítottak. Senki sem.

És ettől a ponttól kezdve csak lefele volt, nem volt megállás. És pár évnyi öröm után jött az üröm, melynek végén ismételten arra voltak kényszerülve, hogy ismét útra keljenek. Nem tetszett nekik, de nem volt más megoldás.

Így végül elfoglalták új lakhelyüket. Kezdtek is hozzászokni az egészhez, ám jött egy nap, amire ismét nem számítottak. Felcsillant a remény, hogy visszakaphatják azt, amiről fél éve le kellett mondaniuk. Az elkeseredett ember nem habozott, azonnal élt a lehetőséggel. Tudta hogy nem lesz könnyű. Tudta hogy hosszú lesz, és harcokkal teli, de vállalta. És miért csak egyszemélyben? Mert a másik, már akkor nem tartotta ezt jó ötletnek. Nem volt semmire garancia, és ő is kapott az élettől eleget, hogy elgondolkozzon azon, vajon jó döntés ez? Végül belement, hisz egyrészt nem volt sok lehetőségük, másrészt átérezte, a másik ember keserűségét. Így tehát éltek a lehetőséggel.

Visszatértek oda ahonnan elindultak nem is oly rég, de a lak, nem volt olyan állapotban, ahogy azt hagyták. Sőt, meglehetősen romlott annak kinézete, így az öröm annyira nem volt nagy, de végre azt gondolták, vége ennek.

Gondolták ezt. Igazuk volt. Ez az időszak harcokkal, és nehézségekkel volt teli. Azt gondolták erősek lesznek, és legyőzik az akadályokat. Hárman. Ugyanis a testvér aki hozzájárult az egész hozzájutásához továbbra is ott volt és segített. Egy pontig. Ám egy napon mindenki meglepetésére nem vállalta tovább e dolog terhét. A testvér értetlenül állt e dolog előtt. Nem értette, ha eddig mellette állt, akkor miért kell a legnagyobb nehézség közben elengedni a kezét olyannyira, hogy még azon is gondolkodóba esett, hogy megszakítja még a testvéri viszonyt is. Nem érteni, mi lehet a háttérben, de megtörtént.

És ekkor már tudták. Nincs több harc. Nincs több küzdés. Kénytelenek elhagyni azt, amiért küzdöttek éveken keresztül. Visszaszerezték a sötét katlan mélyéből annak reményében, hogy lezárják a mögöttük álló nehéz időszakot, ám nem így történt. Sőt. A helyzet még rosszabb mint az első elköltözés előtt. Ha úgy vesszük, egy testvéri kapcsolatot is felemésztett az, amiért valójában ment a hajsza.

A másik embernek volt igaza. Érezte már akkor, mielőtt megtörtént volna hogy ez, olyannyira nem jó ötlet. És tényleg igaza volt. Így végül megtörten, de végleg el kell hagyniuk azt, amit a sajátjuknak gondoltak. Ezúttal végleg. A búcsú, nem olyan nehéz, mint első alkalommal, sőt a szituáció sem ismeretlen számukra.....

És hogy miért nem nevezem nevén a szereplőket? Mert a történet szempontjából érdektelen hogy most Móricka és Pistike, vagy Jancsi és Juliska a nevük. És talán jobb is így.....