Én már egészen azt hittem, jól tudok angolul. Komolyan, már a nyelvvizsgát fontolgattam. Aztán egyszer úgy adódott, hogy le kellett fordítanom egy Kosztolányi szöveget egy angol nyelvű irodalmi blog kommentmezőjébe, hogy demonstráljak egy gondolatot. Vért izzadtam, és megbizonyosodtam róla, hogy messze van még a felsőfokú... Több angol eredeti szépirodalmat kellene olvasnom a 0-nál.

"Az író ellensége a papirosnak, ősi, szerelmes ellensége, s állandóan viaskodik vele. Már gyermekkorában tisztelettel tekintett ijedelmes fehérségére, mikor egy dolgozatot kellett összeeszkábálnia, s míg társai [...] könnyűszerrel formásan ecsetelték a tél örömeit, egy költemény szépségeit, ő kétségbeesve érezte, hogy minden mondata volt-tal végződik, hogy amit leró, suta és buta, hogy voltaképp sohase mondja azt, amit akar, mert az ő mondanivalója már akkor is rendkívül összetett, akár az élet, sokrétű, mély és zavaros, tele termékeny homállyal. Nem is tanult meg írni azóta sem. Ha megtanult volna, akkor nem írna többé, akkor abbahagyná, akkor nem is volna író. A készség és simaság azoké, akik nem írók. Ő arra született, hogy ne tudjon írni, folyton írjon, [...] – úgy tud írni, mint senki más a világon."

Szókincs, szókincs... hiszen nem mindegy, hogy az "ősi" az ancient, primeval, vagy primordial, esetleg a maradék féltucat lehetőség.

[ Szerkesztve ]