Jazz I.
Mike Stern - Big Neighborhood - Big Neighborhood:
Shure SRH750DJ: A lábdob igen határozottan ott van az elején, kiválóan jön a testhang a csattanás és az ütés mellett. A lábcin harsány, a többi cintányér is szépen szól. A pergő üt, ahogy azt illik. Megfelelő helyen helyezkedik el a gitár, jól kivehető a gitárhangból, hogy mikor játszik Mike Stern és mikor Steve Vai. Minden tekintetében kiválóan megszólal a zene a fejhallgatón, nincs ami bántó vagy zavaró lenne.
AKG K 501: A lábdob érezhetően szolidabb, nem üt annyira az alja, de a csattanása és a testhang ugyanúgy megvan. A dob érezhetően kevesebb szerepet kap, a lábcin is visszafogottabb, picit nyersebb, a cinek is sokkal szolídabbak, nem csengenek olyan szépen. A pergő sem üt akkorát, hangsúlyosabb a két gitár, de a basszus is kivehető. A zene szintén kitűnően összeáll. Megmutatja magát a precíz utómunka, de sokkal nyersebb és natúrabb a hatás, mint ahogyan az várható volt..
AKG K 240 Monitor: A lábdob nagyon konkrét és minimalista. A lábcin karcos, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor élő hangosításnál alaposan meg van metszve az equalizerrel. A pergő nagyon hátul van, de az egész középtartomány zavaróan fedett, nem olyan tiszta mint a másik két fejhallgatónál, hanem sokkal fátyolosabb, és ez főként kihat a gitárra. A basszus talán túl korgós, de nem vészes. Azt érzem, hogy a másik két fejhallgatóval ellentétben itt nem álltak szépen össze a dolgok.
Összefoglalva: Ennél a számnál a Shure tetszett a legjobban, főképpen azért, mert a dob véleményem szerint itt a leghatározottabb, de nem akar túlságosan előtérbe kerülni, hagy helyet a többieknek is. A K 501 erre a zenére kicsit szolid és visszafogott, a K 240-nél pedig a fent is említett fátyolos középtartomány a leginkább zavaró.
Miles Davis - Kind of Blue - So What:
Shure SRH750DJ: Az elején nagyon hallható a bakelitlemez zaja. Nagyon szépen jön a bőgő, és a zongora is az elején. A dob is nagyon szépen adja magát, szépen cseng a cinányér, és a lábcin zárása is határozott. Jól hallható a kor sztereo-csinálási stílusa, az agresszív panorámázás. Majd bejön a trombita és a szaxofon is. Minden a helyén. Miles Davis szólója harsány és intenzív, ahogy tőle megszoktuk. A szaxofon is nagyon kiváló. A kíséret végig a helyén van, a szólistánál mindig eggyel hátrébb a dob, és szépen alulról hozza az alapot a nagybőgő, de bőven kivehető, nincs elbújva. Néhol a szólók magasai bántják azért a fület, de összességében egyben van a kép.
AKG K 501: A bakelitzaj itt sokkal kisebb, mint előbb. A bőgő érezhetően puhább, és a cintányérnak is szebb a zengése. A fúvósok szépen jönnek, Miles Davis szólója sem annyira fülfájdító, sokkal puhább az egész, tompábbak a magasak. A dob és a bőgő itt érezhetően sokkal arányosabb, véleményem szerint inkább így szánhatták '59-ben mint ahogy az előbb hallottam. Ellenben itt az előbb említett agresszív panorámázással elért sztereó hatást tartom sértőbbnek. A szaxofonszóló is puhább és természetesebb, a pergődob játéka jól kivehető. A fejhallgató tere agresszívan megmutatkozik, de a hangkép szépen összeáll.
AKG K 240 Monitor: Itt egészen máshogy mutatkozik meg a bakelit zaja, de itt a legkevesebb. A bőgő élénk, a cintányér viszont halk. Ugyanúgy érvényesül az előbb említett puha hatás, ami a fúvósokat illeti. A trombita is nagyon puha. A szaxofont inkább már picit tompábbnak mondanám. Kíséret tekintetében ugyanazt hallom mint a Shurenál, hogy nagyon alul van a bőgő, de még éppen tisztán kivehető. A zene szépen összeáll térhatás és arányok tekintetében, mindennek van helye.
Összefoglalva: Miles Davis esetében nem tudok dönteni a két AKG között, de a K 501 mérsékeltebb térrel mindenképpen vinné a pálmát, a K 240 esetében pedig a fúvósok lehetnének határozottabbak. A Shure erre a zenére véleményem szerint nem jó választás, mert nem tudja azt a puhaságot, ami egy bakelit (rip) felvételnél elvárható lenne.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
