Felvirradt a vasárnap reggel, de ez más volt, mint a többi. Az ablakon kinézve láttam, hogy elég hó esett az éjszaka ahhoz, hogy lehessen a járdát tisztítani. A külső hőmérő megint a mínusz hét fokon állapodott meg. Kávézás után már indultam is ki.
Furcsa volt, hogy amikor kiléptem, a kutyák nem rohantak oda, mint máskor.
- Biztos még alszanak. - gondoltam. Elő a hólapátot, és indultam ki az utcára, hogy letisztítsam a kinti járdát, még mielőtt valakinek tornászni nem támad kedve. A kerítés belső oldalán két nagyobb, szürkés kupacra lettem figyelmes.
- Mi a franc? – kérdeztem magamtól, de abban a pillanatban belém nyilallt a felismerés, a két kutya az! Gyomrom azonnal görcsbe rándult, rosszat, nagyon rosszat sejtve rájuk szólok, de semmi sem mozdult. Akkor már a szívem a fülemben dübörgött, eldobtam a lapátot, és rohantam a kutyákhoz.
A két kutya „békésen” aludt, testük jéghideg. Az egyiket felkaptam az ölembe, nem is éreztem a közel hatvankilós súlyát. Később mesélték, hogy kiabáltam is, de erre nem emlékszem. Ahogy a konyhába értem, kerestem valami meleg takaró szerűséget, közben hallottam az asszony sikítását, az öcskös káromkodását, amint hozta be a másik félig fagyott testet.
- Gyorsan hívjátok ki az állatorvost! – kiabáltam önkívületben, és próbáltam életet dörzsölni szerencsétlen párába. Éreztem, hogy szíve még dobog.
- Egész éjszaka kint a fagyban! Megölöm, bárki is volt! – tudtam, hogy csak úgy maguktól nem hajtják így álomra a fejüket, idegen kaját meg el nem fogadnának, se a földről, se senkitől. A mérgezés esélye nem merülhetett fel. Próbáltam átvizsgálni, de nem találtam külsérelmi nyomokat.
- De mi történhetett? – kérdeztem magamtól, de nem találtam választ. Hirtelen a feleségem rázza a vállam.
- Azonnal gyere!- szólt könnyes szemmel. A kamra felé vettük az irányt, ahol az ajtóra hevenyészetten felszerelt lakatpánt lógott árván. (Tulajdonképpen csak azért került rá lakat, hogy a kutyák még véletlenül se tudjanak oda bemenni. Biztos, ami biztos alapon) Az ajtó nyitva, belépek, és nem találok szavakat. Olyan üres volt, mintha a tegnapi nap, meg se történt volna.
- Az összes húst ellopták! – mormogtam magamban. Most már azt is tudtam, vagy sejtettem, hogy elaltatták a kutyákat. Csak így tudtak bejönni az udvarra.
- A rendőrségre is telefonáljál! – szóltam az öcskösnek. – A számuk ott van a kisnoteszben.
Ahogyan a filmekből láttam, kiadtam az utasítást, hogy semmihez se nyúljon senki.

Az állatorvos viszonylag hamar megérkezett, rövid vizsgálat után közölte a lesújtó hírt.
- Sajnos nem segíthetek. Majdnem teljesen megfagytak mind a ketten.
- De én éreztem, hogy dobok a szívük! – szóltam a könnyeimmel küszködve.
- Az csak a te újaidnak a lüktetése volt. Nagyon sajnálom, de én itt már nem tehetek semmit.
Ezzel összepakolta kis motyóját, és el is ment. Az öcskös, aki kikísérte, két rendőrrel jött vissza.
- Jó reggelt kívánunk! – köszöntek, de amint meglátták a két kutya élettelen testét kicsit barátságosabb hangon folytatták.
- Mi történt?
A válaszolást az öcskös vállalta magára, pármondatban elmesélte a tegnapi és a ma reggeli eseményeket. A rendőrök egyre borúsabb arccal hallgatták, majd elmentek a helyszínre.
- Ugye nem nyúltak semmihez? – kérdezték, de az öcskös, aki átvette a házigazda szerepét, mindent elmondott, és biztosította a rendőröket, hogy semmihez sem nyúltunk, a kamrába még csak be sem léptünk. Az udvaron meg tisztán látható a lábaink nyoma.
Az egyik rendőr, beszólt a központba, hogy helyszínelőket és kutyás segítséget kér.
- Azonnal itt lesznek a kollegák, és megvizsgálják a helyszínt.
Sógorasszony a háziasszony szerepét vette át, főzött kávét, teát.
A helyszínelők tisztára, mint az NCIS helyszínelők, tették a dolgukat. Kis táblácskák, fényképek, újlenyomat keresés. Nagy izgalom lett rajtuk úrrá, amikor a kamrában találtak egy sálat, ami nem a miénk volt. Valamelyik elkövető hagyhatta ott véletlenül. Miután nyomszakértők végetek – mert találtak a frissen leesett hóban használható nyomokat, mert az elkövetés után nem sokkal elállt a hó, így éppen hogy csak betakarta. – hozták a kutyát, de az út szélén tanácstalanul megállt.

Végül is közölték velünk az addigi eredményekre alapozott feltevésüket. Az elkövetők valamilyen altatógázzal lefújták a kutyákat, ezután az egyikük átugrott a kerítésen, kinyitotta a nagykaput. Leverték a lakatot, és a sózó teknővel távoztak. Kocsiba rakták annak tartalmát, és a már kiürült teknővel fordultak még kettőt. Aláírattak valami papírt és elmentek.
Egyedül maradtunk a fájdalmunkkal.
Az öcskösék is összecsomagoltak, holnap hétfő, és még dolgozni kell. Az egész faluban mi voltunk a beszédtéma, volt, aki felajánlott a még lenem vágott disznó felét, volt aki kiskutyát akart ajándékozni. Már-már kínos volt kimenni az utcára, nem akartunk emberekkel találkozni, és mindannyiszor elmesélni a történetet. Hilda néni járt bevásárolni.

Ez a karácsony nem volt olyan, mint a többi. Csak álltunk a fenyő előtt, megszólalni se volt kedvünk. Titkon még én is vártam a télapót, hátha megrázza a csengőjét, és megszólal:
- Ébresztő kiskomám! Ez csak egy rossz álom volt!
De ennek az álomnak nem lett vége. A gyerekek sem rohantak az ajándékokat kibontani, ott voltak azok még harmadnap is.

Pár nappal karácsony után, az egyik rendőrismerősük látogatott meg.
- Nagyon sajnálom – kezdte a történetet - , de el kell, hogy szomorítsalak benneteket. Igazság szerint nem lehetne információt kiadnom, de a faluban már mesélnek ezt-azt. Persze itt semmi sem lehet titokban tartani. Ezért inkább elmondom, hogy első kézből halljátok az információt.
A nyomozás során a nyomok egyenesen a Dankó telepre vezettek. A vélt elkövetőt behívattuk az Örsre és kihallgattuk, de hat tanúval igazolta, hogy a kérdéses éjszaka otthon kártyáztak a rokonokkal. A kutya felismerni vélte a sál után, de ez nem bizonyító erejű. A kocsiját is átvizsgáltuk, de nem találtunk benne semmilyen nyomot. Valószínű, hogy nejlon zsákba rakták a húst. Házkutatás során nem találtunk náluk semmi érdemlegeset, így megfeneklett a nyomozás. Az viszont tény, hogy nem éheznek sem ők, sem a szomszédai. De nem találtunk nála, és a szomszédoknál gyanús eredetű élelmiszert.
Sajnálom, de itt révbe ért a nyomozás. Örültünk, hogy kissebségi önkormányzati képviselővel is szót értettünk. (Elnéztük neki a kisebb stiklijét, hogy ezt az ügyet nem fújta fel nagydobra) Ha az én személyes véleményemre vagy kíváncsi, akkor elmondom, hogy száz százalékra biztos vagyok abban, hogy ő, meg a fia volt, de bizonyíték nélkül semmit sem lehet tenni ellene.

Nem lettünk boldogabbak a látogatás után. De hát egy ilyen kis faluban, ahol hatvan százalék a kisebbségi származású, annál többet, hogy legközelebb jobban figyelünk, nem tehetünk.

Hogy képes valaki lelkiismeretfurdalás nélkül tönkretenni mások életét? Hogyan alszik éjjel? Nem gondol arra, hogy az, amit másoktól elvesz az, kemény munka gyümölcse? Nagyon egyszerű elvenni az érett gyümölcsöt anélkül, hogy megdolgoznánk érte. Hová fajuk így a világ, hogy ilyenek megtörténhetnek büntetlenül?

Végszó gyanánt.

A barátom még elmesélte, hogy a következő tavasszal tényleg kapott ajándékba egy kis rottweiler kiskutyát. Féléves korában iskolába adta, és az óta is folyamatosan jár „kiképzésre” vele. Meg lett tanítva sok mindenre, pl. hogyan kell leszerelni a támadót, ha valamilyen palackot tart a kezében. Az idén nyáron egy pecázás alkalmával az egyik barátját terítette el a kutya, aki balga módon egy dobozos sört akart kinyitni.