...Magi lenne a legjobb – illetve már nem is ez a neve – de neheztel rá, amiért két évig nem is kereste. Talán nem is lenne ezt nehéz kidumálni, csak alkalom kell hozzá.
 
Nem kellett sokáig sóvárogni ezen. Egyik vasárnap délután az erdőre indult, hogy vág valami jó lapátnyelet, mert a régi ugyancsak a végét járta már. A pincesoron át vezetett az útja, hát látja, hogy az öreg kolléga éppen zárja a pincét.
- Aggyisten Lajos bá'! Hazafele?
- Szervusz Zsoltikám! Hova, hova?
- Nézek az erdőn valami jóféle lapátnyelet, mielőtt kitörne a régi.
- Há' ménem mégy inkább a pap güdribe? Én is ott szoktam vágni.
- Ez nekem közelebb van. Aztán mi újság? Leellenőrizte a minőséget? - biccentett a pinceajtó felé.
- Hááát...hahaha. Ja. Nem volt már otthon borom, gondoltam viszek egy demizsonnal. Megkóstolod? Nem-e? Dehogyisnem. Nem utasíthatsz vissza! Csak egy pohárral. Vissza már nem megyek, de igyál ebből e! - cuppantotta ki a parafadugót az üvegből.
- Ne bolondozzon má' Lajos bá! Csak nem viszi haza darabban.
- Ne törődjél te azzal! Ehol a pohár is – vette ki a kosárból a vastagfalú decis poharat – ha nem akarsz üvegből. Fogd csak meg! Már öntöm is. Nem olyan híres, de azért meg lehet inni. Jaj de régen láttalak. Mi van veled? Mesélj!
 
Zsolt belátta, hogy itt már hiába az ellenállás, ezt nem ússza meg ivás nélkül. Borzongatóan kemény bora szokott lenni az öregnek, de nincs választás, meg kell inni! Gyorsan bedobta. Megrázó élmény volt. Jó lett volna legalább egy pogácsát utánaküldeni.
- Na, milyen? - kérdezte Lajos bácsi várakozóan mosolyogva – Ugye meg lehet inni?
- Meg.
- Na, várjál csak! Akkor már öntök magamnak is. Koccinthatnánk is, de nincs hol kitöltsem, pedig pohár lenne másik. Csinálni kellene ide a pince elé egy beton asztalt! Bent van, de már csak nem megyek vissza. Ehh, nem olyan rossz ez – tolta le a torkán egy húzásra ő is. Amúgy jó is, hogy találkoztunk...fogjad na! Öntök még egyet. Dehogyisnem! - hárította azonnal a tiltakozást. - Érdeklődött a főnök felőled. Sajnálja, hogy otthagytad a céget. Azt mondja, kár elveszni hagyni az ilyen ügyes kezű gyereket.
- Valóban ezt mondta?
- Ezt. Na, igyad, mert mennék hazafelé. Kérdezte, hogy ugyan elmennél-e neki maszekban dolgozni. Valami vikkendházat épít. Oda kellene menni. Tudod, hogy mindig meg volt elégedve a munkáddal.
- Érdekes, nekem soha nem mondta. Bár nem hallottam, hogy bárkit szemébe dicsért volna. A hibákat viszont soha nem állta meg szó nélkül.
- Hehe. Ez már igaz. Na, egészségünkre!
- Egészség. Hát akkor mondja meg neki Lajosbá', hogy lehet róla szó. Hétvégeken szabad vagyok. Ha kell, veszek ki szabadságot. Van kocsija a főnöknek, keressen meg!
- Még egy pohárkával?
- Már nem is marad a demizsonban.
- Ne törődjél te azzal! Van még benne – rázta meg az üveget. Majd visszamegyek. A hordóban akad még valamennyi. Na, fogjad! Egészség!
Már nem sikerült egyszerre meginni. Zsolt csak szürcsölgette a savanyú nedűt, de így is folyton elcsurgott a szája szélén. Már kifelé kívánkozott belőle. A gyomra nehezen vette be. Ezen felül a látása, az egyensúlyérzéke, de még az időérzéke is erősen leromlott. A beszédkészsége volt az egyetlen, ami javult. El is mesélt egykori munkatársának annyit, hogy az öreg a felét se tudta feldolgozni a hallottaknak. Aztán egyszer csak kiürült a két literes, így mégis ki kellett nyitni a pincét. Zsolt nem várta meg a demizson újratöltését, mert biztos volt benne, hogy maradni fog a lopóban, amit pedig nem szabad a hordóba visszaengedni. Inkább gyorsan elköszönt, de már nem az erdőre, hanem hazafelé tántorgott. Otthon nem is mert bemenni a házba azonnal, mert erősen szédült. Attól tartott, hogy a hányingert se tudja leküzdeni. Leült egy kőre az udvar végében, és várta a fejleményeket. Nem is kellett sokat várni az első sugárra, majd a másodikra. Aztán már csak öklendezett, egy kis sárga lé csurgott ki a száján, de valami iszonyatosan keserű. Úgy érezte, fel se tud állni, annyira elgyengült. Sokáig ülhetett itt, mert már kezdett sötétedni, és reszketett a hidegtől. Messze volt a ház. Nem hitte, hogy van benne annyi erő, hogy odáig elmenjen. Az anyja szólongatta, hogy bemehetne már.
Aztán erőt vett magán. Felállt, de nem egyenesedett ki, csak kétrét görnyedve eredt futásnak. Sietnie kellett, nehogy közben elhagyja az ereje. A lépcsőn már négykézláb rohant fel. Bedőlt az ajtón, és végigterült a padlón. A lábát fel kellett hajtani, hogy be tudják mögötte csukni az ajtót. Átkozta magát amiért nem tudta visszautasítani a bort, noha érezte, ez lesz a vége. Viszont bizakodás öntötte el a lelkét. Érdeklődött felőle a volt főnöke. A Maginak...vagyis Kingának az apja. Ebből még valami jó is kisülhet.

Legénybúcsú

Miután végleg befuccsolt a zenekar, a tagok még összejártak, együtt múlatták az időt, együtt unatkoztak. Nem igazán találták a helyüket. Elhangoztak nagyon lehangoló beszélgetések is. Nem azt tervezgették, pontosabban nem azon fantáziáltak, hogy világhírű zenészekkel bandáznak majd együtt, inkább az volt a domináns beszédtéma, hogy széthullik a banda. Bevonul egyikük, másikuk katonának, megházasodik, elköltözik a faluból akár a párja, akár a munkája miatt. Családot alapítanak, mindenkinek meg lesz a saját gondja, a banda pedig nem lesz más, mint emlék. Zsoltnak az is sokszor eszébe jut, amikor a szomszédság okán hivatalos volt a gyerekkori szerelmének a lakodalmába. Nem volt egy felhőtlen mulatozás az a nap. Még az sem emelt a hangulatán, hogy maga a vőlegény kínálta itallal: „igyál Parádi!” A keserű visszaemlékezés szomorúságát még az is fokozta, hogy ott figyelt fel későbbi szerelmére, aki akkor még csak egy legények által körberajongott feltűnően széplány volt. Nem volt hozzá sokáig semmi köze, azt se tudta, hogy mit mondjon neki, ha esetleg alkalom adódott beszélgetésre. Sokat szenvedett később a reménytelennek hitt vágyakozástól. Utólag már az is gyenge vigasz, hogy voltak együtt töltött éjszakáik. A vége mégis az lett, hogy a lány másnak lett a felesége.

Nem túlzás azt állítani, hogy sorscsapásként élték meg a felnőtté válás elkerülhetetlenségét. Valaki okos mondta, hogy célokat kell kitűzni, aztán mindent megtenni annak eléréséért! Mi is a cél? Komoly kérdés. Együtt zenélni Eric Claptonnal, vagy valami hasonló zenei nagysággal…na ez nem reális. A realitás az, hogy aki zenélni akar, annak rengeteg szorgalommal meg kell tanulni zenélni! Nem elég lefogni néhány akkordot. Igaz, a nevenincs bolgár gitár, a Regent erősítő nem világszínvonal, de ha az lenne, az se pótolná a zenei tudást. Célokat kell kitűzni, de képességeinkhez mérten elérhető célt. Saját ház, család…talán még egy autó, s mindennek eléréséhez egy lehetőleg jól fizető munkahely. Nem árt, ha szereti is az ember a munkáját, de ha elég jól jövedelmez, akkor nem kell feltétlenül szeretni. Aztán a házat be kell rendezni, a családot fel kell nevelni, s ez rengeteg pénzbe kerül. Eltelik vele néhány évtized. Mellé nem fér be szórakozásból zenélni. Talán annyi belefér, hogy vasárnap kimegy az ember a meccsre ordítani, meginni közben néhány sört. Vagy aki inkább csendben üldögélne a vízparton, alkalmanként azzal tölti fel a lelkét. Na, de aki egyiket se szereti?

Lehangoló gondolatok. Miért kell egyáltalán felnőni? Vagy miért nem lehet, hogy az ember 20 évesen nyugdíjat kap, hogy ráérjen, s legyen miből szórakozni, s majd öregkorban dolgozik, amikor már nem vágyik szórakozásra. Ezt az elképzelést persze az öregek nem támogatják. Háborog az ember lelke, de a sorsát senki nem kerülheti el.

A banda sorsa megpecsételődött már akkor, amikor elszálltak a 220V-tól az erősítő hangfalai. Másik pecsét az volt, amikor Tibi bevonult katonának. Azt remélte, hogy a minisztériumban dolgozó nagybácsi elintézi a leszerelését, de úgy tűnik, nem nagyon töri rajta magát. A harmadik pecsétet ugyancsak Tibi nyomta rá a banda sorsára. Megházasodik. Legalább kap a seregtől 10 nap rendkívüli szabadságot. Nem ez az oka, de ezt a lehetőséget is ki kell használni! A feleség aligha támogatja majd Tibi zenei törekvéseit. Nem számít, hogy korábban Sára is szívesen üldögélt a színpad sarkában miközben a fiúk nyomták a rock&rollt. Ezután másképp lesz, hiszen elmúlt a gondtalan ifjúság.

*

Már áll a sátor Tibi szüleinek az udvarán. Szokatlanul korán kerítettek rá sort, de sok munka volt vele. Nem akarták utolsó percre hagyni, hiszen az egész faluból kellett összeszedni a ponyvákat, a faanyagot a lócáknak, asztaloknak, oszlopokat, szarufákat a váznak. Rég nem volt már lagzi a faluban, minden anyagot máshonnét kellett összekunyerálni. Lesz még a nyáron három másik. Ők már egyben viszik tovább. Az egész banda itt munkálkodott az elmúlt hétvégén, de rajtuk kívül ott tüsténkedett szinte az egész rokonság. Gyakorlatilag ez is felért egy kis lagzival, éppen csak a menyasszony hiányzott. Mindenek előtt néhány ólat, az udvari kemencét kellett elbontani, a hepehupás udvart kőporral megteríteni, ledöngölni, hogy helye legyen a sátornak... Na, de sora van itt mindennek. Az asszonyok egy héttel még korábban összegyűltek megsodorni a csigatésztát, s közben elnyalogattak néhány üveg likőrt az üdítők és sütemények mellé. A sátorállításhoz már komolyabb italkészlettel kellett felkészülni, hisz ez már a férfiak bulija. Nem lehet likőrrel megfájdítani az érzékeny hasukat.
- Jön már a zsarátnoki néma lyány – közölte egy idős rokon a kapu felől érkezvén.
Zsolt rögtön tudta kiről van szó. Kingát nevezték így, mert néhányan nehezen viselték, hogy nem köszön nekik. A lány – lévén városi – úgy tartotta, hogy csak annak köszön az utcán, akit ismer. Póriban nem sokan voltak ilyenek. Mivel csupán nyaralónak használták a házat, ez az ismeretség, szinte csak a szomszédokra korlátozódott. Most persze jól jött ez az epés megjegyzés, legalább „véletlenül” találkozhattak. Kapcsolatuk valahogy nem nagyon akart kialakulni...vagy helyreállni. Zsolt igyekezett úgy tenni, mint aki nem is nagyon törekszik rá, pedig nagyon is szerette volna maga mellett tudni Kingát. Akár már ebbe a lagziba is eljöhetne mint hozzátartozó, de biztosan visszautasítaná a kérést. Most éppen itt az alkalom, hogy ezt a dolgot helyretegyék. Kisietett az utcára.
Kinga! - kiáltott utána, mert mire kiért, a lány már elhaladt a ház előtt.
Nocsak! Már tudod a nevemet? - fordult meg, huncut mosollyal az arcán.
Már régen is tudtam, csak közben megváltozott – sietett utána.
Odaérvén puszival szándékozta üdvözölni, de Kinga hamar felismerte a tétova mozdulatot, s hátralépett.
Mit képzelsz? Itt az utcán? Kik vagyunk mi egymásnak?
Na, ezt jó volna már helyretenni! Tudom, neheztelsz, amiért két évig nem is kerestelek...
Jóhogy! - vetette közbe a lány.
Hogyan tudnám ezt jóvá tenni? Mégis csak barátok voltunk Ózdon.
Az engem semmire nem kötelez.
Akkor engem miért?
Na, szia! - fordult sarkon egy vállrándítással.
Várj!
Van valakid?
Nem mindegy neked?
Nem. Szeretném, ha elkísérnél a jövő héten a barátaim esküvőjére!
Hülyéskedsz?
Dehogy!
Mint micsoda?
Mint a barátnőm....vagy – nyelt nagyot - mondjuk, a menyasszonyom.
Na, ez már komoly – nevetett nagyot a lány, de nem volt ez valami felhőtlen kacaj, inkább a meglepetés hozta ki belőle. Hirtelen nem tudott mit kezdeni ezzel a felajánlással.
Na mit szólsz?
Hogy mit szólok? Meglepődtem. Most mit mondjak erre?
Természetesen igent.
Természetesen? Tudod mit? Kérj el apámtól! - próbált hirtelen valami akadályt gördíteni a fiú elé.
Rendben. Úgyis találkozunk hamarosan.
Ettől a választól mindketten meglepődtek. Zsolt talán még jobban is, mint Kinga.
Akkor ezt megbeszéltük. Na pá! - köszönt el a lány, s a tőle megszokott koreográfiával távozott. Tyúklépésben, és hátra se fordulva integetve.

Már kerestelek – nyomott egy kibontott üveg sört a kezébe Freddi abban a pillanatban, ahogy belépett a kapun.
Szép lyány – jegyezte meg a Kinga közeledtét jelző rokon vigyorogva – Megtaníthatnád köszönni!
Az is meg lesz bátyám előbb-utóbb.
Mer' a lyány má' megvót?
Ezen nagyot nyerített az egész társaság. Illett valami frappánsat válaszolni, de olyat, ami igaz is.
Az is meg lesz bátyám előbb utóbb.

#

Inkább utóbb, mert ezen a hétvégén már biztosan nem. Tibi a sátorállításnál még nem volt itthon, de péntek reggel elkezdte a 10 napos szabadságát letölteni. Nászútra így már nem lesz idő, de majd pótolják leszerelés után. Most a legénybúcsúnak van itt az ideje. Eldöntötték, hogy ezt a hétvégét maguk közt töltik el. Tibi, Zsolt, Freddi, Stupli és Bongó. Szigorúan az egykori zenekar. Helyszín a Nyéki tó. Bongó horgász, majd kifogja a bográcsba valót a vízből.