Tegnap délután vártam a buszt. Tíz-tizenkét perc lehetett még, amikor megállt egy szakadt Golf.
- Győjjön Gyula bátyám!
Nem bánthattam meg alig-ismerőseimet azzal, hogy nem fogadom el a felajánlást. Négyen ültek a kocsiban. A fiatal lányka (vagy fiatalasszony?) odébb húzódott, hogy beférjek az apja mögé. Az anyja a sofőr, akiről tudom, hogy nagyon lendületesen vezet. A kátyúk, a teljes terhelés és a rég csere érett lengéscsillapító izgalmassá tették az utat. Olykor-olykor nagyokat ütött az ütközésig összenyomott fáradt rúgó. A beszélgetés témája előbb a közös ismerős vállalkozó volt, aki nagyon ritkán ugyan, de nekem is ad munkát. Majd a tavalyi találkozásunk alkalmával megemlített öreg autó került szóba, ami őket érdekelné. Nehezen tudtam felidézni emlékeimben, hogy pontosan miről is kérdeznek. Majd témát váltottam.
- Honnét száguldotok?
- Vettünk néhány doboz sört, mert meg vagyunk hívva Butykosékhoz ballagóra. Nem mehetünk oda üres kézzel.
Este aztán hallottam is, hogy ballagó van. Ennek van most a szezonja, nagyon sok család ünnepli a gyerekét. Legtöbbről nem is tudok, hiszen nincs hozzájuk közöm. Néhányan persze szó szerint világgá kürtölik, hogy ünnepelnek. Előveszik a nagy teljesítményű hangberendezést, kiteszik az udvarra, vagy legalább az ablakba, hogy az egész falu zeng a technosított, vagy reppesített dallamoktól, amelyek némelyikében felismerem az eredetileg nagyon szép dalokat. Hallhatjuk Gáspár Laci jellegzetes hajlításait, vagy Bódi Guszti elektromos ceglédi kannájának pufogását. Na, meg a „Kelj fel anyám a sírodból” és társait ritmusgépnek használt szintetizátor kísérettel. Ha itthon TV-t akarok nézni, pontosabban hallgatni, a nagy meleg ellenére is be kell csuknom az ablakot.

Egy kilenc év előtti eset jut eszembe. Lengyelországban jártam a falu pénzén, mint küldöttségi tag. Éppen a búcsúebédet költöttük a szokásos helyen, a Karczma Jurajskyban. A csak jelképesen (tehát sehogy) szeparált belső teremben ült egy másik társaság. Az asztal szépen feldíszítve, a fő helyen üldögélt a szokatlan helyzettől feszélyezve egy idős pár. Látszott rajtuk, hogy nem tudnak mit kezdeni magukkal. Nincsenek hozzászokva, de a család ragaszkodott az ünnepléshez. A fiatalok közül néha felállt valaki, köszöntőt mondott – amit inkább csak láttam, mintsem hallottam – majd hol ezzel, hol azzal traktálták az ünnepelteket. Utólag jutott csak eszembe, hogy oda kellett volna menni hozzájuk (persze tolmáccsal együtt), s gratulálni nekik. Biztosan örültek volna neki, hogy még külföldiek is köszöntötték őket. Igaz, nem volt kötelező észre se venni őket, hiszen nem tartozik idegenekre az ő ünnepük.