Az egyéb országok űrügynökségei

Roszkoszmosz

A Szojuz MSz-22 kálváriája, amely 2022. december 14-én hűtőfolyadék-szivárgást észlelt, végül úgy ért véget, hogy az MSz-23 személyzet nélkül lett elindítva, hogy visszahozza a Földre az MSz-22 űrhajósait. Az MSz-22 visszatérése esetén a hűtőrendszer hiánya miatt jóval magasabb belső hőmérséklet léphetett volna fel, márpedig az már amúgy is elérheti akár a 40 fokot még működő hőcserélőkkel is.

Az MSz-22-ből a felszerelést (székbetéteket, különféle tudományos és személyes eszközöket) ezután átvitték az MSz-23-ba, és az MSz-22 egyfajta teherhajóként, több száz kg hasznos teherrel, automatikusan szállt le Kazahsztánba.

A Szojuz MSz-22 hűtőfolyadék-szivárgásának nyomai

Azonban ekkor jött egy hír: a Progressz MSz-21, amelyet 2022 szeptemberében indítottak az űrállomásra, 2023. február 11-én hűtőfolyadék-szivárgást észlelt. Az első elemzések alapján mikrometeor (vagy űrszemét) találat állhat a háttérben, minden esetre az, hogy ilyen rövid idő alatt kétszer is ilyen történjen a Szojuz / Progressz családnál, minimum figyelemre méltó.

A Szojusz MSz-23-at háromszorosan is átellenőrizték az indulás előtt, és nem találtak semmi problémát, így aztán február 25-én elindulhatott az ISS felé. Űrhajósok helyett 430 kg-nyi ellátmány volt a fedélzetén, hogy aztán Szergej Prokopjev, Dimitrij Petelin és Frank Rubio űrhajósokkal vissza térhessen.

Rubio, Prokopjev és Petelin, valamint a velük pózoló visszatérést támogató személyzet

Végül 2023. szeptember 27-én a Szojuz MSz-23 visszatérő moduljában a három űrhajós biztonságosan földet ért, és mellesleg fel is állítottak pár szép rekordot. Először is 371 napot töltöttek a világűrben egy huzamban, ennél többet pedig csak a Mir űrállomáson tartózkodó űrhajósok voltak odafent (Valerij Poljakov 438 napot 1994-95-ben, illetve Szergej Avdejev 380 napot 1998-99-ben). Ezzel egyben ők tekinthették leghosszabb ideig otthonuknak az ISS-t, noha Rubio egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy cseppet sem örült a hosszú küldetésnek, és nagyon megviselte az, hogy több, mint egy évig volt távol a családjától...

Majd jött a bomba: a Nauka modul első hűtőköréből is hűtőfolyadék szivárgást észleltek. Apró szerencse, hogy ez a hűtőkör akkor éppen ki volt kapcsolva, a fedélzeten termelt hőt a másik hűtőkör vezette el a radiátor-szárny felé. Ettől független az október végére tervezett orosz űrsétába gyorsan beleszerveztek egy hűtőradiátor-vizsgálatot, illetve a külső burkolat alatt található szelepek megfelelő állásba tekerését, hogy minimalizálják a hűtőfolyadék veszteséget. A javítás félsiker lett, és részben félbe is kellett hagyni, a kiszivárgó folyadék eláztatta egyik rögzítőhevedert, és azzal fenyegetett, hogy esetleg az űrruhákat is beszennyezheti.

A radiátor csatlakozóinál látható folyadékgömb jelzi, hol a szivárgás...

Ezzel együtt Oroszország kijelentette, hogy az ISS működését támogatja legalább 2028-ig. Ezt pedig nem más, mint Jurij Boriszov, a Roszkoszmosz első embere nyilatkozta, ami azért érdekes pálfordulás, mert mikor 2022 júliusában kinevezték, még arról beszélt, hogy 2024-ben Oroszország kivonul az ISS-ről és saját űrállomás megvalósítása irányába mennek el.

Boriszov később úgy finomította a kijelentését, hogy valamikor 2024 után kerül erre sorra, de esélyesen 2030 előtt, ezzel együtt nyilvánvaló, hogy Oroszország számára nincs más középtávú alternatíva, mint az ISS.

A Luna-25 készre szerelve, indítása előtt

Az emberes űrkutatás mellett az orosz űrprogram fénypontja a Luna-25 lett volna 2023-ban, ez a hosszú idő óta (még az 1990-es években kezdtek el először dolgozni rajta) formálódó projekt végül a 2010-es években teljes újratervezést és gyakorlatilag nulláról való indulást hozott, és végül 2023. augusztus 10-én egy Szojuz-2.1 rakéta orrán indult el a Hold felé. A Hold körüli pályára állásig teljesen problémamentes volt az útja, csakhogy mikor a leszállás előtti alacsonyabb keringési pályára állást megkezdték, a hajtómű a tervezett 84 másodperc helyett 127 másodpercig működött, és 47 perccel később elvesztették a szondával a kapcsolatot. A NASA LRO Hold körül keringő műhold kamerái megtalálták a feltételezett becsapódási helyét, amely Hold délkeleti részén, a Pntécoulant G kráter szélén található.

ESA / ArianeSpace

2023 komoly kihívásokkal nyitott az európai űrügynökség számára. Az Ariane-6 rakéta folyamatosan csúszik, az Ariane-5 pedig végleg kifutásra került a 2023 júniusi indítással. Ukrajna oroszországi inváziója miatt az ESA szakított a Szojuz hordozórakétákkal, végül pedig 2022. december 20-án egy Vega C indítás fulladt látványos kudarcba, ami végleg mélyütés volt.

Az Ariane-6 tesztvariánsa Kourou-n

Ráadásul a Vega és Vega C hordozórakétáknál 8 indításból 3 végződött kudarccal az elmúlt években. A vizsgálat a VV22 esetén a Vega C második fokozata, a Zefiro-40 fúvókájában használt szén-szén hőálló betét hibáját nevezte meg a katasztrófa okának. Ezt az elemet az ukrán Juzsnoje cég gyártotta, és éppen azért fordult az Avio olasz cég hozzájuk, mert más gyártó nem tudott volna (akkor) megfelelő mennyiségű és minőségű ilyen elemet gyártani. A 2022-es ukrán-orosz háború után a cég úgy döntött, hogy az EU-n belül oldja meg ennek az elemnek a gyártását. Azonban ennek a hibának nincs köze a két korábbi Vega kudarchoz, tehát korántsem csak egy adott problémára lehet rámutatni a rakétacsaládnál.

Ezen hír mellé érkezett, hogy az Ariane-6, sok-sok csúszás után eredetileg 2023 végére tervezett indulása további késéseket szenved, legutóbbi hírek szerint 2024 közepére, és még itt sem lehet azt mondani, hogy masszív önbizalommal jelentette volna ezt ki bármelyik felelős vezető.

Az utolsó Ariane-5 ECA indítás 2023. július 5-én

Az Ariane-5 márpedig 2023. július 5-én elindult utolsó útjára, ahol egy német és egy francia műholdat állított pályára. Eme rakéta első indításai sem voltak sikertörténetek, de 1996 és 2023 között a 117 indításból három tekinthető teljes kudarcnak, kettő pedig részleges kudarcnak, ami összességében nagyon jó aránynak tekinthető. Viszont már régóta nem igazán versenyképes a piaci megrendelések terén, és a magas költségek mellett már kár lett volna tovább húzni az építését – legalábbis jó pár éve így tűnt. Csakhogy ezzel most sarokba szorította magát az ArianeSpace és az ESA.

Effektíve ugyanis az ESA elvesztette az 2023 közepére stabil hordozóeszközök által nyújtott talajt a lába alól, ami korábban az egyik alappillére volt a működésének. Gyakorlatilag ez adta több nemzetközi űrprogramnál is azt a pluszt, amivel hozzá tudtak járulni annak sikeréhez.

Ilyen helyzetben nem meglepő, hogy a Vega család kapcsán megkettőzött erőfeszítésekkel, de végül sikerült elérni, hogy 2023 októberében egy újabb indítást hozzanak tető alá. Némi oldalvágással, tudniillik az alap Vega változatot használták, amelynek a második fokozata nem a Zefiro-40, hanem a Zefiro-23, amellyel nem volt probléma régóta.

Csakhogy a Vega család számára a jóval nagyobb teljesítményű Vega C a lényeges elem, ám a Zefiro-40 fokozat tesztelésekor 2023 nyarán nem várt esemény történt, ami hónapokkal később lett csak kifejtve. Eszerint a módosított szén-szén fúvóka-betét rögzítése nem volt megfelelő, és emiatt a teszt 39,7 másodpercében az szétesett. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a vége az, hogy jelen állás szerint a Vega C leghamarabb 2024 végén indulhat legközelebb a világűrbe…

Az Euclid űrtávcső az indító Falcon-9 orrán....

A felemás helyzetet talán az jellemzi legjobban, hogy a mintegy két tonnás, a sötét anyagot kutató Euclid űrtávcső, amelyet az ESA eredetileg a Szojuz-ST rakétával indított volna, az ukrán-orosz háború miatti szankciók miatt hirtelen hordozórakéta nélkül maradt. Az ESA pedig egész egyszerűen nem rendelkezik jelenleg megfelelő hordozórakétával ahhoz, hogy feljuttassa, így végül a SpaceX-től egy Falcon-9 indítást rendeltek meg, amely 2023. július elsején sikeresen a Föld-Hold L2 pályára állította, kvázi a James Webb űrtávcső szomszédságába. Hovatovább már a Galileo navigációs műholdak indításával is a SpaceX-et bízták meg...

Jobb megoldás híján pedig nem is igazán tehetnek mást, mint több más műhold pályára állítását is a SpaceX-re bízzák, mivel egyszerűen nincs más reális opció (ahogy a cikk elején ezt már kifejtettem) így, hogy se Ariane-6, se Vega C, és se Szojuz-ST nincs a polcon.

A Vega VV23 indítás 2023. október 8-án

Az ESA számára szintén kihívás a személyzettel történő űrkutató utak helyzete. Mivel saját űrhajóval nem rendelkezik, ezért korábban az orosz és az Egyesült Államok űrügynökségeivel üzletelt alapvetően azért, hogy űrhajósai feljuthassanak a világűrbe. A fő probléma ezzel, hogy körülményes és bár kissé túlzásnak tűnik, de lényegében az európai űrhajósok folyamatosan „fizető utasok” voltak csak. Ez azonban politikai szempontból kényelmes volt az európai országoknak, hiszen egy saját űrhajó és a szükséges infrastruktúra kifejlesztése drága mulatság. Voltak saját űrrepülőgép-álmok (az alapvetően francia hátszéllel érkező Hermés), voltak közös orosz-EU űrrepülőgép koncepciók (a Kliper, ami viszont jobbára egy orosz űrjármű lett volna európai pénzből), és végül is a jelenlegi NASA Orion űrhajó műszaki modulja Európában készül, de ettől még az Oriont valahogy senki se nevezte úgy, hogy az a NASA-ESA közös űrhajója.

Az Axiom Ax-3 küldetés űrhajósai, Michael López-Alegría (USA, Axiom), Walter Villadei (Olaszország, Olasz légierő) Alper Gezeravci (Törökország, Török űrügynökség) és Marcus Wandt (Svédország / ESA)

A helyzetet a tagállamok sem feltétlen nézik jó szemmel. Itt felhozhatnánk példának a Magyar Űrhajós-programot, amiről később lesz kicsit bővebben szó, de hasonló helyzet volt a svéd űrügynökség helyzete, aki az ESA űrhajóskiképzésén átesett légierő pilótát, Marcus Wandtot küldi a világűrbe, szintén az Axiom segítségével. A program olyan villámrajtot vett, hogy beszámolók szerint mindössze két hónap telt el az ötlettől a szerződés aláírásáig. Így Wandt valójában az ESA-tól félig-meddig függetlenül, a svéd űrügynökség pénzén, kvázi privát űrhajósként fog a világűrbe indulni. Az olasz légierő régebb óta, bár nem ilyen vehemenciával, szintén ott volt az Axiom tárgyalóasztalánál, és Walter Villadei egyenesen tartalék űrhajós volt az Axiom Ax-2 küldetésnél, onnan került át az Ax-3-ba. Lengyelország pedig ezen felbuzdulva maga is hasonló megoldást választott, az ESA űrhajósképzésén átesett Sławosz Uznański szintén az Axiommal juthat majd fel az ISS-re, úgy, hogy az utat nagyobb részt Lengyelország fizeti, de az ESA-n keresztül kötötték a szerződést.

Az ESA oldaláról a fő probléma, hogy a tagállamai kvázi az Egyesült Államok privát szolgáltató-iparának fizet a lehetőségéért, vagyis a pénz az EU-n kívülre áramlik, cserébe pedig nem kapnak semmit, hiszen itt nem barter-üzletről van szó, mint az Orion űrhajó műszaki modulja esetén, ahol az ISS fedélzetére szállított űrhajósok útjával és ellátmánnyal „fizet” a NASA. Ugyanakkor „második vonalbéli” megoldásról van szó, hiszen az Axiom-féle utak általában nem tartanak két hétig sem, szemben a NASA által delegált Crew utakkal, amelyek féléves ütemben váltják egymást. Ettől még az ESA tud biztosítani plusz lehetőségeket a tudományos munkára, vagyis a rajta keresztül végrehajtott utaknál az ESA tudományos eszközeit, infrastruktúráját igénybe lehet venni, így igyekszik kihasználni a kezében lévő lehetőségeket.

CSNA

Kína személyzettel végrehajtott űrrepülései elsődlegesen a Tienkung űrállomásra koncentrálnak, amely jelenleg három, egyenként nagyjából 22 tonnás modulból áll, melyből egy műszaki / vezérlő, kettő pedig tudományos modul. A tervek szerint további hat modullal bővítik majd az elkövetkezendő években. Egy, az űrállomás közelében keringő űrtávcső is már 2024-ban pályára állhat, ennek elnevezése Kuntian, a tervek szerint karbantartáshoz, javításhoz az űrállomás közelébe fog manőverezni, hogy az űrhajósok elvégezhessék ezen feladatokat. Hasonló tervei a NASA-nak voltak anno a Freedom űrállomás és a Hubble kapcsán, amely végül leginkább a nemzetközivé terebélyesedő űrállomás-program miatt nem valósult meg ebben a formában, hiszen a pályaparamétereket az orosz infrastruktúra sajátosságaihoz kellett módosítani.
A kínai űrprogram nagyjából 65 tudományos programot indított el eddig az űrállomáson, de ezek jó részéről keveset hallani az általánosan elérhető médiákban.

A SzenCsou-16 személyzete: Kuj Haicsao, Csing Hajpeng és Csu Jangcsu

A kínai űrprogram egyik kritikája az, hogy alapvetően katonai hátterű. Ezt úgy kell érteni, hogy az űrhajósképzésre csak aktív katonák jelentkezhettek hosszú időn át, és a nyitás nagyon lassan ment. 2016-ban jött az első áttörés, amikor belegyeztek abba, hogy civil (nem katonai) hátterű űrhajós egyáltalán bekerülhessen az űrhajósképzésbe. Csakhogy hiába kerültek tudósok és civil hátterű emberek a harmadik (2020-ban végzett) és negyedik (2022-ben végzett) űrhajósképző csoportba, hosszú évekig nem kerültek beválogatásra az űrhajószemélyzetbe. A 2023. május 30-án indult SzenCsou-16 fedélzetén kapott helyett Kuj Haicsao professzor, aki ilyen formában az első civil kínai űrhajósként juthatott fel a Tienkung űrállomásra. Az űrhajó parancsnoka Csing Hajpeng volt, aki maga is rekorder lett: az első kínai űrhajós, aki négyszer járt a világűrben, végül Csu Jangcsu pilóta teszi teljessé a létszámot. A tervek szerint innentől egy-egy civil űrhajós kerülhet majd a SzenCsou személyzetébe, de ez nem valósult meg már a következő úton sem, mivel a SzenCsou-17 űrhajósai (Tang Hungpo, Tang Sengcsie és Csiang Hszinlin) mind katonai pilóták.

A SzenCsou-16 és 17 űrhajósai a TienKung fedélzetén

Kína nemzetközi elszigetelősét nehezen tudták ugyanakkor feloldani. Az egyik korai ígéretes terv az volt, hogy egy európai űrhajós látogathat majd a TienKungra. Ez még 2016-ban gyakorlati útra lépett, mikor Je Guangfu egy ESA által szervezett űrhajós kiképzésen, majd egy évvel később Samantha Cristoforetti és Matthias Maurer ESA űrhajós részt vett egy tengeri túlélési gyakorlaton a kínai űrhajós-jelöltekkel közösen. A tervek arról szóltak, hogy a 2020-as évek második felében kerülne sor a közös útra, ám évek óta semmiféle hír nem látott napvilágot e kapcsán.

Crstoforetti és Maurer ESA űrhajósok kínai kollégáik mellett a 2017-es túlélési gyakorlat eligazításán

Jelzés értékű, hogy miközben az Egyesült Államok és Európa távol marad a kínai űrprogramoktól, Kína kerülte az orosz űrügynökséggel való szorosabb együttműködést is. Potenciálisan inkább az Arab-öböl menti államok, első sorban Szaud-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein, Kuvait, Omán és Katar irányába nyitnának. Kérdés ugyanakkor, hogy ez a nyitás mennyire talál jó fogadtatást, mivel ezen országok általánosan inkább az Egyesült Államokkal működtek együtt korábban.

Hosszú Menetelés-9 tervek

A hordozórakéták terén a Hosszú Menetelés-9 rakéta kapcsán új, immár részletesebb tervekkel álltak elő. Gyakorlatilag egy SpaceX Starship klónt vázoltak fel, amelyet két lépcsőben érnének el.
A rakéta a jelen tervek szerint 114 méter hosszú, 10,6 méter átmérőjű, induló tömege 4400 tonna, és alacsony Föld körüli pályára egyszer használatos módban 150 tonnát szállíthat, amennyiben az első fokozat visszatér, úgy 100 tonnát vihet. Hold körüli pályára 50 tonnás terhet képes eljuttatni egyszer használatos módban, illetve újrafelhasználható módban 30 tonnát.

Jelenleg ez a legjobb kép, ami a kínai új űrhajót mutatja...

...ez pedig a kínai holdkomp fantáziarajza...

Viszont az első indítás 2033-ban várható csak, amikor az Artemis program már teljes fordulatszámon fog pörögni a jelen állás szerint, tehát jócskán lemaradva a nyugati versenytársaktól. A cél a teljesen újrafelhasználható második fokozattal egy teljesen Starship-szerű megoldás, amely 80 tonnát lenne képes LEO-ra elvinni és onnan visszatérni. Viszont ennek céldátuma már csak 2040…

Érdekes vonulat a kínai űrprogramban, hogy 2023 májusában felhívást tettek közzé, hogy a Tienkung űrállomás számára kereskedelmi teherűrhajó-megbízási tendert nyitnak. A cél egy olcsó, hatékony alternatíva lenne TienCsou (Tianzhou) teherűrhajók számára. Az elvárások 7 köbméteres túlnyomásos tér, legalább 1800 kg-os hasznos teher feljuttatása, illetve visszatéréskor legalább 2000 kg hulladék tárolása és a légkörben való elégetése. A költségek terén legfeljebb 120 millió jüan (~17 millió dollár) per 1000 kg hasznos teher a cél, a hordozórakéta költségei nélkül.

Ez a projekt a NASA CRS (Commercial Resupply Services) programjához hasonló, de minden esetre figyelemre méltó, hogy az eddig szigorúan államilag kezelt űrprogramot piaci szereplők számára is megnyitnák.

Nemzetközi Holdkutató Állomás (ILRS)

A 2021-ben nagy csinnadrattával bejelentett közös kínai-orosz holdbázis története eddig nem egy diadalmenet. 2022-ben az orosz-ukrán háború miatt eleve elüldözött olyan országokat a közeléből, akik amúgy érdeklődést mutathattak volna, ráadásul Oroszország gazdaságát a szankciók és a háborús katonai kiadások nagyon megtépázták, így jelenleg nem nagyon látni azt, hogy egyáltalán mivel tudna adott esetben hozzájárulni egy ilyen projekthez.

A kínai és egyiptomi űrügynökség vezetői az ILRS egyezmény aláírása után, 2023. december 6-án

A kínai diplomácia azért igyekszik valahogy ellenpólust állítani az Artemis programnak, és ennek keretében 2023 márciusában megegyezést írtak alá Venezuelával, hogy csatlakozik az ILRS-hez. Venezuela ugyanakkor nem áldoz különösebben sokat az űrkutatásra, egy kommunikációs műholdat, a VeneSat-1-et rendelték meg Kínától, amelyet 2008-ban állítottak pályára és 2020-ban működésképtelenné vált. Vagyis az ország csatlakozása inkább szimbolikus, de annak mindenképpen az, hogy Venezuela az első ország, aki a két alapító után a fedélzetre lépett. Nem sokkal később Dél-Afrika, Pakisztán, Fehéroroszország és aztán Egyiptom is csatlakozott, de esetükben is hasonló a csatlakozás háttere – bár diplomáciailag szépen néz ki, kérdéses, hogy érdemben miben tudnak ezen országok hozzájárulni a Nemzetközi Holdkutató Állomás megvalósításához.

Kína legfrissebb tervei továbbra is kevés konkrétumot tartalmaznak az emberes holdprogramról....

ISRO

India emberes űrprogramja is halad a maga komótos útján tovább, 2023. október 21-én sikeresen tesztelték a Gaganyaan űrhajó mentőtornyát a TV-D1 küldetés keretében. Az emelkedés közben, nagyjából 12 km magasságban, a hangsebesség feletti sebességnél megszakított repülés teljes sikerrel zárult, és léphet a program tovább. Lesz még egy, nagyobb magasságban végrehajtott végrehajtott mentési teszt. Ez után, várhatóan 2024 első felében kerülhet sor a személyzet nélküli Gaganyaan-1 küldetésre, majd, ha sikeresen zárul, 2024 második felében a humanoid robottal végrehajtott Gaganyaan-2 misszióra. A korábbi menetrend alapján egy harmadik személyzet nélküli út fogja megelőzni az első, már űrhajóssal a fedélzetén végrehajtott repülést.

A Gaganyaan mentőtornyának tesztelését célzó út indítása

India helyzete továbbra is speciális: van saját hordozórakétája, ami relatíve megbízhatónak tekinthető. Van egy lassan, de haladó emberes űrprogramja, és nem mellesleg 2023. augusztus 23-án sikeresen végrehajtottak egy holdszonda-landolást a Vikram holdszondával. Ezzel mindössze a negyedik ország lettek, akik ilyesmit végrehajtottak a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína után.

A Vikramról a Pragyan által készített kép

A Vikram induláskor 3900 kg-ot nyomott, a leszálló egység ebből 1726 kg, és a fedélzetén magával vitt egy apró, 26 kg-os rovert, a Pragyant. A teljes programot Chandrayaan néven ismerik, és a 2019-es hasonló, de sikertelenül végződött Chandrayaan-2 küldetés megismétlése volt, Chandrayaan-3 néven. Ez esetben teljes sikert értek el, ami azért is említésre méltó, mert a Roszkoszmosz Luna-25 küldetése napokkal a Vikram sikeres leszállása előtt vallott kudarcot.

JAXA

A japán űrügynökség számára kulcsfontosságú volt a H3 hordozórakéta mihamarabbi hadrendbe állítása. A sokat késlekedő rakéta a H-2A leváltására szolgálna, de a többszörös halasztás után, 2023. március 7-én sorra került első indításnál a második fokozat nem indult be, így az, az orrán lévő ALOS-3 Földmegfigyelő-műholddal együtt megsemmisült.

A H3 első indítása 2023. március 6-án

Vígaszt talán csak az hozhatott, hogy a H-2A jól teljesít, és 2023. szeptember 7-én sikeresen pályára állította az XRISM röntgen-űrtávcsövet és egyben elindította a Hold felé a SLIM holdszondát. A teljesen feltöltve 700 kg-os szonda legfontosabb képessége, hogy nagyon nagy pontossággal, mintegy 100 méteren belül sikerült leszállnia a kitűzött ponthoz (ez általában simán több km-es szórás volt korábban). Vitt magával egy nagyon apró, mindössze 250 grammos, kézben elférő rovert is (a SORA-Q-t szó szerint egy játékgyártó cég készítette), és alapvetően az volt a cél, hogy felvételeket készítsen, és egyben képes legyen a Hold felszínén működni rövid ideig. Az űrszonda egy másik, némileg nagyobb „rovert” is magával vitt, ezt egyszerűen LEV-1-nek nevezték el, és hogy a különlegesség megmaradjon, ez a jármű apró ugrásokkal mozog a felszínen.

A SLIM teljes sikerrel hajtotta végre útját, így pedig Japánt az ötödik országgá tette, akinek a szondája sikeresen leszállt a felszínre.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!