2024. július 23., kedd

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Kultúra rovat

Oktoberfest - földi paradicsom, tuti fejfájással

  • (f)
  • (p)
Írta: |

A sörtopicban kaptam az ihletet, hogy talán sokaknak érdekes lehet, milyen is a híres...

[ ÚJ TESZT ]

A sörtopicban kaptam az ihletet, hogy talán sokaknak érdekes lehet, milyen is a híres Októberfeszt valójában.
2003-ban jártam ott, VIP-vendégként...

...nem itt kellene lennem. Néhány utcányival odébb már javában tombol a világ legnagyobb népünnepélye, én meg csak állok az Augustiner sörház főbejárata előtt, s lehunyt szemmel élvezem, ahogy az orrom megtelik a frissen csapolt sör és a párolt káposztával körített sült csülök illatával. Még egy kicsit maradok, és megyek a dolgomra – nyugtatgatom magam, ám a főúr néhány perecet és négy aranysárga nedűvel teli literes kriglit tesz a közeli asztalra, hogy a vakítóan fehér, kőkemény hab kocsonyaként remeg bele a mozdulatba. Elvesztem.

Félórával s egy korsó sörrel később megnyugodva bandukolok a Terézia-mező, az Oktoberfest helyszíne felé. Utamat bőrnadrágos bajorok és nagy szoknyás, vállkendős kedveseik szegélyezik, mert a jeles esemény tiszteletére öreg és fiatal egyaránt népviseletet öltött. Irigylem őket, s nem azért, mert Mercedesből, BMW-ből kászálódnak elő. Megpróbálom elképzelni, hogy a kalapjukba árvalányhajat tűző, bőgatyás menedzserek lepik el augusztus 20-án a budapesti Duna-partot, de fantáziám cserbenhagy, ezért sürgősen viszszatérek a valósághoz. Egyébként is megérkeztem a fesztiválparkba.

Elképesztő a csődület. Persze az ember ismeri a tavalyi adatokat, hogy 2002-ben tizennégy nap alatt 5,9 millióan tették tiszteletüket a sátrakban – egymillióval kevesebben, mint a rekordnak számító millenniumi esztendőben –, és megittak 5,7 millió liter sört, megettek 459 259 csirkét, 58 746 disznósültet, nyolcvanhét ökröt, és mindehhez 2,7 millió kilowattnyi elektromos energiára volt szükség, de mégiscsak más szembesülni a számsorok valóságos tartalmával. A nagykapunál apró, szürke emlékmű emlékeztet a huszonhárom évvel ezelőtt történt bombamerényletre, amelyben tizenhárman vesztették életüket. Tövében pedig apa és fia majszolja jóízűen az omlós sült halat, emlékeztetve rá, hogy 1980 már régen volt, s az Oktoberfesten szomorúságnak helye nincs. És a szédítő kavalkád dacára fejetlenségnek sem, mivel jó német szokás szerint mindenfelé precízen szerkesztett ismertetőanyagok várják a látogatókat, s próbálnak segíteni a döntésben, hogy merrefelé is kezdődjön a gasztronómiai és sörtúra.

Mert választhatjuk ugye az idehaza is jól ismert fajtákat, a Hofbraut, a Paulanert, a Löwenbraut, a Franziskanert vagy a Spatent, ugyanakkor ott vannak a magyar fülnek idegenül csengő nevek, a Hacker-Pschorr, a már nem is annyira ismeretlen Augustiner vagy a Braurosl, amely hangzása okán például kifejezetten fölfedezésre csábít. Talán mindenből egy keveset – határozom el, s már indulok is a legközelebbi sátorba, ahol történetesen Paulanert mérnek.

Itt mindjárt megtanulom az első leckét, tudniillik, hogy az Oktoberfesten nem lehet keveset inni. Még jó, hogy mások kárán okulok, mivel az asztalnál, ahol helyet találok, két spanyol fiatalember próbál pikolót rendelni. A pincér pedig mosolyogva bólint, térül-fordul, s a külhoni vendégek teljes elképedésére már hozza is a literes krigliket. Ellenkezni nem lehet, meg hát minek, így mire az ég felé mutató hüvelykujjal én is megrendelem a „pikolómat”, a spanyolok már javában zúgják, hogy „proszit!”

Közben átlapozom a fesztivál újságját. Dacolva az előbb jobbról, majd balról a nyakamba zuhanó ismeretlen, de tökéletesen részeg egyénekkel végiglapozom az ismertetőt, s megtudom, hogy az első Oktoberfestet 1810 októberében tartották, habár igazából nem is ez, hanem az 1811-es volt a valódi sörünnepély. Megtudom azt is, hogy a sátorban pillanatnyilag legalább kilencezren hörpöljük a malátalevet, de ezen nem lepődöm meg, hiszen a létszám gyanítható volt a hömpölygő hangorkánból, valamint a leginkább szaunára emlékeztető, fülledt, párás légkörből. Mégis magával ragadó a frenetikus forgatag, nyugodt szívvel elücsörögnék itt álló nap, ha nem hajtana a kíváncsiság, hogy mi a helyzet a többi sátorban.

És némi kulturtörténet is rámragad: a müncheni népünnepély gyökerei az 1810-es évre nyúlnak vissza, amikor Lajos (Ludwig) trónörökös – a későbbi I. Lajos bajor király – nőül vette Therese von Sachsen-Hildburghausen hercegnőt. Az esküvői ünnepségekre a müncheni polgárokat is meghívták, majd a menyegző után öt nappal a Nemzeti Gárda szervezett lovasderbit, mely versenyen a köznép is részt vehetett. A mulatságot azon a harmicegy hektáros helyen rendezték, ahol ma a sörsátrak állnak, s a mezőt is a hercegnőről nevezték el Terézia-mezőnek. A nép pedig olyannyira étékelte a gesztust, hogy a szép napokra emlékezve, 1811-ben megrendezték az első októberfesztivált, amelynek az ökörsütés volt a fő attrakciója. Az ünnep eddig huszonnégyszer maradt el háborúk vagy járványok miatt.
A népünnepély legfontosabb eleme azonban mégsem az ökör, hanem a Marzen nevű, lager típusú sör, melyet egyébként Oktoberfest vagy bécsi sörként is emlegetnek. A sörfajta neve a márciusra utal: ez volt az a hónap, amikor még lehetett főzni söritalt, melyet a nyár folyamán hideg barlangokban, pincékben tároltak, így az októberi sörfesztiválokon szinte friss csapolásként szolgálhatták föl. A Marzen közepesen testes, csábítóan édes-malátás ízű sör. Színvilága a narancsostól a vörösrézig terjed, alkoholtartalma 5 százalék vagy magasabb. A pilsénél alacsonyabb a komló-, de magasabb a malátatartalma.

A következő lecke, amit elsajátítok – s ez már kevésbé kellemes –, hogy ami odabent jólesett, az idekint, a harminc fokhoz közelítő hőségben elemi erővel sújt le az egyensúlyszervekre. Elbambulva lófrálok a klasszikus vidámparki díszletek között, elismerően végignézem, amint a legkülönfélébb szédítő eszközök az égbe repítik a népet, majd a céllövöldékhez megyek, mert kíváncsi vagyok, hogy két korsó között vajon megremeg-e a bajorok keze. Nos, az Oktoberfest céllövöldéseinek az anyagi csődtől a legkevésbé sem kell tartaniuk, mert negyedóra alatt mindössze egyetlen eredményes lövést látok, de az sem a pálcát, hanem az „Ich liebe Dich!” feliratú mézeskalácsot találja telibe. Arrébb viszont egészen más szerep jutott a hurkapálcáknak: a földbe tűzték őket, egész halakat húztak fel rájuk, s alájuk gyújtottak, így készítve el a folyami halászok tradicionális étkét.

Ki is nézek magamnak egy szép nagy, gülüszemű, pirosra sült példányt, de aztán meglátom, hogy a szomszédos kondérokban tetemes mennyiségű kolbász serceg, és fehérboros káposzta rotyog, így inkább átsétálok oda. Aztán nagyot nyelek, és mindent hagyok, mert eszembe jut, hogy kora délutánra jár az idő, s én még csak egyetlen sátorban jártam.

A harmadik lecke a legtanulságosabb. Hiába monumentálisak a sátrak, előbb-utóbb megtelnek, s mivel a fesztiválon álló vendéget nem szolgálnak ki, a biztonsági őrök ekkor bezárják az ajtókat. Vagyis előfordulhat, hogy aki későn, ráadásul rossz pillanatban érkezik, akár több órát is várhat idekint, mire elkezdhet ülőhelyet keresni odabent. Mégis beengednek, mert hogy ilyen messziről érkeztem. Magyarságom boldog tudatában végre ismét sok ezer söröző német polgár között kavaroghatok. Kiderül, hogy elsőre óriási szerencsém volt, a szabad lóca ugyanis nagy kincs, amire mindenki úgy vigyáz, mint a szeme fényére. Nagyon magyar arcot vághatok, mert az egyik asztalnál bulizó szőke hölgyek megsajánlnak, és maguk közé invitálnak. Be is mutatkoznak, de ezt már nem igazán hallom, a központi emelvényen ugyanis rázendít a fúvószenekar, s rajtam kívül mindenki egyszerre kezdi énekelni a dalt, amelynek lényege, hogy a refrén végén koccintani kell. Ilyen körülmények között gyorsan kiürül a korsó, s mivel a sláger is véget ért, folytatódhat a beszélgetés, most a pincérekről, mert egyikük csokorba fogott korsóhalommal épp az asztalunkhoz lép.

– Ügyes – jegyzi meg egyik asztaltársam, utalva a két kezében hét literes kriglit egyensúlyozó ifjú hölgyre. – El nem tudom képzelni, hogy bírják egész nap!
– Talán a pénzre gondolnak – veti közbe szemből valaki –, mert két hét alatt megkeresnek négy-ötezer eurót. Ezért is nehéz bekerülni a fesztiváli személyzet közé.
Kifizetem a sörömet – minden italt azonnal fizetni kell, hiszen ki tudná megjegyezni, hogy mikor ki hol és mit rendelt –, hat euró nyolcvan, vagyis hét, mert emelkedett hangulatában senki sem kéri a visszajárót. Az asztaltársaság tagjai viszont elpillednek az újabb körtől – igaz, ők nyitás óta szolgálatban vannak –, így már csak anynyit tudok kihúzni belőlük, hogy háromévente mezőgazdasági vásár is színesíti az Oktoberfest programját, noha mostanság egyre erősebbek azok a hangok, amelyek a szűkös helykínálat miatt leválasztanák egymásról a két rendezvényt.

– Vivat Balaton! – szedi össze magát még egyikük, az ital azonban az arcára loccsan, ezért felhagy a kísérletezéssel, s csak néz az alant mulatozókra, mintha legalábbis ellátna odáig. Ideje továbbállni, mert nem csak idebent a fejekben, hanem odakint is besötétedett, s a fesztivál ilyenkor mutatja a legszebb arcát. A vigalmi negyed neonköntösbe öltözik, minden pörög, forog, kavarog és villódzik, sípol, harsog, fújtat, szikrázik, hogy egy korty sört se kell inni, mégis beleszédül az ember. És még tizenkét sátor hátravan.

Azóta történt

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.