Egy kis Szingapúr

Köztudott, hogy csak a kezdők repülnek közvetlenül Szingapúrba, ha Szingapúrba utaznak, a profik és/vagy mazochisták először valamelyik környékbeli ország, pl. esetemben Malajzia valamelyik repterére érkeznek, ahonnan vonattal (átszállással természetesen), majd busszal közelítik meg célpontjukat. Érkezést követően így először Gemas-ig, majd Johor Bahru (továbbiakban: JB) városáig utaztam, melyet a maláj – szingapúri szárazföldi határátkelés krémjének tekinthető helyi buszozással fejeltem meg.

A Johor Bahruban található közlekedési csomópont: bal oldalon a maláj határellenőrzőpont és a szingapúri buszokat fogadó/indító Sultan Iskandar CIQ felé vezető gyalogos híd, a mozgólépcsőn lefelé a helyi, városi buszállomás, mögöttünk pedig JB Sentral vasútállomás található.

A maláj oldalon ugyan remekül egybefésülték a vasúti forgalmat bonyolító JB Sentral és a közúti forgalom ellenőrzéséért felelős Sultan Iskandar CIQ (Customs, Immigration, Quarantine) épületeit, így Johor Bahru belvárosába érve kóválygásmentesen juthatunk el buszok segítségével Szingapúr több pontjára, ez azonban elvben ellehetetleníti a gyalogos forgalmat, így reggel és este akár órákat (!) is elvihet pusztán a Causeway-en történő átkelés.

Ilyenkor a rutinosabbak általában már nem is szoktak tökölni, s a buszsofőrök akár már az út negyedénél szélnek eresztik a jónépet, hadd sétáljanak el a szingapúri határig, hiszen a járda továbbra is megtalálható, annak ellenére, hogy a maláj oldalon kifejezetten tiltják a gyalogos forgalmat.

A forgalomhoz képest hihetetlenül alulméretezett útlevél-ellenőrzés és a néhány sávos út okán nem ritka jelenség, hogy a buszon utazók egyszerűen elunják a reggeli / esti dugóban ácsorgást és gyalog vágnak neki a maláj és szingapúri ellenőrzőpontok közti, egyébként mindössze néhány százméter hosszú távnak. Az áldatlan állapotoknak a 2020-as évekre Johor Bahru belvárosáig bővülő Thomson – East Coast metróvonal vethet véget.

A Sultan Iskandar épületében először a kiléptető pecsétünket gyűjthetjük be az útlevélbe, majd rövid sétát követően érhetjük el a Szingapúr felé tartó buszok peronjait. A busztársaságok között akad maláj (pl. Causeway Link) és szingapúri (pl. SMRT, SBS) üzemeltetésű változat is, előbbiek így csak maláj ringgitet, utóbbiak csak szingapúri dollárt fogadnak el.

Leszögezendő azonban, hogy a maláj busztársaságok jellemzően olcsóbbak, hiszen pl. a Causeway Link üzemeltetésű CW2-es buszjárat mindössze 3,4 ringgitért (kb. 240 forint) visz el bennünket a szingapúri Queen St. Terminalig, míg az SMRT-féle 170-es busz 1,94 szingapúri dollárért (kb. 410 forint) teszi meg nekünk ugyanezt a szívességet (utóbbi a szingapúri közlekedési kártyák valamelyikével történő fizetés esetén áll, a készpénzes jegyvásárlás valamivel drágább).

Szingapúri helyi busz.

Nem egetverő összegek, általában „begpackerek” vagy a megfelelő valuta hiányában szenvedőknek nem mindegy, hogy mi mennyibe kerül.

Próbáltam valahogy úgy összeállítani ezt az írást, hogy ne írjam le a magyar nyelvű blogok történetében 62271541. alkalommal is kb. csak azt, hogy „Szingapúr = Marina Bay környéke” úgyhogy ezt leginkább a helyi kajákkal, a határmenti közlekedés (+ a szingapúri metró használatával) kivesézésével próbáltam elérni, de nem tagadom, első városnéző utam nekem is a Gardens by the Bay felé vezetett.

Szingapúr összes nagyobb látnivalója egy képen: bal oldalon az üzleti negyed felhőkarcolói, előtte a Marina Bay Sands Hotel, majd a Supertree Grove.

Szingapúr valóban hihetetlenül zöld, a várost övező „legendák” közül talán ez az egyetlen, amivel egyet tudok érteni, és amellyel nem tudnék jellemezni hirtelen semmilyen más, hasonló kaliberű várost. Nemcsak a belvárosban, de a relatíve zsúfolt lakónegyedek között is lépten-nyomon füvesített terek, fák, kisebb-nagyobb parkok fogadják az arra járót, nagyban hozzájárulva a város kellemes atmoszférájához.

A tavaszi, szeszélyes idő okán külön hálás voltam a városszerte, hosszabb-rövidebb szakaszokon megtalálható fedett járdáknak, de meglepő módon az önkormányzati lakóépületek is szolgálhatnak rögtönzött esőbeállóként, hiszen nemhogy az épületek földszintje, de gyakran még a lakásokhoz vezető lépcsők, liftek is megközelíthetőek mindenféle barikád leküzdése nélkül.

A fedett járdák és a hihetetlenül sok zöld térrész a szingapúri „lakótelepeknek” is kijár.

Na, de mégis milyen hát az a Marina Bay? A buja, tágas Gardens by the Bay véleményem szerint olyasmi attrakció lehet, mint New Yorkban a Times Square, ahol az a monda kering, hogy helyivel nem lehet találkozni. Néhány futót leszámítva (bár lehet, hogy ők is csak a szomszédos Marina Bay Sands Hotelből ugrottak le) szinte csak kisebb-nagyobb turistacsoportokkal futottam össze, egy ízben még magyar szavak is megcsapták a fülem.

A turisták csoportjai főként a park meghatározó létesítményeinek számító Supertree Grove-nál és a „szuperfákat” összekötő Skyway-nél sorakoztak, úgyhogy ez utóbbihoz már nem is volt kedvem kivárni a sort, de nem nagyon éreztem, hogy ez csorbította volna az élményt.

A Gardens by the Bay részlete, háttérben a Supertree Grove és a Skywalk. A 25 - 50 méter magas, fára emlékeztető szerkezetek számos lián-, páfrány- és orchideafajnak is otthont adnak.

A parkban (kertben?) való közel egyórás bolyongást követően a Marina Barrage-nál lyukadtam ki, mely Lee Kuan Yew elképzelései nyomán 2008-ban került átadásra, nemcsak kilátást nyújtva a belvárosra, de egy új víztárolót és gátat is biztosítva Szingapúrnak.

Az árvízvédelmet is biztosító Marina Barrage-ről kiváló kilátás nyílik a környező városrészekre, így a Marina Bay Sands Hotel és a Gardens by the Bay mellett a szingapúri óriáskerék, a Singapore Flyer is megcsodálható.

Malajzia után a szingapúri napok során is utánaolvastam kicsit a helyi etnikumoknak, vallásoknak, így például meglepett, hogy míg Malajziában az iszlám a hivatalos és ebből kifolyólag a legnépszerűbb vallás is, addig Szingapúrról messze nem mondható el, hogy akár az iszlám, akár bármelyik vallás különösen dominálna (mondjuk Szingapúr lakosságának kb. ¾-e kínai származású, úgyhogy…). Sőt, felmérések szerint Szingapúr az egyik legtoleránsabb ország a vallások tekintetében, így a helyi tíz, fő vallásból álló lista élén a buddhizmus kb. 31%-kal vezet, ám a második helyen még mindig nem az iszlám, a taoizmus vagy más, környéken „divatos” vallás, hanem az ateizmus következik, már ha ez nevezhető vallásnak. Annak tükrében, hogy a botozás még mindig kiszabható büntetési forma, nem gondoltam volna, hogy vallások terén (is) ennyire felvilágosultak, ráadásul még Jehova pénzmosói is be vannak tiltva. Lee Kuan Yew, Szingapúr alapító atyja mondta annak idején, hogy:

"Egy többnemzetiségű államunk lesz Szingapúrban. Példát fogunk állítani [a világnak]. Ez nem egy maláj nemzet, ez nem egy kínai nemzet és nem is egy indiai nemzet. Itt mindenkinek lesz helye, minden nyelv, kultúra, vallás egyenlő lesz."

Jó látni, hogy Szingapúr a mai napig hű maradt ehhez az elképzeléshez és nem Molotov-koktélozza egymást keresztény, buddhista, hindu, zsidó, noha a kezdetekkor, az 1960-as években még nem volt feltétlenül zökkenőmentes a békés együttélés.

A Haji Lane részlete.

Úgyhogy, ha valaki szabadidejében végigsétál a South Bridge Rd. – North Bridge Rd. kb. 3 kilométeres szakaszán, az a buddhista „Buddha Foga Templomot” (Buddha Tooth Relic Temple), Szingapúr legrégebbi hindu templomát, az 1827-es alapítású Sri Mariamman templomt, a Szent András katedrálist és a Masjid Sultant is megtekintheti.

A szingapúri Masjid Sultan a Jalan Pinang felől fotózva. A környéken fellelhető Arab St., Muscat St. és társaik tükrében nem meglepő módon főként különféle arab és perzsa szolgáltatásokat, éttermeket találhatunk a környéken.

Szingapúr jellemzően nem a legolcsóbb városok listáján szokott felbukkanni, így számítottam rá, hogy egy adag pagpag is 10 dollártól fog majd indulni, de azért rövid időn belül sikerült megtalálni az arany középutat az újra kisütött élelmiszer-hulladék és a Michelin-csillag között.

A szingapúri nevezetességek közé tartozó köztisztaságot védendő, a Tajvanon, Malajziában stb. fellelhető ételstandok itt jellemzően egy nagyobb, szervezett egységként, ún. „hawker centerként” vagy „food courtként” bukkannak fel, ahol a standok mellé nemcsak asztalok, de a maradékot eltakarító személyzet, mosdók, kézmosási lehetőség is tartozik. Az étkezők környékét így jellemzően nem borítják olajfoltok, ételmaradék stb. és szerencsés esetben lehetőségünk van ülve elfogyasztani a fél tandoori csirkét.

A Maxwell St. Food Court részlete.

Az ételek között valószínűleg mindenki meg fogja találni a kedvére valót, hiszen a multikulti Szingapúr a kínai (pl. kantoni), indiai, maláj és számos további konyha kedvelőinek is kedvez, így baót, a nyugati látogatók körében is kedvelt „csirkés rizst”, különféle curry csodákat, vagy az indonéz konyha egyik ékkövének számító ampo snacket is választhatjuk.

A „seremban siew pau” avagy „芙蓉燒包” (fúróng shāobāo) egy érdekes dim sum származék, mely a baóhoz hasonlóan disznóhúst, gyömbért, a karalábéhoz hasonló jicamát stb tartalmaz, csak épp kisütve kerül a vevő elé.

A Maxwell St. közelében található „food courtot” több alkalommal is felkerestem, s némi malajziai tapasztalat után már elismerően írtam fel több, ottani ételt a képzeletbeli, „számszakilag ugyanannyi, csak a pénznem más” listámra, hiszen anno Ipoh-ban ugyanúgy 5 egység pénzt fizettem kb. ugyanannyi csirkés rizsért, csak előbbi esetben ringgitben, utóbbiban szingapúri dollárban fizettem. (Ez a jelenség különösen a buszoknál érdekes, hiszen pl. az említett, CW2 jelű busz viteldíja Malajziából Szingapúrba 3,4 ringgit, Szingapúrból Malajziába viszont már 3,4 szingapúri dollár, azaz kb. 10 ringgit.)

Érdemes még elmerülni a helyi „kakaófogyasztási” szokásokban is, hiszen a Nesquik kakaóporhoz hasonló, ugyancsak Nestlé gyártmányú Milo italporból készült nyalánkságoknak se szeri se száma.

Szingapúr és Malajzia „nemzeti itala” az Nesquikhez hasonló, ugyancsak a Nestlé által gyártott Milo, melynek vízben vagy tejben feloldott változatainak száma eltörpíti még a kávéfogyasztás kultúráját is. A képen egy pohár „Milo Dinosaur”-t láthatunk, mely a Milón és vízen felül jégkockákat és sűrített tejet is tartalmaz, a jégkockák által „elvett” Milo port pedig annak tetején halmozzák fel.

A Milót nemcsak éttermekben, hanem Milo „szaküzletekben”, fagyiárus autókhoz hasonló egységekből is beszerezhetjük, így könnyedén fogyaszthatunk tojásos vagy curry-s Milót a reggeli nasi kang kang mellé.

Néhány, Szingapúrban és Malajziában is fogyasztott Milo változat. Az elnevezések egyébként kávé vagy tea esetén is használhatóak, pl. a „kopi c” ugyancsak cukrot és cukrozatlan sűrített tejet tartalmaz. (A „condensed milk” és „evaporated milk” között egyébként ez a különbség, hogy bár mindkettő „sűrített tej” előbbi édes, utóbbi nem. Forrás: Itudia)

Az utcákon bóklászva azonban másféle nyalánkságokra is bukkanhat az érdeklődő, például a nagy becsben tartott „jégkrémes kenyérre”, melyet a lenti képen is látható, színes, ízében és állagában egyébként teljesen a toastkenyérhez hasonló pékáruban vagy a közönségesebb ostyalapok között szervíroznak, általában 1-1,5 szingapúri dollár közötti áron. Utam alkalmával ezúttal egy egészen meglepő helyen, a luxusmárkák üzleteivel teleszórt Orchard Roadon, a helyi Apple Store közelében futottam bele a már távolról is jól látható, sárga napernyővel felszerelt fagyiárus jóemberbe.

Szingapúr egyik nemzeti édességét, a kenyérbe vagy ostyába töltött fagyit terítő árus a luxusmárkák üzleteivel telepakolt Orchard Rd. közelében.

Az elkészült finomság – mely kibírhatóbbá teheti a forró, párás, szingapúri napokat –, így néz ki:

Az általában 1-1,5 szingapúri dollárért adagolt fagyis kenyér pedig eképp néz ki.

Falusi gyerek lévén én mindig is élveztem a nagyvárosi forgatagot, a bolyongást a felhőkarcolók tövében, úgyhogy számomra kifejezetten hangulatos volt minden este elsétálni a bankok belvárosi felhőkarcolói között, és külön tetszett, hogy mindezt egy nagyvárostól idegen zöld környezetben tehettem meg.

A Marina Bay Sands és a Helix Bridge.

Kimaradt azonban az állatkert, melyet ugyan sokan dicsértek, de végül nem tudtam rászánni az ajánlott egy teljes napot. Személy szerint a japán és kínai kerteket is megnéztem volna, ahogy budget kilátóként a Pinnacle Duxtont is ildomos lett volna felkeresni. Sebaj, majd legközelebb…

Végezetül pedig: élnék-e Szingapúrban? Szingapúr sokak számára csábító lehet, hiszen általánosságban is viszonylagos jólét, biztonság, egy zsúfolt városhoz képest kellemes atmoszféra fogadja a látogatót, ám ismerősök beszámolói alapján érdemes fontolóra venni néhány tényezőt. Tajvani ismerőseim közül – akik már dolgoztak hosszabb-rövidebb ideig Szingapúrban –, egymástól függetlenül is gyakran a helyiek „toxikus”, házmesterjellegű, már-már arrogáns viselkedésére, anyagiasságára panaszkodtak. Előbbit egy rövid affér erejéig nekem is volt lehetőségem megtapasztalni, mikor a helyi metró munkatársa a kis fülkéjéből ordenáré módon, üvöltve szólt rám, hogy ne fotózzam az állomás nevét tartalmazó táblát, mert az „Protected object”. Számítottam rá, hogy valakinek gondja lesz a fotózással a metró területén, így már előre felkészültem a cég FAQ-jával, de nem gondoltam volna, hogy pont egy alkalmazottnak kell majd ezt bemutatnom.

Sokan mondják, hogy Szingapúr egyébként micsoda diktatórikus egypártrendszer, mely nem igaz, hiszen rendszeresen vannak választások, csak éppen mindig ugyanaz a párt nyer. „Minek javítsuk meg azt, ami jól működik?” – mondta egy helyi, némi büszkeséggel a hangjában, hogy ez a „flawed democracy” sok tekintetben köröket ver a szupertoleráns és a végtelen személyes szabadság fellegvárának tartott Nyugatra.

Szingapúr nemcsak Indonézia, Malajzia, Banglades vagy éppen India, hanem gyakran viszonylag gazdagabbnak tekinthető országok, például Tajvan vagy éppen Hongkong lakói számára is az „ígéret földjét” jelenti.

Sokak számára a helyi, szigorú (vagy legalábbis annak tűnő) szabályok, törvények, az erősen kontrollált mindennapok is taszítóan hathatnak, kezdve a rágózás tilalmától egészen a külföldön tankolható üzemanyag mennyiségéig, hiszen például a Malajziába igyekvő autósokat úgy próbálják meg eltántorítani a külföldi tankolástól, hogy kilépéskor ellenőrzik a járműben lévő üzemanyag mennyiségét, és ha az nem elég, akkor visszafordítják az illetőt.

Nekem speciel nincsenek olyan szokásaim, melyek összeakadnának a helyi törvényekkel (vagy nem tudok róla): nem rágózom, nem dohányzom, nincs autóm se (bár néha tényleg jó lenne venni egyet, csak aztán mindig eszembe jut, hogy hány kiló sztéket tudnék venni egy autó árából, sétálni meg amúgyis egészséges...), nem füvezek, kokainozok, nem futtatok lányokat sem. Ha szervilisnek nem is, konfliktuskerülőnek viszont tartom magam, így a suttyó emberek kezelése sem mindig zökkenőmentes, szóval egyelőre annyit mondanék: Kipróbálnám, de nem biztos, hogy hosszú távon is el tudnám kötelezni magam.