2024. április 24., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Utazás rovat

Malajzia három felvonásban

Első alkalommal munka miatt érkeztem az országba, másodjára és harmadjára pedig azért, mert megtetszett.

[ ÚJ TESZT ]

A malajziai ónbányászat és az ipoh-i hakkák rövid története

Peraki tartózkodásom alatt a hízás és látványosságok megtekintése mellett időt szakítottam a helyi, viszonylag híres ónbányászat felfedezésére is. Malajziában, az első nagyobb lelőhelyek 1848-as kiaknázásáig is folyt valamilyen szintű, primitív ónkitermelés, mely jellemzően folyami, az aranymosáshoz hasonlító tányéros megoldásokból állt.

Ónmosók a Kinta-folyóban. A mosáshoz használt „dulang” körkörös mozgatása lehetővé tette, hogy a könnyebb anyagok elváljanak az óntartalmú anyagoktól, leülepítve azt a tányér alján. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)
Ónmosók a Kinta-folyóban. A mosáshoz használt „dulang” körkörös mozgatása lehetővé tette, hogy a könnyebb anyagok elváljanak az óntartalmú anyagoktól, leülepítve azt a tányér alján. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

Később, a bevándorolt kínai munkások segítségével további lelőhelyeket fedeztek fel Selangorban, illetve a Kinta-folyó völgyében, melyekért 1861 és 1874 között szó szerint háború folyt a maláj urak és a kínai bevándorlók között, mely megzavarta a britek ónellátását, így azok szétcsaptak a harcoló felek között, elhozva az 1874-es pangkori békét.

A malajziai ónérc elsősorban kassziterit (SnO2) formájában található meg, melyet többek között vas és kadmium is szennyezhet. Az érclelőhelyek többsége „alluviális”, vagyis a folyó árterének egy olyan, hordalékkal beborított része, melyet kőzettörmelék, homok vagy iszap alkot, míg a zárókőzet jellemzően mészkő, gránit vagy csillámpala. Az ilyen módon csapdába esett, 10-30% óntartalmú réteg helyi elnevezése a „karang”, vagy „pay dirt”. A kitermelés során általában ezen óntartalmú rétegeket célozzák, melyre az évtizedek során számos különböző technológiát is alkalmaztak, kezdve az egyszerű „kapálástól” a kotráson át a külszíni fejtésig. További mosást követően az immár 70-75% óntartalmú elegyet az olvasztókba küldték, melyekből 99,9% tisztaságú rudakat öntöttek. Kezdetben ezt külföldön végezték, ám a malajziai ónbányászat felfutásával szükségessé vált néhány hazai üzem létrehozása is, így 1887-ben Szingapúrban, 1902-ben pedig Butterworth-ben is létesült egy-egy olvasztóüzem, a feldolgozatlan, „szmötyis” karangra pedig exportvámokat vetettek ki.

A Batu Gajah és Tanjung Tualang között található TT5 kotróhajó.
A Batu Gajah és Tanjung Tualang között található TT5 kotróhajó.

A britek megjelenésével hamarosan rohamos fejlődésnek indult az egyébként többnyire emberi erővel fejtett, körülményes ónbányászat, melyet először nagynyomású vízágyúkkal, ún. „monitorokkal” támogattak. A víz segítségével leválasztott óntartalmú réteg a bányaudvar alján található ciszternába áramlik, ahonnan pumpák juttatják fel azt ismét a „palongnak” nevezett, fából készült tárolókig.

Ennél jóval hatékonyabb, gyakorlatilag a nap 24 órájában üzemeltethető megoldást jelentettek a kotróhajók, melyek a rajtuk elhelyezett vedersoros kotró segítségével fejtették le az óntartalmú rétegeket. Ebből az elegyből aztán egy, a hajón elhelyezett mechanikus szűrő segítségével vonták ki az óntartalmú anyagokat, melyeket aztán később, a szárazföldön dolgoztak fel. Malajziában az első ilyen úszó bánya 1912-ben érkezett meg (alkatrészenként) az angol F. W. Payne & Son üzeméből.

A tisztítatlan, kb. 15-20% óntartalmú termék felfogására alkalmas tartályok a Tanjung Tualang 5-ös számú kotróhajón. Az edényeket a felettük, sínen közlekedő motor segítségével juttatták partra, ahol a további finomítást végezték.
A tisztítatlan, kb. 15-20% óntartalmú termék felfogására alkalmas tartályok a Tanjung Tualang 5-ös számú kotróhajón. Az edényeket a felettük, sínen közlekedő motor segítségével juttatták partra, ahol a további finomítást végezték.

Az ónbányászat fénykorában több tucat, ehhez hasonló hajó üzemelt Malajzia-szerte, ezek közül néhány egészen az 1980-as évekig, az ónárak bezuhanásáig üzemeltek, melyet követően vagy elbontották azokat, vagy megtartották az utókornak.

Vedersoros kotrófej, mely 115 darab, egyenként 2 tonna tömegű vedreket továbbít.
Vedersoros kotrófej, mely 115 darab, egyenként 2 tonna tömegű vedreket továbbít.

Az egyetlen megmaradt, napjainkban is látogatható kotróhajó a Batu Gajah és Tanjung Tualang városai között található TT5, vagyis Tanjung Tualang No. 5 nevet viseli. A 4500 tonna öntömegű platform a már említett angol gyártó jóvoltából, 1938-ban állt szolgálatba és összesen 44 éven át, egészen 1982-ig járult hozzá a malajziai ónbányászat sikeréhez. A hajó inkább hasonlít azonban egy olajfútó platformhoz, semmint tényleges vízi járműhöz, hiszen mozgását kábelek segítségével, a partról szabályozták, illetve maga a berendezés is egy pontonhídon keresztül közelíthető meg.

A kotrófej egyik vödre. A vödör belső felületén remekül megfigyelhetjük a felrakó hegesztés nyomait. Ez a vödör anyagának elhasználódását hivatott megakadályozni, hiszen a hegesztéshez használt elektróda bevonata jóval keményebb az alapanyagnál.
A kotrófej egyik vödre. A vödör belső felületén remekül megfigyelhetjük a felrakó hegesztés nyomait. Ez a vödör anyagának elhasználódását hivatott megakadályozni, hiszen a hegesztéshez használt elektróda bevonata jóval keményebb az alapanyagnál.

A világ óntermelésének egykoron jelentős hányadát adó malajziai ónbányászat napjainkra alig több mint 1,5%-kal veszi ki a részét a termelésből, melynek alapvetően két oka van: Az egyik, hogy az ón ára – bár története során végig rendkívül képlékeny volt – 1985-ben több, mint 50%-ot zuhant, a másik pedig az új lelőhelyek hiánya, hiszen a megmunkálható földek bányákká való alakítása rendkívül költséges. Szintén nem elhanyagolható tényező a környezetvédelem, hiszen a kimerült bányák területeinek újrahasznosítása nehézségekbe ütközik, a legtöbb helyen így olajpálma telepítésével próbáltak meg úrrá lenni az iszaposodó bányatavakon.

A kotróhajón túl az Ipoh-szerte megtalálható bányászegyesületek a malajziai ónbányászat elválaszthatatlan részét képező, elsősorban hakka kínai bányászok néprajzába, történelmébe is betekintést engednek.

Az egyik peraki bányászegyesület irodájának épülete.
Az egyik peraki bányászegyesület irodájának épülete.

Luo Xiang-lin (羅香林), az egyik leghíresebb hakka néprajzkutató szerint a hakka népvándorlások összesen öt hullámban zajlottak, ezek közül az első, Qin Shi Huang (秦始皇), a Qin-dinasztia és az egyesített Kínát létrehozó első uralkodó színre lépése és Luoyang (洛陽), az egykori kínai főváros Kr.u. 311-es bukása között zajlott, mikor a harcokat megelégelő hakka arisztokrácia és értelmiség tömegesen vonult délebbre a Sárga-folyó központi régióiból.

A második hullám a Tang- (618 - 917) és Song-dinasztia (960 - 1279) fennállása között, az öt dinasztia és tíz királyság korában zajlott, mely elsősorban Kína ismételt töredezésének volt köszönhető, így ennek során a malajziai hakkák ősei a mai Anhui, Jiangxi, Fujian és Guangdong provinciákban tömörültek. A következő nagyobb megmozdulás a 12-13. századra, a mongol hódító háborúk idejére tehető (Song-dinasztia), melynek végén a Kubiláj nagykán által alapított Yuan-dinasztia megsemmisítő csapást mért a megmaradt Song erőkre, a Song királyi család délre menekülését támogató hakkák pedig Jiangxi és Fujian déli részein telepedtek le.

Jellegzetes hakka fejfedővel ellátott gyerekek játszadoznak. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)
Jellegzetes hakka fejfedővel ellátott gyerekek játszadoznak. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

A soron következő népvándorlás viszonylag sokat váratott magára, így ehhez már csupán a 17. századig, a Ming- (1368 – 1644) és Qing-dinasztiák (1644 – 1912) találkozásáig kell visszanyúlnunk, melynek során a szárazföld belsejében megtelepedett hakkák többek között Tajvanra, Sichuan, Guangxi, Hunan és Guangdong provinciák part menti régióiba is eljutottak. Az utolsó, Malajziát, valamint Hainan szigetét is érintő nagyobb megmozdulás az 1850 – 1864 között zajló Taiping felkelést követően zajlott, mikor is a meggazdagodás és a jobb élet reményében „Nanyang” (kb. Délkelet-Ázsia) és „Jinshan” (San Francisco) felé is tömegesen indultak meg nemcsak hakkák, hanem a legtöbb kínai népcsoport tagjai.

Hakka árus Ipoh-ban a XX. század elején. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)
Hakka árus Ipoh-ban a XX. század elején. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

Az otthonaikat elhagyó, Malajziába (vagy egyébként bárhová) vándorolt kínai migránsok élete meglehetősen hányattatott volt, többségüknek gyakran egy vasa sem volt, így a kínai ügynököknek kiszolgáltatva vágtak neki a hosszú tengeri útnak. A zsúfolt dzsunkákon gyakran a személyes holmik tárolására sem volt elég hely, így többen csak azt a ruhát vitték magukkal, amiben voltak, néha még cipő sem jutott számukra, igaz, egy bevándorló szerint „ez nem számított, hiszen abban az időben senki nem viselt cipőt [Ipoh-ban]”. Phoong Tet Ching egyike volt a számos kivándorlónak, aki 1926-ban vágott neki a Guangdongból Szingapúrig tartó útnak abban a reményben, hogy ismét találkozhat a korábban Papan városában letelepedett családjával. Az alábbi részletek az ő naplójából származnak.

Nyolc napot töltöttünk Swatow (mai Shantou) városában, mire felszálhattunk a Xiamen, majd a Szingapúr felé tartó hajóra. E hajó mindössze 3000 tonna körül volt, de a fedélközben több mint 1000 embert szállásoltak el. Hihetetlenül zsúfolt volt. Három, tengeren töltött nap után egy szörnyű viharra ébredtem, mely úgy dobálta a hajót ide-oda, hogy az utasok összekeveredtek a csomagjaikkal. Sokan megsérültek és hánytak. A hányás beborította a ruháikat és az egész hely pokolian bűzlött. A hajó erősen rázkódott, a hajótesten átcsapó hullámok pedig mennydörgésként hatottak. A matrózoknak még az ablakok tömítéseit is meg kellett javítaniuk, hiszen a víznyomás tönkretette azokat. Szörnyű élmény volt az egész… A vihar két napig tartott, mire az végre enyhülni kezdett, én meg csak ültem a csomagjaimon órákon át. Mivel jobb erőben voltam a többségnél, segítettem utastársaimnak átöltözni, azokat pedig, akik annyira kimerültek a vihartól, hogy már járni sem tudtak, kikísértem a mosdóba. Néhányan annyira betegek lettek, hogy már enni sem tudtak, így nekem adták a saját részüket. Két napon át négy tálka rizst ettem reggelire, ötöt ebédre, hetet pedig vacsorára, így 16 tálkával új napi rekordot állítottam fel! Összesen hat és fél napig tartott, mire Szingapúrba értünk.

Idős hakka házaspár. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)
Idős hakka házaspár. (Forrás: A Han Chin Pet Soo gyűjteménye)

A Han Chin Pet Soo egy hasonlóan motivált kínai fiatalember, a 19 éves Leong Fee-nek és 16 további társának köszönhető, akik „egyedüli kínaiként” 1876-ban érkeztek egy Epoh nevű, mindössze néhány kunyhót tartalmazó kis településre. Fee egy öreg teherhajóval érkezett Penangba, ahol először szakácsként dolgozott fél éven át, majd ugyanebben az évben a Kinta-folyón hajózva érte el Epoh-ot. Bízva az ón nyújtotta gazdagságban, az 1880-as évek végéig segédmunkásként dolgozott, majd elegendő pénzzel a zsebében hazatért Kínába, ahonnan 1889-ben tért vissza. Az 1892. június 1-jén pusztító „nagy ipoh-i tűzvészt” követően Ipoh neki köszönheti az első téglaházakat, míg ezen évben a Han Chin Tin Miners’ Club is megnyitotta kapuit.

A szigorúan hakka származású bányászok számára fenntartott kétszintes villa a mai klubház helyén állt, célja a bányászok közti kapcsolat megteremtése és azok szórakoztatása volt, illetve ezek családtagjai, barátai számára szállást is nyújtott.

A Han Chin Pet Soo ma is látogatható épülete Ipoh óvárosában.
A Han Chin Pet Soo ma is látogatható épülete Ipoh óvárosában.

A Han Chin Pet Soo számos, korát meghaladó vagy éppen meghazudtoló vonással rendelkezett, így pl. egy 1897-es kormányzói rendelet szerint a klubtagok legálisan űzhettek szerencsejátékokat (pl. mahjong), a klubházon belül megengedett volt a prostitúció, az ópium fogyasztása, valamint a „bandázás” (triádok) is.

A Han Chin Pet Soo étkezője.
A Han Chin Pet Soo étkezője.

Makaóból, Szingapúrból kiindulva talán nem túlzás a múzeumban is olvasható, „Senki más nem szereti úgy a szerencsejátékokat, mint a kínaiak.” felirat, annak ellenére, hogy napjainkban egész Kínában, illetve Tajvanon is tiltott a szórakozás ezen formája. Pedig a szerencsejátékok a kínai társadalom minden szintjén megjelenő tevékenységnek számított, sőt, úgy vélték, hogy az alkoholhoz hasonlóan, egy kicsi kifejezetten jót tesz az egészségnek. Ebből kifolyólag nemcsak a tehetősek, hanem a szegényebb réteg tagjai is előszeretettel vitték vásárra nehezen megszerzett pénzüket, remélve, hogy valami isteni szerencsének köszönhetőn sorsuk jobbra fordulhat.

Fan-tant (番攤; fāntān) „játszó” bábuk a Han Chin Pet Soo második emeleti klubhelyiségében.
Fan-tant (番攤; fāntān) „játszó” bábuk a Han Chin Pet Soo második emeleti klubhelyiségében.

Ha a szerencsejátékhoz hozzácsapjuk az ópium fogyasztásának lehetőségét, illetve a prostitúciót, inkább merülhet fel bennünk valamiféle bordélyház, semmint egy klubház képe. S honnan jött a prostituáltak többsége? Egy sokak számára talán meglepő helyről: Japánból. A japán feudális berendezkedés végét jelentő Meiji-kor (1868 – 1912) alkonyán megindult „joshigun” (女子軍), vagyis „nők hada” azokra az önszántukból elvándorolt, de inkább elhurcolt, jellemzően szegény családból származó nőkre, lányokra utal, akik a 20. század elején kerültek Délkelet-Ázsia, Kína, de akár Hawaii és a kontinentális USA számos részére. Az efféle nők a „karayuki-san” (唐行きさん), vagyis kb. „elvándorolt kisasszony” megnevezést kapták, többségükre azonban sanyarú sors várt, hiszen a nemi betegségek mellett az embertelen körülmények, testi megalázás is tizedelte őket, így csupán néhány „befutott” szerencsés jutott el odáig, hogy a koloncokat levetve saját bordélyt nyithasson.

Ipoh-ban az első japán bordélyházak 1893-ban jelentek meg, ám ezek jellemzően csak az 1920-as évektől kezdtek ténylegesen japán származású munkaerőt alkalmazni, mikor a környékbeli japán lakosság száma kb. 180-ra emelkedett.

A Vörös-folyó deltájának vidékére, a mai Vietnam területére költözött Karayuki-san hölgyek. (Forrás: Daiki55)
A Vörös-folyó deltájának vidékére, a mai Vietnam területére költözött Karayuki-san hölgyek. (Forrás: Daiki55)

A Han Chit Pet Soo Leong Fee saját pénzén üzemelt egészen 1912-ig, az alapító haláláig, melyet követően a klub vezetését fia, Leong Yin Khean és néhány további társa vette át, ám később, 1927-ben eladták azt a klubtagoknak.

A klubház 1929-ben egy alapos felújításon esett esett át, így például kibővítették még egy szinttel, illetve ma is látható erkély is ekkor készült. A klub fennállásának 37. évfordulójára tervezett ünnepséget így már egy nagyrészt felújított és korszerűsített épületben tarthatták meg 1930. május 5-én és valószínűleg itt villantak fel Ipoh első, elektromos árammal üzemelő lámpái is, hiszen a villamos hálózat ebben az évben érte el a környéket is. Érdekesség, hogy volt itt egy GEC, tehát General Electric Co. (1886 – 1999) gyártmányú „csillárkapcsoló” is, melyet a tárlatvezető hölgy automatikusan a jóval híresebb, ma is létező, amerikai GE-hez kapcsolt, holott a márkajelzés egyértelművé tette, hogy az előbbiről van szó. Erre az apróságra ott helyben én is felhívtam a figyelmet, kíváncsi vagyok, hogy azóta utánanéztek-e ennek a rejtélynek.

Ipoh valószínűleg első elektromos lámpája szintén a Han Chit Pet Soo klubházában található.
Ipoh valószínűleg első elektromos lámpája szintén a Han Chit Pet Soo klubházában található.

A klub története 1941-ben, a japán megszállást követően indult hanyatlásnak, így a területi viták folyamán az épületet, annak tulajdonosainak tudtán kívül eladták, így azok 1945-ig, a japán kapitulációig és a tulajdonosi háttér tisztázásáig nem is használhatták az azt. 1960-ban az épület még egy kisebb felújításon esett át, ekkor kerültek beépítésre az első légkondicionálók is. Az ónbányászat hanyatlását követően azonban a klubtagok száma lecsökkent, többségük utódjai már nem keresték a boldogulás efféle módját, így 2012-re már nem volt elég támogató a klubház fenntartásához, az majdnem az enyészeté vált. A megmaradt klubtagok azonban közös megegyezéssel bérbe adták az épületet a mai fenntartó ipohWorld számára, így a látogatók egy remekül megőrzött, hangulatos tárlatban fedezhetik fel a múltat.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények

  • Húszezer perc Hangzhouban

    Közel két hetes móka Kína egyik kevésbé visszataszító városában és annak környékén, öregurasan.

  • Kansai kalandok

    Rövid bemutató a „tágabb” Kansai régió, Oszaka, Kiotó, Vakajama és egyéb vidékek közreműködésével.

  • Délkelet-Ázsia 5 hétben

    Itt hagyva az európai telet, január végén Márk barátommal Délkelet-Ázsiába indultunk egy 4000 km-es útra.

  • Bangkok, Thaiföld – a mosoly országa

    Első repülőutam, ismerkedés a metropolisszal, ahol olcsó az élet és a legtöbb kaja nagyon (!) csípős.

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.