Hirdetés

2019. április 24., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Akármi rovat

Hogyan hallgassunk zenét?

  • (f)
  • (p)
Írta: |

A hangerőn, a tonna basszuson és a hideg sörön túl... Na jó, a sör maradhat!

[ ÚJ TESZT ]

Előszó

A cím elég bagatell - de mégis, újra és újra olyat látok (és hallok), hogy a maradék hajam is égnek áll a hátamon lévő csekély szőrzettel teljes egyetértésben, miközben szívem stabil 160bpm-re áll be, agyam pedig láncfűrésszel igyekszik kikaparni magát a fejemből a szemeimen át.

Itt ülünk a digitális érában, körülvesz minket az információ (aminek nagy része egyszerűen felesleges szemét, tegyük hozzá), rohanunk, csináljuk, megtermeljük, elfogyasztjuk. A zenét is. Azt a zenét, amely lehet végtelenül egyszerű vagy agyvérzésig komplikált, de akkor is, az emberiséggel egyidős, ami még mindig a hatása alá tud vonni minket. Akkor is, ha úgy tekintünk rá, mint fogyasztási cikkre, és akkor is, ha szent, vagy legalábbis fontos dologként kezeljük, illik megadni a módját. Ebben, azaz a módban van pár alapelv, amit mindenki elfogad, és van pár dolog, általában apróságok, amikben akár teljesen ellentétes vélemények alakulhatnak ki. Az egész zenehallgatásra jellemző a szubjektivitás - ez még egy dolog, ami teljesen érthető, hiszen nincs két egyforma fül. De sajnos itt is, mint minden téren, van, aki jobban tudja, csak, mert genetikailag benne van, mert neki azt mondták a profik, ő azt olvasta egy szaklapban, blablabla. Az alább olvasható pár irányelv is szubjektív - mindenbe bele lehet kötni. A vélemény meg olyan, mint a s***lyuk, ugye...

Jelen kis értekezésben a „kezdő zenehallgatók” számára szeretnék segítséget nyújtani. Jelen témában szerzett tapasztalatom nem nevezhető különösen mélynek, de jártam a legtöbb budapesti, audiofil és HI-FI termékeket árusító helyen, ahol van lehetőség a hangfalak és erősítők meghallgatására (és éltem is a lehetőséggel), továbbá jó pár otthonban, home és profi stúdióban. Beszélgettem emberekkel, akik régi motorosok a témában - és bátran mondhatom, hogy veszélyes vizekre evez, aki maximalista módon szeretne zenét hallgatni. Annyi apró tényező van, melyek mind befolyásolják a hangzást, a hangokat, a teret (a hülyeség pl. görbíti, ugye :) ), hogy pikk-pakk el lehet veszni a részletekben. Vallás ez, vagy inkább filozófia - egy különleges élményeket adó valami, ami rengeteg időt és pénzt kér cserébe.

Konkrét termékeket nem szívesen nevezek meg, mert egyfelől nincs átfogó ismeretem a teljes termékpalettáról, másfelől nem akarok márkahívők lelkébe tiporni (a hangkártyás felsorolás kivétel, igen). A cél a figyelem felkeltése, nem akarom megmondani, hogy ki, mit csináljon. Akit érdekel, úgyis elkezd utána járni a dolgoknak. Addig is privát üzenetek formájában állok rendelkezésre.

Mivel egy alapvetően számítógépekkel és digitális eszközökkel foglalkozó lapcsalád blogjában vagyunk, megmaradunk a számítógépnél, mint jelforrás. Persze jobb lenne, ha lenne otthon egy jó kis SACD lejátszó, vagy legalább DVD-Audio, esetleg hagyományos lemezjátszó (igen, a bakelit-korong). De mivel a multimédia már a WC-be is beköltözött, maradjuk meg a jó öreg PC-nél vagy konzolnál (bizony-bizony! Erre még visszatérünk!).

Elméleti alapok

Az első dolog megérteni, hogy hogy is lesz a bitekből hang? Van itt egy adag jellemző, hogy 8-16-24-32 bit, 22-44.1-48-88.2-96-192kHz, 128-192-320-végtelen bit/s. Alapvetően mindenki sejti, hogy minél nagyobbak, annál jobb. Általában a jellemzés során a bit-mélység után jelölik a mintavételezési frekvenciát, pl.: 24/96 = 24bit/96kHz. A jó öreg CD 16/44.1.* Akkor lássuk őket egyenként:

Egy jó kép a Wikipédiának hála

A bit-mélység [bit]

Nem bit-ráta! Bit-mélység! Egyszerűen kifejezve ez adja meg, hogy a hanghullámot vízszintesen hány darabra tudjuk szeletelni - tehát az y tengelyen ekkora a felbontás. Érzetben ezzel növelhető a dinamika, az érthetőség. Számokban kifejezve is elég érthető: 8 biten 2^8, azaz 256 állása van a membránnak. 16 biten már 65536, 24 biten viszont 16777216, 32 biten 4294967296. Érthető, hogy magasabb bit-mélységgel lehet csak visszaadni az utolsó, finom rezgéseket is. Ettől lesz igazán "élő" a hang.

A mintavételezési frekvencia [Hz]

Ez az x tengely felbontása. Mivel digitális tárolás esetében nem lehet a hanghullám minden pontját egyenként leírni, így a hangkártya az analóg jellé alakítás során a meglévő pontok alapján hozzá létre a hullámot. Értelem szerűen minél több pont alapján dolgozhat, annál jobb lesz az eredmény. 44.1 kHz esetében másodpercenként 44100 pontunk van. Ez jó sok, de gondoljunk csak bele: a magasabb hangok, amiket még legtöbben gond nélkül hallunk, és a zenében is jelen vannak, 16kHz körül mozognak. Tehát ezeket a hullámokat már csak 44,1/16 azaz ~3 pont írja le. Ki rajzol nekem három pontból egy szép szinuszt? (Ez persze erős sarkítás.) Ettől válik igazán „levegőssé”, ettől jön meg igazán a hangok jelenlét-érzetét nyújtó „presence”, magas mintavételezési frekvencia esetén tud „lejönni” igazán a hang a hangfalról. Amikor nem tetszik a cintányérok hangja, a bűnös könnyen lehet a mintavételezési frekvencia.

A bit-ráta [bit/sec]

A bit-ráta mutatja meg nekünk, hogy voltaképp mennyi információt is tartalmaz az adott hanghordozó formátum másodpercenként. Elviekben minél magasabb a mintavételezési frekvencia és a bit-mélység, annál nagyobbá válik ez az egyszerű viszonyszám is. Igen ám, de akkor viszont jön a helyigény: egy bő 10 perces szám, 24bit/48Khz-es tömörítetlen wav-ként lazán elterpeszkedik ~150 Mb-on. Hát ez nem kevés! Ezért lettek népszerűek a különböző veszteséges tömörített formátumok, főleg az mp3 ugye – itt a bit-rátával szabályozhatjuk a méretet és a minőséget is. Apróság, hogy ez egy SI mértékegység, tehát nem a számítástechnikában megszokott, szép, kerek 1024 a váltószám.

* Kevés lenne? Hát, azt hitték, hogy a CD veszteségmentes. De nem az, ezért jött pl. az SACD. Viszont már megszoktuk, ezért nincs vele bajunk. Ez köszönhető az úgynevezett ditherelésnek (dithering) is, melynek során az alacsonyabb bit-rátára és mintavételi frekvenciára való konvertálás okozta hallható veszteséget igyekeznek csökkenteni, jegyzem meg, sikerrel.

Mindezek ellenére elmondható, hogy a flac formátum a legtöbb számítógépes zenehallgató igényeit kielégíti - a következő lépés már az SACD lenne, de ehhez külön lejátszó szükséges, mivel egy mezei CD- vagy "DVD-játékos" csak a hibrid SACD-k sima CD-nek megfelelő minőségű részét játszaná le, amennyiben egyáltalán hibrid lemezről beszélünk. Az SACD a CD 44.1kHz-ével szemben 2,8MHz-en üzemel. És ami jó hír a kedves konzol tulajdonosoknak: minthogy a Sony fejlesztette ki a Philips-szel karöltve a formátumot, a PS3 gond nélkül lejátssza ezeket a lemezeket, de csak a 2007 márciusa és augusztusa közötti darabok, tudtommal. (Thx to: k.). Továbbá még a DVD-audió is számításba jöhet: 5.1 hangot és 24bit/192kHz-et kaphatunk, ami már nekünk bőven több, mint elég. Szerencsére az utóbbi időben egyre több zenekar nyújt nekünk többlemezes kiadású albumokat, amin gyakran előfordul ez a formátum. Az egyik nagy kedvencem, a Dream Theater is ezek közé sorolható, szerencsére! Figyelem, a DVD filmek alatt hallható hang nem DVD-audio minőség!A flac is csak akkor tekinthető veszteségmentesnek, ha paraméteriben egyezik a forrással. Tehát nem véltetlen, hogy a legtöbb flac 16/44.1, hiszen a CD, amiről készült is ilyen, tehát az audio CD-hez képest veszteségmentes.

A hangkártya

Ennél azért többe gondoltam... két ilyenre! :)

Érdemes tehát olyan hangkártyát választani, ami tudja kezelni a 24 bites mélységet, és a magasabb mintavételezési frekvenciákat. Ezt ma már a legtöbb, alaplapi "hangkártya" tudja, de hacsak nem digitális erősítővel rendelkezünk, amihez közvetlenül a digitális jelet küldjük ki, egész egyszerűen el kell őket felejteni. Akármennyire is haldoklik (sajnos) az iparág, érdemes egy jó hangkártyát venni. Ha más nem, ma már könnyedén megférnek egymás mellett az integrált és diszkrét hangkeltők, akár az is lehet, hogy játékra, vagy filmekhez használjuk az alaplapit az 5.1 (vagy 7.1) miatt, míg zenehallgatásra a külön, akár csak stereo-t tudó, minőségibb darabot. Ez persze csak egy végletes opció, egy jóféle játékos, sorround-ot kezelő kártya már könnyedén kielégíti az igényeket, mert bőven hallható a különbség az alaplapi csodákhoz képest.

Mivel a zenék nagy része sztereó, ezért a zenehallgatásra dedikált kártyának sem kell feltétlen többet tudnia - persze csak akkor, ha "megelégszünk ennyivel". Ezen a fronton is, mint mindenhol, alaposan és könnyen el lehet szállni az árakkal - de legtöbbször megéri. Ez persze pénztárca kérdése, de okosan csinálva nem kerül többe, mint más hobbi, vagy a masszív dohányzás. Akkor álljon itt a teljesség igénye nélkül pár hangkártya, amik nagy valószínűséggel meg fogják állni a helyüket (ezek stereo kártyák):

E-Mu 0404
E-Mu 1212m PCI
E-Mu 1212m PCI-E

ESI Juli@
ESI Maya 44 vagy 44E

M-Audio Audiophile 2496
M-Audio Delta Audiophile 192

E-Mu 0202 USB

Ezek persze fél-profi kártyák, nem játékhoz vannak. Viszont elég elidőzni egy kicsit néhány bolt árlistája felett, és gyorsan kiderül, hogy ezeknél többért is van "gamer" kártya. Ezen a szinten a kártyák között zenehallgatás szempontjából, tehát a megszólalások közötti különbség alacsony, de nem elhanyagolható. Nem feltétlen arányos, az 50%-al drágább kártya nem feltétlenül szól ennyivel jobban. A mi szempontunkból az egyik fontos tényező a ki- és bemenetek száma, azok milyensége. Az olcsóbb kártyákon lévő lengő aljzatoknál lehetséges, hogy megtörik a kábel, és az így használhatatlanná váló részegység cseréje meglehetősen nehézkes - mindenesetre egy kis odafigyeléssel persze könnyen megelőzhető a baj. Az USB megoldások laptopokhoz ideálisak, de otthonunkban is kényelmesen alkalmazhatóak a külső egység miatt.

A szolgáltatások közül másik, ami fontos lehet, az a belső mikrofon és fejhallgató erősítő - így ezekhez nem kell külső egység, bár a kommunikációs szoftverekhez elég az előbbi is, hiszen a legtöbb erősítőn van fejhallgató erősítő. A legtöbb hangkártya ma már támogatja az ASIO-t, vagy más, a Windows belső hangrendszerét, mixerét megkerülő drivert, erről részletesebben olvashattok Huskydog17 kolléga kiváló cikkében, amivel nem mellesleg nekem is spórolt egy kis plusz munkát. Köszönet érte! Érdemes használni, akár csak próbálkozás szintjén is, hogy halljuk-e a különbséget.

(Mint korábban írtam, digitális átvitel esetében általában elfogadott, hogy elég az alaplapi recsegő, hisz úgysem ő végzi a D/A (digitálisból analóg jellé történő) konvertálást. Igen ám, de ha optikai kimenetet használunk, máris van egy új átalakítás a rendszerben, ami, mint minden átalakítás, veszteséggel jár. Sokan most biztosan felhördülnek, de ez egyszerű, belátható tény: egy alaplapi hangkeltőben elképzelhető, hogy nem a legjobb minőségű átalakító van. S/PDIF és koax kábel használata esetében mindenképp 75Ohmos kábelt használjunk. Érdekes, hogy bár digitális az átvitt jel, de elég érzékeny a rendszer a jelátvivő milyenségére. Általánosságban elmondható, hogy közelre koax, míg távolabbra (~2m fölött) már az optikai átvitelt érdemes használni.)

Akkor van egy hangkártyánk, a következő lépés analóg rendszer esetében egy kábel. Az átmérő még kevésbé érdekes, de persze azért nem érdemes a legolcsóbbat választani. Szerintem 0,5-0,75mm belső átmérő és jó dugók szükségeltetnek. Magyarul a kábelben futó sodort réz átmérője legyen ennyi, erenként. Érdemes OFC kábelt választani, bár ma már mindegyik annak hirdeti magát (amúgy az „OFC réz kábel” hibás kifejezés, hiszen az OFC alapból Oxigen Free Copper-t, azaz oxigénmentes rezet jelent. Tehát nem fog oxidálódni, bezöldülni a réz a kábel belsejében. Gyakorlatilag 0,001% alatti az oxigén-tartalma). Nyugodt szívvel összerakhatjuk otthon is, egy kis forrasztgatás még nem ártalmas, és olcsóbban is jön ki a dolog. Lehet ugyan „aranyozott” csatlakozót venni, de akkor abból már ne a legolcsóbbat, úgyszintén: nem akarunk elszállni a földtől, de ezek még csak pár száz forintos tételek és úgyis hosszú időre vásároljuk őket. Itt sem érdemes elszállni a hosszal, mert a kis jel miatt még némileg erősebben tud érvényesülni a kábel ellenállása és környezet zavaró hatásai is (zaj). A különböző átalakítókat felejtsük el! Ha magunknak csinálunk kábelt, amúgy sem lesz szükség rájuk. Itt jegyzem meg, hogy a fent felsorolt hangkártyák kimenetei szimmetrikusak (balanced). Ez azt jelenti, hogy 3 „pólusúak”: egy fázis (jel), egy null, egy árnyékolás. Ennek előnye a zajmentesség, hiszen a dedikált árnyékolás vezeti el azt, amit egyébként a kábel venne fel: ez legtöbbször a tápvezetékekben futó 50Hz körüli váltóáram zaja, a búgás. Ez főleg itt, a hangkártya és az erősítő között számít, hiszen ezt a felvett zajt is felerősítené az erősítő. Mivel az árnyékolás a földre kapcsolódik, ezért elméletileg egy Faraday-kalitkában futnak a jeleink. Egy ilyen kábel forrasztása nem nagy ördöngösség, itt találtok hozzá egy kis segítséget. Természetesen a sima, 2 eres, aszimmetrikus (unbalanced) kábelek sem zajolnak, mivel náluk a null az árnyékolás is egyben – elég kettévágni egyet, a réz fázis körüli alumínium „szőttesként” találkozunk vele leggyakrabban.

Az erősítő

A második kritikus tényező, de ha szabad ilyet mondani, még valamivel kevésbé meghatározó pont, mint maga a hangfal. Jelen, nem maximalista rendszer esetében elmondható, hogy egy nem no-name erősítő bőven elégséges lesz, csak ne legyen öreg, mert az idő előrehaladtával ellaposodik, leül a hangja, ahogy elöregszenek benne az IC-k (is. És itt is száradnak a kondik, nincs mese). Saját tapasztalat egyébként, hogy egy sima házi zaj-hifivel meghajtva egy jó hangfal igenis megszólal, nem is akárhogy - persze amikor utána meghallgattuk egy rendes erősítővel, csak kapkodtuk a fejünket, léptünk egy újabb szintet. Mi legyen az erősítőn? Legjobb esetben van rajta egy hangerő szabályozó és egy forrás-választó. Több nem is kell, hiszen hangszínt (EQ) állíthatunk a számítógépen, a lejátszón. Néhány erősítőn van egy „direct”, vagy hasonló kapcsoló, amivel a legegyenesebb lesz a jelátadás, hiszen megkerüli a saját, belső, a hang változtatására szolgáló rendszerét. (Ugyanis néhány erősítőben csak ezzel kerülhető meg a néha előforduló másképp nem kiiktatható loudness. Ez azt jelenti, hogy alacsony hangerőn emeli a mély hangokat, hogy biztosítsa a megfelelő hangosság-érzetet, mivel ugyan azon a hangerőn (dB) más a hangosság érzete a mély és magas hangoknak.) Nem árt, ha van rajta szimmetrikus bemenet, de nem létkérdés, természetesen A távirányító, mint kényelmi szolgáltatás jól jön, ha már zenét hallgatunk, ne kelljen a különböző hangerejű számok, albumok miatt fel-felpattanni a kényelmes karosszékből (meg addig is csak melegszik a sör, amiért kár). Összegezve tehát, ha nem tudunk egyszerre sokat beruházni, egy nem túl öreg erősítő kell, akár egy modern műanyag-hifi is jó, amíg összejön a nagyobb falat. Erősítőt tehát nyugodtan vehetünk utoljára. Jó érzés, amikor egy jó hangfal egyszer csak igazán élni kezd, és megmutatja, mit is tud igazán.

A hangfalkábel

Jajj nekem! Hát itt aztán el lehet szállni, mint a győzelmi zászló. Van olyan, ami több tízezer forintba kerül méterenként, mert a jó ég tudja milyen tisztaságú ezüstből van készítve, teflon van a szálak között, vastag, többszörös árnyékolás, stb. Hát, ez nálunk természetesen nem játszik most! Jó nekünk a 1,5mm-es átmérőjű, sodort szálakból álló OFC kábel. Ez már nagyobb teljesítményre is elegendő, és inkább ez legyen hosszabb, ha már választani kell. Esetleg ki lehet próbálni, hogy veszünk szakboltban tömör, tiszta, burkolatlan rézkábelt, majd otthon, gázláng felett szépen átmelengetjük, hogy a húzáskor keletkező hibákat némileg tompítsuk. Aztán ezt tesszük a hangfal és az erősítő közé. Nem túl esztétikus, nem biztonságos, de egy próbát megérhet, ha valaki nagyon rá ér. Visszatérve a sodort kábelhez, nem kell megijedni attól, hogy itt nincs árnyékolás, vagy akár átlátszó műanyagba vannak burkolva a szálak. Mivel itt már elég nagy jelek futnak át, a felvett zaj egész egyszerűen nem tud érvényesülni – egy nagyobb hangszóró meghajtásához egyébként is egyszerűen nem elég az egyik kábelből a másikba átszűrődő zaj (kivétel persze mindig van, tudom). Tehát az átmérő és a tiszta alapanyag a lényeg.

A kábelhez szorosan kapcsolódó tényező a dugó, már ha van. Jobb HI-FI rendszerekben általában úgynevezett banán-dugókkal találkozunk. Ezek anyaga is elég változatos, és az elérni kívánt hangzás figyelembe vételével válogatják a vájt fülűek – az arany elmondások szerint lineáris, az ezüst egy kis magasat emel, stb. Van, aki ezt fölöslegesnek tartja, inkább a sodort kábelvéget fedi le cinnel, hogy ne nyíljon szét és ne korrodálódjon. Természetesen az alap, de már használható dugók ára sem vészes ~300-500 HUF körül mozog, ha nem akarunk cinezni, nem kell sajnálni: ez az aranyozott dugó nekünk még tökéletesen megteszi. A szorítós csatlakozójú hangfalak és erősítők esetében természetesen az egész kérdés okafogyott.

A hangfal

A harmadik, és egyben legkritikusabb pont. Eddig csak az elektromos energiát alakítgattuk, viszont itt jön a lényeg! Voltaképp a hangfal is egy konverter, az elektromos energiát végül is mozgásivá alakítja, megrezegteti a levegőt, így fülünkkel érzékelhetővé válik az, ami a másodperc tört részével ezelőtt még csak sok-sok 1 és 0 halmaza volt a számítógépben. Ezért mertem azt kijelenteni, hogy a hangfal a legfontosabb összetevő. Mivel önmagában is egy eléggé szerteágazó témát biztosít, most nem kívánok olyan alapvető elméleti dolgokra részleteiben kitérni, mint frekvencia-átvitel, frekvenciamenet, érzékenység, impedancia. Ami számunkra fontos, hogy döntsük el, milyen rendszert szeretnénk: pontosabban szükségünk lesz-e mélynyomóra, vagy sem. Nagyobb álló, 3 vagy több utas hangfalak esetében jó eséllyel elhagyhatjuk minden gyengén felrakott rendszámtábla és lökhárító rezegtetőjét, a pihenni vágyók rémálmát. Persze kisebb hangfalak esetében is lehetséges ez, hiszen egy jó hangfal már önmagában is kiválóan megszólal, valamin a szoba méretétől és a hallgatni kívánt zene fajtájától is függővé tenném a dolgot.
A frekvencia-átvitel ma már sajnos egy viccé degradálódott, boldog-boldogtalan ráírja a termékére, hogy 20Hz-20kHz, főleg a különböző fül és fejhallgatók esetében. Jobb helyeken szerencsére ez még mindig azt jelöli, hogy mely tartományok között szól közel egy hangerővel (+/- 3dB) a hangfal. Amit érdemes megkeresni, az a frekvenciamenet, a frekvencia-átviteli görbe, melyről pontosabb képet kaphatunk az adott hangfalról. (Stúdió célra készült hangfalak esetében ez minél laposabb, annál jobb, de mi otthon nem feltétlen szeretnénk száraz, szálkás hangot hallani.)
Az érzékenység (pl. 91 dB/W/m) azt mutatja meg, hogy adott teljesítménnyel meghajtva a hangfalat mekkora hangnyomást produkál 1m távolságból mérve. Minél nagyobb ez az érték, annál hangosabb a hangfal, kisebb hangerőre tekerve az erősítőt is hangosabban szól. A jobb hangfalak 90dB feletti érzékenységgel rendelkeznek.
Az impedancia, a hangfal ellenállása az erősítőhöz való párosítás miatt lehet fontos számunkra. Az értéke általában 4-8Ohm között szokott mozogni manapság. Figyelembe kell venni, hogy a nagyobb impedanciájú hangfalnál jobban ki kell tekerni az erősítőt ugyan ahhoz a hangerőhöz (nagyobb az ellenállása).

Ami megszólal, az maga a hangszóró. Általában 2-3 utas hangfalakkal találkozunk, magyarul 2-3 különböző (akár több egyforma egyforma…) hangszórót találunk bennük. Erre azért van szükség, mert egy olyan tányért készíteni, amely megfelelően átadja a teljes zenei hangtartományt, meglehetősen költséges. Vannak természetesen egy utas megoldások, szépen is szólnak, sőt, de tessék megnézni az árukat… A hangszórók hagyományosan állnak egy membránból ,egy mágnesből, és az egészet egyben tartó kosárból. A membrán anyaga könnyű és erős kell legyen. Könnyű, hogy gyors mozgásra legyen képes, erős, hogy ne torzuljon a mozgás során. Anyaga változó: hosszú rostú cellulóz, műanyag, alumínium, kevlar, vagy akár fa. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya, az elérhető és használhatóbb kategória számunkra a hosszú rostú cellulóz és (inkább) a kevlar.
A membránt egy mágnes „rángatja” a kedvünkért, legtöbbször kerámia (vagy ferrit) mágnesekkel találkozhatunk. Mostanában egyre népszerűbb a neodímium mágnes, mely könnyebb és jobb hagyományos társainál.
A kosár anyaga lehet acél, alumínium, magnézium vagy más, nagy merevségű fém, fémötvözet. A lényeg, hogy minél erősebb legyen, ne keltsen káros rezonanciát és ne is nyeljen el olyanokat, amire szükségünk van.
A magas hangokért felelős hangszórók felépítése ettől eltérő. Mivel itt nincs szükség nagy, viszonylag nehéz és nagy kilengésű membránokra. Az alapvető típusok a selyem(vagy fém)/dóm, a ribbon (vagy szalag) és a piezo. Az első esetében egy félgömb alakú membrán rezgései keltik a hangot. Az egyik legelterjedtebb típus, talán kissé kevesebb tranzienssel rendelkezik selyem membrán esetében. Ribbon esetében egy mágneses térben elhelyezett vékony fémszalag rezeg. Érdemes olyan hangfalat választani, amelynek frekvencia átvitele tovább tart, mint 20kHz, mert így nem kell a határaiig dolgoznia a hangszórónak, a hangváltó is jobb helyen léphet közbe, ráadásul a nem hallható, de érezhető felharmonikusok is hozzáadódhatnak a hangképhez.

A különböző hangszórók különböző frekvencia-tartományban dolgoznak, ez érthető. Ahhoz, hogy ne károsodjanak, és nem fulladjanak bel olyan hangokba, amit nem is tudnának rendesen kiadni, szükség van egy hangváltóra, crossoverre. Ez adja meg a keresztezési frekvenciákat, ahol az egyik hangszórót elhalkítja, míg a másikat párhuzamosan felhangosítja. Működése kritikus a zenei élmény szempontjából, egy pocsék hangváltóval még a legjobb alapanyagokból és alkatrészekből készült hangfalat is teljesen el lehet rontani. A lényeg, hogy a megfelelő, a hangszórókhoz igazított helyen dolgozzon, így nem fog sérülni a hangkép. Ő a felelős azért, hogy minden hangszóró ott szóljon, ahol neki a legjobb. A belső kábelezés sem elhanyagolható, de sajnos ez is egy olyan dolog, amit nem láthatunk előre.

A hangfal mérete a mély hangok szempontjából kritikus, mivel ezek a hullámok sokkal hosszabbak. Nem feltétlen az, hogy a nagyobb a jobb: a lényeg, hogy segítsen ott, ahol a hangszórónak szüksége van rá. Ki lehet próbálni, hogy hogyan szól egy hangszóró láda nélkül: csak közép és magas hangokat fogunk hallani, azokat is szörnyen erőtlenül. A láda nekünk az energiát: akár egy akusztikus hangszer teste. Tehát nem feltétlen a méret, hanem az arány a lényeg: a hangszórónak megfelelő űrtartalmú legyen. Álló hangfalak esetében szokott előfordulni, hogy a mélyebb hangok kiemelésére egyfajta tölcsért hoznak létre a belsejében, mely felerősíti a kívánt frekvencia-tartományt. Ez nem összekeverendő a bass-reflex-el, ami csak kiemel egy adott hangot. Ezt a reflex-cső hosszával szokták hangolni.

A hangfal anyaga a legjobb esetben tömörfa. Mivel ez igen drága, inkább csak különböző farostból készült ládákkal találkozunk, melyek tulajdonságai csak közelíteni tudják a természetes fáét. A lényeg itt is az, hogy kellően erős és merev legyen, ne keltsen káros és ne nyeljen el fontos hangokat. És persze nem árt, ha szép is… A belső csillapítóanyag csökkenti a membránt érő belső terhelést, és elnyel fölösleges frekvenciákat, lekerekíti a sarkakat, így nem lesznek állóhullámok a dobozban. Sikerült egyszer csillapítás nélküli ládát csinálnom, aminek az lett a következménye, hogy elszállt szegény mélytányér.

A hangfal bejáratása nem elhanyagolható tényező. Ahol mozgó alkatrész van, ott szükséges egy kis bejáratás, ez könnyen belátható: egy autó is kevesebbet fogyaszt az első pár ezer km után. Ezt a műveletet többféleképpen is elvégezhetjük: legegyszerűbb szimplán csak zenét hallgatni, nem túl magas hangerőn. Egy 50 óra, és bejáratottnak tekinthetjük a hangfalat. Ez persze okozhat csalódást is, hiszen egy bemutatóteremben meghallgatott, jól bejáratott hangfal után csalódás lehet az otthon hallott hang. Az egyik megoldás, hogy szembefordítjuk a két hangfalat, az egyiken megfordítjuk a kábelt (fázisváltás), és így hajtjuk őket pár napig, amíg mi dolgozunk/iskolába járunk/iszunk. A fázisfordítás azért kell, hogy kifelé a zajt minimalizáljuk. A bejáratás lehetséges simán zenével, rádióval, fehér zajjal, vagy akár az erre a célra kitalált hangokkal is. A lényeg: szóljon, sokat, ne túl hangosan.

A szoba

Ez egy olyan pont, ahol a legtöbben tehetetlenek vagyunk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy erre a célja rendezzen be egy szobát, vagy akár a sajátját teljesen alárendelje a célnak. Néhány elhelyezési alapelvet azért a legtöbb helyen lehet érvényesíteni:
a faltól való távolság hátsó reflexnyílás esetében legalább 30 centi legyen, de fél méter vagy több is ajánlott, ha van rá lehetőség, ez oldalakra viszont minden esetben vonatkozik
a hangfal a szoba rövidebbik oldalán legyen,
a két hangfal egyforma távolságra legyen az oldalsó falaktól. Zavaró, amikor az egyik benn van a sarokban, és több mélyet hallunk arról az oldaról,
ne legyen előttük (a hangfal és köztünk), közvetlen mellettük és mögöttük semmi,
ugyan olyan messze legyünk a hangfaltól, mint a két hangfal egymástól (egyenlő szárú háromszög)
a lehető legmesszebb legyen egymástól a két hangfal.

Az, hogy merre néz a hangfal, már nem teljesen objektív kérdés. Mivel a magas hangok jobban irányítottak, ezért ha pontosan ránk néznek a hangfalak, akkor halljuk a teljes hangképet, amit azok átadnak. Ha egy kicsit kijjebb fordítjuk őket, „simább, puhább”, kevésbé érces hangképet kaphatunk. A mélyek szempontjából lényegtelen, itt inkább terjedésről beszélhetünk, mintsem irányról. Ami viszont mindenképpen fontos, hogy a magas hangsugárzók fülmagasságban legyenek.

A reflexiók nagyon fontosak, az általunk felfogott hang-információ egy része reflexió. Ha nem szeretnénk fölösleges, csúnya visszhangokat hallgatni, tegyük a megrakott családi könyvespolcokat a hangfalakkal átellenes oldalra. Ez valóban nagyon sokat segíthet! Még a mélyhangokat is elnyelni, ami más módszerekkel csak elég költségesen és nem feltétlenül szépen valósítható meg. Egyszerű és nem túl drága lehetőség még a plafonra polisztirol-hab álmennyezet lapok felragasztása, de ez már csak ízlés kérdése. Természetesen nem reflexiómentes szobát szeretnénk, csak csökkenteni azt. Egy jó mozihoz szükséges szoba pl. végképp nem lehet teljesen szigetelt, főleg a mélyek miatt, kell, hogy feldúsuljon kicsit a hang. Az is zavaró lehet, ha valami zizeg, rezeg. Ezért nem feltétlenül érdemes a hangfalakat polcon vagy asztalon elhelyezni. Az a jó, hogy ha a hangfal a neki tetsző módon, szabadon tud rezegni. Ebben nagy segítségére lehetünk pár kis lábbal, kúpokkal, melyek a hangfallal kis felületen, az alatta lévő „talajjal” pedig csak épp egy ponton (vagy legalábbis nagyon apró felületen) érintkeznek. Számít ez? Számít! Olcsó és prosztó megoldás a hungarocell, a hangfal négy sarkára négy kis kockát belőle, és már meg is vagyunk. Ha netán asztalon vagy polcon használjuk őket, akár vastagabban is érdemes alkalmazni, így nem fog a kedvenc kínai porcelánunk leugrani, nem is beszélve szegény nagyi urnájáról, aki eddig se csipázta a kemény rókenróllt. Lehet kapni fém, alapból tüskés lábú hangfal-állványokat is, de ezek nem olcsó mulatságok. Én fogtam magam, és csináltam a megfelelő színű bútorlapból készítettem két oszlopot, és ezekre kerültek a hangfalak kis tüske lábakkal. Nem a legjobb megoldás természetesen, de még mindig jobb, mint teljes felülettel a padló vagy polc, ráadásul most már a sok DVD-nek is van helye.

Egyebek

Korábban említettem már a mélynyomót, de nem emeltem ki eléggé a fontosságát. Egy jó mélynyomó tényleg csak arra szolgál, hogy megszólaltassa azokat a hangokat, amelyeket a két (vagy több) monitor hangfal már nem tud, vagy nem akarjuk, hogy tudjon, mert nem szépen teszi a dolgát. A mélyebb frekvencia-tartományokban találkozunk gyakrabban zavaró emelésekkel (és vágásokkal). Szerencsére vannak nagyszerű, aktív mélynyomók, melyek állítható crossoverrel rendelkeznek. Így teszem azt 80Hz alatt (akár egészen 15Hz-ig) a mélynyomó duruzsol, és csak az e fölötti hangokat adja át a rendszer többi elemének. Ha egyben hallunk egy jól beállított 2.1-es rendszert, talán elsőre nem "üt" akkorát a dolog, mint várnánk. Viszont ha kivesszük a körből, égető lesz a hiánya. Egy történet szerint egy úriember meghallgatás után vásárolt egy komplett rendszert, de csak panaszkodott, hogy nem olyan fantasztikus benne a mélynyomó, ahogy azt az eladók állították, vissza akarta vinni a terméket. Igen ám, de egy szép napon valahogy nagyon rosszul szólt a rendszer, emberünk magához is nyúlt, és elkezdte keresni a hibát: véletlen a takarító kihúzta a mélynyomót...

A hangerő sem mindegy, alacsony hangerőn egész egyszerűen nem érdemes zenét hallgatni. Nem azért, mert süketek vagyunk, hanem azért, mert a részletek megszólalásához kell az energia, alacsony hangerőn egész egyszerűen nem jelenít mg mindent a hangfal. Persze nem kell elszállni, kellemes hangerő kell, ami semmiképp sem bántó, mert az hosszú távon kellemetlen, nem beszélve a 107-et tárcsázó szomszédokról.

A házimozi rendszerek házi mozizásra vannak, nem zenehallgatásra (most nyilván nem a 300000-1500000 HUF-ba kerülő Harman Kardon/Denon/JBL/akármi rendszerekről beszélünk). Lehet alkalmasnak tartod őket, mert szerinted jól szól, de aztán hallgass meg egy 5.1-es hangrendszert, ami nem mozira, hanem zenére van. Ezek azért vannak, hogy ki lehessen használni az SACD és a DVD-Audio kínálta lehetőségeket.

Az árak? Mennyibe kerül mindez? Amennyit szánsz rá. Amennyi türelmed van. Az én elveim szerint részegységenként 50-60k HUF-nál többet nem szánnék a dologra. Ez sok? Van akinek nagyon, van akinek szinte semmi. Viszont lehet használtat is venni, kis szerencsével fél áron is. És nem kell mindent egyszerre, ahogy mondtam, feltalálták a türelmet és a gyűjtögetést. Érdeklődni, keresni, próbálgatni, hallgatózni, kitartani!

Zárszó

Biztos kifelejtettem egy millió dolgot, de így is csak a felszínt kapargattuk meg. Egy olyan csodálatos dolog felszínét, amibe érdemes nyakig elmerülni, amíg lehet. Remélem legalább páratoknak hasznára vált jelen kis iromány. És még valami: kényelmes ülőhely nélkül el ne kezdjétek az egészet!

Ahogy jookomak mondta volt kiváló érzékkel: "éljen a zene! pusztuljanak az 1200w-os p.m.p.o.-s pc hangcuccok! :D"

Nosza, rajta! :)

Azóta történt

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.