Hát megjött a várva vart folytatás! Elozmeny 1 ----> Elozmeny 2. -----> Elozmeny 3. ------> Előzmény 4.
Január 26. 18 óra 50 perc Tortona-Olaszország
Meghalt a technika! Már csak hogy rendhagyóan kezdjem az újabb fejezetet. Ugye már valamikor korábban írtam, hogy a „holland IFA” csupa elektronika, és hogy valamelyik szenzor a nagy Cseh télben megfázott, és azóta mindenfele hibaüzenetekkel riogat.
Nos, úgy latszik, bekeményített a kis csávó, hogy nem foglalkoztam vele, és beleadott apait-anyait. Úgyhogy ma dél körül előrukkolt a legújabb verzióval, miszerint a kipufogó rendszer meghibásodott, ezért, miután EURO 5 a lelkem, a környezetszennyezés elkerülése érdekében korlátozza a motorteljesítményt. No, nem nagyon, csak alig 40 százalékkal. Úgyhogy mondjuk egy combos Rába teljesítményével vetekszik a vas innentől kezdve. De úgy is számolhatnánk, hogy másfél IFA ugrott. Mindez az Alpok előtt, közel 38 tonna Összsúllyal… Miután a számítógép korrektül közölte velem, hogy ennyi és nincs tovább, a maradék kb. 250 lóerővel begurultam az első utamba kerülő SHELL kútra a pálya mellett, és behúztam a kéziféket. Felhívtam főnökömet, közöltem vele a rideg valóságot, ő megnyugtatott, hogy intézkedik, és ő is azon a véleményen volt, hogy talán ne vágjak neki a hegyeknek így. Fölöslegesen aggódott, mert eszemben sem volt. Hogyne! A nadrágot leenné rólam, miután padlógazon olyan erős 70-es tempót tud sík úton ebben az állapotában. Nem kínozom, reggel jön a szerviz állítólag. Azért garanciás a drága…
Tehát időrendileg a folytatás: Miután még Franciában eltettük magunkat másnapra, derék kollégám még úgy gondolta, hogy inna egy újabb üveg borocskát, és elment a kútra egy másik flaskáért. Előtte bekopogott, hogy ne feküdjek el, mert mindjárt jön. Jött is hamarosan, nem túl határozott tiltakozásom ellenére rám tukmált egy újabb pohárkával, és eldőltem reggelig. Előtte az üveget elkunyeráltam tőle, nagy fiam örülni fog neki, szép, dekoratív palackok, ő meg gyűjti a külföldi piákat. Igaz, ez üres, de majd megtölti teával, azt tök telinek fog látszani…
Közben amiről nem tudtam meg akkor, kollégám kisebb botrányt csinált a shopban, mert állítólag leégett az alig pár órája ott vásárolt áram-átalakítója, és nem cseréltek ki neki. Feldúltan mesélte, hogy a 36 Euróért vett cucc ennyit bírt, és ő egy kicsit ezt nehezményezte. A kis rosszallását annyira vehemensen fejezte ki, hogy kihívták rá a rendőrséget… Végül is nem történt semmi, „sárga lapot” kapott a srác. Reggel viszont egyedül indultam el, mert megígértek neki, hogy ha a főnök megérkezik, kicserélik az invertert. De ez csak 8 óra körül várható…
Így reggel valamivel 5 óra előtt egyedül indultam el a parkolóból. Ködös-párás időben, majdnem száraz úton jó tempóban haladtam a Mont Blanc felé. Később a nap is előbújt néha, de a hegyek felé igen csak be volt az ég borulva, meg a szemből jövő autók-kamionok orra is havas volt, így nem sok jóra számítottam. Sejtésem be is igazolódott később, mert, ahogy közeledtem az Alpok vonulatához, előbb az eső, később egyre erősebben a hó kezdett el esni, és a hőmérséklet is fagypont alá süllyedt. A pálya is tocsogóssá, latyakossá változott, így a tempóból is vissza kellett vennem. Csak azért fohászkodtam magamban, hogy láncolni ne kelljen. Nem kellett… Volt viszont két terelés, a hó miatt, ami plusz 50 kilométert, meg plusz egy órát jelentett, így aztán az időmet kicentizve értem a lerakóra, Sala Baganza-ra. Épp annyi vezetési időm maradt, hogy miután a targoncás leszedett, (sűrű Puttana Madonna-zás közben) kigurultam a kapu elé és félreálltam reggelig.
Megírtam a Casonban, hogy végeztem, és kértem, hogy most mar hazafele fordítsanak, ha lehetséges. Elvégeztem a papírmunkát, családnak megüzentem, hogy megvagyok-jól vagyok, és végeztem, majd elindultam valami boltot keresni, mert sem vizem, sem más innivalóm nem volt a boron kívül, amit meg ugye haza szántam, nem magamnak. A targoncás sráctól előtte megkérdeztem, hogy merre találok boltot, ő mondta-mutatta, hogy kimegyek a főútra, ott balra (left) fordulok, és mindegy egy kilométer után (one kilométer) meg is lelem almaim boltját. Nos, valamit vagy ő vagy én értettem baromira félre, mert gyakorlatilag átsétáltam a városon, táblától tábláig a főúton, és egy bolt nem sok, annyit nem találtam. Viszont jól kisétáltam magam a friss levegőn. Az igazsághoz tartozik, hogy a város inkább városka volt. Közben megkaptam a telefonomra az újabb feladatot, Ravenna felrakó, (kb. 230 km) és Villefranche Sur Saone a lerakó Franciában. A változatosság kedvéért most a Frejus-on át. Az egészre kaptam 1000 kilométert. Ravennat könnyen megtaláltam, a pontos címet mar nem annyira, miután, mint később kiderült, egy betű el volt írva az sms-ben. Egy órán át kóvályogtam az iparnegyedben, a GPS szerint a semmi közepén, és keresgéltem a címet, amiről később kiderült, hogy kb., mint a Csepeli szabad kikötő, akkora területen van. Mondjuk kikötőnek ez is kikötő volt.
A felrakodás után, itt is szakadó hóban elindultam Franciaország fele. Annak kifejezetten örültem, hogy ezúttal nem Elektrolux az árum, nem kellett szétszedni a pótot. Így is egy leányálom szakadó hóban ponyvázni mindkét oldalon…hogy eztán mi történt, mar leírtam, most itt verem a klaviatúrát.
Lassan megint utolértem magam, a krumpli is megfől a jobb ülésen, (ezt kívántam meg mar napokkal ezelőtt) a friss bagettel és a hideg tejjel(!!!) isteni vacsi lesz. Nagy örömömre a zuhany is ingyen volt, ez kaffa kút. El is tettem POI-ba! Meg jön a szokásos esti protokoll, csörr a családnak, talán egy-két sms, és újra csak: CSAPÓ!
Jó éjt otthoniak, jó éjt Magyarország!
Január 27. 20 ora 30 perc Villafranche sur Saone-Franciaország
Megjöttünk! Nem volt egyszerű, de ideértem, és ez a lényeg! Időrendben a nap történései: Reggel, hét órakor ébresztettem magam, jól is tettem, mert alig pár perccel később mar csengett is a céges telefonom, a műszaki ügyelet főnöké keresett, akinek az én főnököm leadta a drótot, hogy gáz van a kocsival. Röviden vázoltam neki a hibajelenséget, közben ő a számítógépen keresni kezdett DAF szervizt a közelemben. Nagy szerencsémre, alig tíz-egynéhány kilométerre, Tortona-ban talált is egy márka szervizt, bediktálta a címet, és megegyeztünk, hogy megpróbálok addig elevickélni valahogy, ezzel is megspórolva egy vontatás árát a cégnek. Tapasztalatból tudom már, hogy egy ilyen akció nem olcsó mulatság, a kamionmentés sosem volt az. Így beröffentettem a gépsárkányt, újra elcsodálkoztam a komputer kijelzőjén, ami a szivárvány összes, általa megjeleníthető színében pompázott, és felváltva dobálta a képembe a hülyébbnél hülyébb üzeneteket.
Viszonylag simán megtaláltam a szervizt, nem sokkal 8 óra után álltam meg a kapu előtt, és megállapítottam, hogy egy lélek, sincs odabent. Teljesen kihaltnak tűnt az egész, meg egy árva kutya sem ugatott bent. Megnéztem a táblát a kapun, eszerint 8-tol 14-ig van nyitva, utána meg talán 3-tól 6-ig. Negyed kilenc volt…
Vártam vagy fel órát, éppen telefonálni készültem, hogy ez nem jött össze, amikor egy Renault kanyarodott a kapu elé, és kiszállt belőle két srác. Nyitottak a kaput, ebből gondoltam, hogy ide tartoznak. Igazam lett, ok voltak a személyzet. Tisztáztam, hogy mi járatban vagyok, és már állhattam is be az udvarra, miután szétakasztottam a szerelvényt. Közben telefonáltam a műszaki ügyintézőnek, hogy küldheti a megrendelő faxot. Ez meg is történt, alig több mint két óra múlva. Hiába a jó munkához ugye kell az a bizonyos idő… Biztosan lassan folyt le a kávé. Engem meg csesztetett a főnököm, hogy ugye ma még a lerakóra érek? Mondtam, hogy persze…
Közben diagnosztizálták a hibát, végül is egy kábelköteg volt a ludas az alvázban, hanyagul volt szigetelve és a hólé korrodálta a vezetékeket, zárlatot okozva, ez hülyítette meg a kocsi komputerét. Kicserélték, meg frissítettek a szoftvert (mondjuk, ezt nem tudom miért), és nem sokkal 12 óra után el is indultam úti célom felé.
Innentől az út eseménytelen volt, jó tempóban haladhattam végig. Szívem szerint a Frejus sokkal jobb átkelő mint a Mont Blanc, nem annyira kocsigyilkos, és több a néznivaló is útközben. Az Olasz oldalon végig ragyogó napsütés volt, csodás látvány volt a hófödte hegyvonulat, végigfényképeztem az alagútig az utat. A Francia oldalon előbújva az alagútból ködös-nyirkos idő fogadott, a hőmérséklet is fagypont alá süllyedt. Érdekességként említem, hogy az alagútban jó 20-22 fok meleg volt.
Végig tapostam a gázt szegény gépnek, mert azt ígérték, hogy megvárnak, erre természetesen egy lélek, sincs itt, csak pár késői kolléga várakozik velem együtt a gyár előtt az út szelén. Majd reggel… addig se wc, se víz, se semmi. Kezdem megszokni. Viszont most van vizem, meg kakaóm is. Bár ez utóbbit nem merem éjszakára bevállalni. Közben a „kisfiam” írt üzenetet, neki is válaszoltam. Nagyon-nagyon haza akarok már menni, remélem az égiek meghallgatnak, és a főnököm is megértő lesz. A bogyóim is fogytán vannak, (vérnyomásra) úgyhogy muszáj mennem. Meg ez a 4. hét kint. Elég volt úgy érzem, pillanatnyilag minimális bennem a motiváció a tovább maradáshoz. Ennék egy kis hazait már, dögönyözném a kutyát-asszonyt-gyerekeket… nem feltétlenül ebben a sorrendben…
Megint elfogyott a betű az ujjaimból, azt hiszem, elteszem magam holnapra. A tálcán vár már Bors Máté meg a cimborái, egy történetet megnézek, és alvás. Hátha hazaálmodom magam.
Jó éjt otthoniak, szép almokat!
Január 29. reggel 7 óra 50 perc :Mions-Franciaország
Megyünk haza! Rá is fér mindkettőnkre egy kis ápolás. Én egyfolytában a takonykórral küzdök, a kocsi még szintén nem tökéletes, random üzenget nekem folyamatosan, elég idegesítő, mert ilyenkor hülye hangon bimbammol is, de legalább nem tilt le. (eddig…) Tegnap amúgy a hideg vízre valót sem nagyon kerestem meg, miután reggel hétkor bebocsátást nyertem a Henkel gyárába, gyorsan, fél kilencre le is ürültem. Leigazoltak a papírjaimat, meg azt is, hogy én előző este 8-kor már ott voltam, (ezt főnököm kérte, hogy ha tudom, igazoltassam,) majd kiálltam az utcára, és várakozó álláspontra helyezkedtem. A nap sütött, alig volt forgalom, filmet néztem az ágyamon, és mit tagadjam, jókat szunyókáltam közben. Így lassan el is telt a délelőtt, amit abból vettem eszre, hogy éhes vagyok. Dél körül megreggeliztem, és folytattam a semmittevést. Az egész csak annyiban idegesített, hogy a munkaidőm reggel óta ketyegett.
Délután három körül felhívtam a koordinátoromat, hogy mi a bánat van, ő megnyugtatott, hogy magyar exportra várunk, csak ilyen fuvart fogad el a számomra, ezért a késlekedés. Fél ötkor meg is jött az sms, hogy felrakó Mions, pontos cím majd később, lerakó pedig Dunaharaszti. Induljak el, és valahol a közelben álljak meg. Csakhogy én akkorra öntevékenyen kiálltam az autópálya mellett egy Shell-kútra, mert nagyon muszáj volt már valami vizesblokk után néznem, így a kocsi orrát, bízva abban, hogy nem Lyon fele megyek tovább visszafelé, „hazafelé” fordítottam. Erre természetesen a felrakó tulajdonképpen Lyon külvárosában van… 15 kilométer után tudtam csak a pályán visszafordulni a legközelebbi kijárón. Így szokott ez lenni, majd elírom a plusz kilométereket a menetlevélen.
Most itt állok ebben a parkolóban, a nejemmel már csörgettük egymást, megittam a reggeli kávémat, a reggeli protokollon is túl vagyok, buzog bennem a tettvágy, nagyon mennék már! Csak az a fránya AETR ne lenne! Miután múlt szombaton mentem, így most nem mehetek, este meg kell állnom, és csak hétfőn indulhatok tovább. 45 órát minimum állnom kell. Olyan szerda magasságára tervezem a hazaérést, ha semmi nem jön közbe. kb. 1500 km, és még fel is kell rakodnom… a parkoló közben majdnem kiürült, ment mindenki a dolga után. Pedig tegnap este tele volt, már csak a szálka mögött keresztben fértem be én is sok társammal egyetemben. Most meg alig vagyunk páran.
Eddig ennyi történt, majd este jelentkezem, ha megálltam. Addig is: „szia, naplóm…”
Január 31. 13 óra 45 perc Cologne A4 autópálya mellett-Olaszország
Akár azt is írhatnám címnek, hogy húrrá, megyek haza! De nem írom, túl sablonos lenne. Végül is ez nem regény, hanem napló hivatott lenni, ennek megfelelően a legbelső érzéseim is papírra, illetve képernyőre íródnak, de mivel ez az írás félig-meddig útinapló is, és publikációra kerül, így nagyon oda kell figyelnem arra, hogy mit írok le. Ezer meg egyfelé érzés kavarog bennem, most, hogy tudom, holnap Magyarországba lepek, ha az időjárás is úgy gondolja. Egyrészt a határtalan izgalom és öröm, utoljára talán kisgyerekkoromban volt ekkora honvágyam, amikor alig tíz-tizenegy évesen először szakadtam el a szüleimtől ha jól emlékszem három hétre egy SZOT táborba, Ormándpusztára, másrészt a várakozás és a félelem a bizonytalantól. Igen, félelmet írtam. Nagyon összejöttek a gondok otthon, mondhatnám, a megélhetésünk a tét, és csak napjaink vannak arra, hogy valamilyen megoldást találjunk. A család most úgy tűnik, összefogott, (nem először) és talán sikerül felülkerekednünk a problémákon. Ha nem… akkor nincs tovább, gyakorlatilag a nulláról kellene újrakezdenünk mindent. Nem történhet meg ez, szeretném azt hinni, nem is fog.
Eddig volt publikus a történet ezen része, nem is terhelem vele a tisztelt olvasót. Tehát, visszatérve magához az úthoz: Miután megálltam Mions előtt egy parkolóban, eltettem magam másnapra. Szét nem dolgoztam magam, azt igazan nem állíthatom, így elég nehezen aludtam el, az agyamat is nehéz volt leállítanom. Elég későn aludtam el, az órát sem állítottam be ébresztőre, tudtam, addigra amire telefonálni fog a főnököm, úgyis felébredek magamtól. Így is történt, másnap nem sokkal nyolc óra után jött is az SMS a pontos címmel. Nem volt messze, negyed óra alatt oda is értem. Ez egy logisztikai bázis volt, kismillió raktárral, szerencsére elsőnek megtaláltam a raktárt. A sorompó előtt azonban nem vart nehézségbe ütköztem. Volt ott ugyan is egy kaputelefonhoz hasonló szerkezet, ami alá vagy négy nyelven ki volt írva, hogy kéretik a referenciaszámot a nyomógomb benyomása után bediktálni. Ennyit ki tudtam hámozni. Nos, a referenciaszám kb 16 számjegyből és néhány betűből álló számsor volt, ezt a telefonomból kimásoltam, és angolul tagoltan bediktáltam. Sikerült a művelet, mert a sorompó kinyílt, és bebocsáttatást nyertem a logisztikai központ területére. Innen már egyszerű dolgom volt, a Recepció felirat alatti alatti ajtón benyitottam, mondtam (illetve egy cetlire felírtam) hogy honnan jöttem és hova megyek, illetve a rendszámot, és mar mondtak (szinten cetlire írva mutattak) a rámpa számát, ahova állnom kellett. Egyébként ez a 68-as rámpa volt, és volt meg ott legalább még egyszer ennyi…
Odagurultam, kinyitottam a kocsi hátulját, kiszinteztem, rátolattam, ez már rutinszerű műveletek sora volt, és vártam. Be nem mehettem, csak a kocsi mozgásából ereztem, mikor kezdtek el rakodni. Annyit megtudtam, hogy porszívót, meg hajszárítót fogok vinni, a CMR szerint alig 8 tonna súlyban. A rakodás gyorsan lezajlott, hála Istennek, kötözni sem kellett, nem is lehetett, plombálás, fuvarokmányok aláírása és átvétele után nekifeszültem az útnak. Kedd délutáni a lerakóm, hazáig 1400 km, szerettem volna minél többet menni meg aznap, hogy hétfőre hazaérhessek.
Elméletileg akár össze is jöhetett volna, hiszen a pénteki napon alig mentem meg, volt több mint 8 óra vezetési időm meg, a munkaidőm meg meg később járt le, tehát a feltételek adottak voltak. Sajnos, ahogy elindultam, az idő is egyre romlott, előbb eső, később már a hó esett egyre erősebben. Milánóhoz érve a szokásos hatalmas forgalom fogadott, kétszer négy sávon hömpölyög az autótömeg. Ide bármikor ér az ember, mindig ekkora a forgalom. Nem mondom, hogy dugó, mert nem az, de csak lepésben halad a sor, egy jó órán át csak araszolgatunk. El sem tudom képzelni, hova megy éjjel-nappal ennyi ember…
Közben rám esteledett, a hó is erősen esett, mar csúszkáltam néha, volt, hogy ki-ki pörgött a hátsó kerék, és bár volt meg vagy másfél órám, nekiálltam hétvégi pihenőt keresni. Mindenképpen nagy parkolót kerestem, egyrészt az áru miatt, másrészt a komfort miatt, mégis csak három éjszakát kell eltöltenem, nem mindegy, milyenek a körülmények. A harmadik parkolóban végül is találtam helyet, épp akkor állt ki egy kamion, amikor befordultam, így gyorsan betolattam a helyere. Mar kezdtem aggódni, mert 4 óra 12 percnél járt a tachográf. Gyors vacsora, sms a családnak, és eltettem magam másnapra.
Reggel ahogy felébredtem, elmentem körülnézni, és örömmel állapítottam meg, hogy van meg 4 magyar kocsi a parkolóban, tehát nem leszek egyedül a hétvégén. Úgy is lett, három kolléga csatlakozott hozzám, a negyedik az olyan magának való volt, amíg tartott a fagyálló egyik kollégának, addig velünk volt, aztán szépen lassan elszivárgott a kocsijához, nem is nagyon láttuk később. Újdonsült barátaim közül az egyik különösen nagy csákó volt, tipikus kamionos, megannyi sztorival traktált minket álló nap, és ha netán valaki egy másik történetbe kezdett, arra ő mindig rávágta: az mind semmi, ezt hallgassátok meg!
Újabb másfél órán keresztül csak mesélt, csak mesélt… Régi Hungaros volt, állítása szerint a közel-keletet járta anno, bődületes baromságokat is mondott néha, de többnyire színesen, élvezetesen adta elő magát, időtöltésnek jó volt hallgatni, bar néha összenéztünk a többiekkel, és mindenki szemében az látszott, hogy elég volna már… Szegény, olasz cégnél dolgozik egyedüli magyarként, biztos tele volt mar a beszélőkéje. A zavaró csak az volt, hogy vele minden megtörtént mar, ami csak egy emberrel megtörténhet élete során. Volt vadászrepülő pilóta, de tényleg, Kisinyovban tanult, (ennek ellenére a cirill betűt az útlevelemben nem tudta elolvasni) amikor a laptopon Hofit néztünk, ő bedobta, hogy amikor ö fuvarozta a Gézát, mekkora jó arc volt és mennyi borravalót adott, (biztos vadászgéppel) az elit alakulatnál megállapította, hogy az egész partraszállás kamu volt, és Caen környékén sem jártak az amcsik, és kb. a hatodik résznél mar hiányolta a partraszállást a filmből, egyszóval kicsit sok volt a paliból. Természetesen kétszer annyit keresett, mint mi, de kávét is kunyerált egy főzetre valót, cukorja is éppen elfogyott, és az ebedhez is két fej hagymával tudott csak hozzájárulni. Mindegy, nem sajnáltuk tőle, ilyen emberek is kellenek a hétvégi hosszú pihenőkhöz.
Most mindjárt nyolc óra van, jó nagyot ugrottam az időben, mert idejöttek a kocsik közé dumcsizni egy kicsit, és el is szaladt a délután. A rádióban otthonról riasztó híreket hallani, nejem is írta, hogy havat lapátoltak a fiukkal, felek kicsit a holnaptól. Szlovénia tud meg meglepetést okozni, meg a nyugati rész is Magyarban. Mindegy, rajtam nem fog múlni semmi, megyek, ha tudok. Egyszer csak hazaérek.
Ha minden igaz, a következő fejezetet mar magyar földről írom, reményeim szerint. Most meg egy kis Elit Alakulat, és pihi.
Jó éjszakát drágáim, holnap mar beszelünk!
Február 1. 18 óra 05 perc Balatonszabadi-Sóstó M7 autópálya-Magyarország
Majdnem! Mármint majdnem otthon vagyok! Nagyot szaladtam, több mint 800 kilométert nyomtam le. 03.45-kor kezdtem 256798 km-óra állással, és 15.51-kor álltam itt meg,257612-vel. Nem semmi, nem azért mert én csináltam, de új egyéni rekord. Ja és percre pontosan 10 óra vezetési idővel. Mondjuk, ennek a hajszának oka is van, ugyanis kiderült menet közben, hogy elnézte mindenki a lerakó dátumát, velem együtt, és ma 13 órakor kellett volna lerakni Dunaharasztiban. A legkevésbé rajtam múlott a dolog, miután akkor sem érek oda, ha nem nézem el, ugyanis pénteken rakodtam, szombat-vasárnap nem mehettem, és 1400 kilométer volt a táv. Jöttem, amennyit tudtam, úgy volt, hogy jön szembe váltás, aki átveszi a volánt, hogy meg ma lerakhassunk, erre amikor megállok itt az Agip-kúton, hívnak, hogy stornó, pihenjek nyugodtan, mégsem sürgős. Anyjukat! Az mar csak hab a tortan, hogy egy másik kitérőt is kellett tennem idefele, természetesen azt is feleslegesen, úgy volt, hogy egy kollégát fel kell útközben vennem, aztán amikor odaértem, kiderült, a kolléga már rég máshol van…
Mindegy, a lényeg, hogy itthon vagyok, ahogy mondani szoktuk, innen akar haza is toljuk a szekeret. Személy szerint én úgy vagyok vele, ha a GPS kijelzőjén a hátralevő távolság 1000 km alá süllyed, akkor azt mondom: majdnem! Már nem sok van! Most ez a kijelző 153-at mutat, de ebben egy kis kitérő is benne van, mert hazafele kanyarodok, hogy kirakodhassak a kocsiból, így nem kell autóval hazafuvaroztatnom magam Pestről. Maga az út(tudnám, hogy időnként hogy lesz az u betű hosszú…) a rádióban hallott rémhírekkel szemben teljesen nyugodt volt, hó csak az autópálya mellett, meg a földeken-hegyeken látszott. Mondhatni profi módon el volt takarítva mindenhonnan, ahonnan kellett. Hiába na, ahol télen nem szokatlan a havazás, ott ez a természetes. Pedig Olaszban a hétvégén esett vagy 40 cm, Szlovéniában is legalább annyi.
Egész eddig a laptopon szolt a zene, annyira megszoktam mar, hogy azt hallgatom, erre a kúton hallom, magyarul beszél, akkor esett le a tantusz, hogy itt már „tud magyarul” a rádió. Most éppen Chris Rea örökzöldje szól, a Road the Hell. Majdnem bőmből… hadd szóljon! Egész jól szól a gyári BlauPunkt a kocsiban. Közben agyalok, hogy ennem kellene valamit, de nem igazan találok már fogamra, illetve kedvemre valót. Van ravioli konzervem, igazából rá sem birok nézni, pedig nem rossz, de vagy tucatnyit ettem meg már, nincs 1 Euró darabja, (800 gramm) és Krisztián nagy kedvence, neki raktam félre. Van ugyan ekkora babkonzervem, virslivel, füstölt hússal, krinolinnal, ezt meg a középső fiam szereti, meg aztán ettől szinte lobognak a függönyök a kocsiban, így ezt is leszavazom, megy haza. Van édes francia szeletelt tartós kenyerem meg vagy három csomaggal, meg egy félkemény olaszban vett bagett, egyik sem kell. A bagettel holnapra kb. kardozni lehet...Blondy kutya megcsócsálja majd, csak ügyesen kell neki adagolni, úgy hogy macska is lótávon belül legyen. Akkor meg a nyers krumplihéjat is megeszi. Van meg pár konzervem, ilyen-olyan pástétomok, margarin, azt hiszem ma nem vacsorázok. Főtt krumplit ennek szalonnával, lila hagymával, IGAZI kenyérrel. Nos, krumplim van, hagymám is, igaz nem lila, de szalonna nuku. Na meg gáz sem nagyon lotyog a palack alján. Ez is leszavazva. Ezzel a vacsora-kérdés túl is van tárgyalva. Megy haza minden maradék, én meg majd eszek otthon. Tegnap úgyis vacsoráztam…
Időközben beszéltem a családdal telefonon, „családi csomag” van előfizetve, valami haszna legyen már. Jó volt hallani őket, szinte feltöltődtem tőle. Nem úgy a telefonom, annyit dumáltunk, hogy az meg lemerült. Visszatérve a vacsihoz: találtam egy babgulyás konzervet! Asszem mégis eszek pár falatot… csak így „héjában” megmelegítem, ne kelljen mosogatni. Meg vagyok mentve. Szól a NEO FM, mindjárt vacsi lesz, (tetőablak nyitva estere), holnap hazamegyek. Mi kell meg? Pillanatnyilag ez is elég. Kevéssel is beérem.
Jó éjszakát, megjöttem!
Ékezesítve & Képesítve & Szerkesztve: Gamerkiller
