Réges-régen
Az első
Hengelas Dowston távolba révedő tekintettel, egykedvűen állt juhai közt. Máshol járt. Valahol nagyon-nagyon messze, egy másik, csakis a saját elméjében létező valóságban. Ebben a világban más volt minden. Itt hatalma, ereje, gazdagsága és hírneve volt. Délceg tartás, büszke tekintet, királyi nemesség és lovagi hősiesség. Ez jellemezte személyét, saját birodalmában. És szerelem. Igazi, tiszta, hatalmas, örökké tartó és kölcsönös szerelem. Képzeletében épp csókolta volna hőn áhított kedvesét, mikor a külvilágból érkező, keserves szenvedés hangja rántotta vissza őt a kegyetlenül valódi világba. Szürke szélvészként rontott a farkasok hordája a birkái közé s kegyetlen, kíméletlen alapossággal kezdték meg a gyilkolást. Feltépett bőr fájdalmától életre kelő állati sírás, és a hatalmas erejű harapások alatt, idegborzoló reccsenéssel törő csontok vad és őrült zenéje rántotta vissza Hengelast a valóságba. Egy pillanat alatt változott a nyáj védelmezőjévé, bosszúszomjas istenné. Ponttá szűkült pupillákkal és jéghideg fejjel vetette magát a támadókra. Egyetlen fegyvere a juhászbotja volt, de azt olyan hévvel és ügyesen forgatta, hogy azt még a nagy kardforgatók is megirigyelhették volna. Szinte emberfeletti erővel, vakmerően hajszolta magát a küzdelembe. Egyetlen négylábú orgyilkos sem menekülhetett. A csata, mely csak pillanatokig, ha tartott, véget ért. Diadalmasan állt a tetemek felett és úgy érezte: bármire képes. Fantáziája szárnyra kélt, és épített egy olyan jövőt, melyben egy fertelmes fenevadtól, egy előtte még sosem látott gonosztól mentheti meg szerelmét, a világ leggyönyörűbb teremtését. Királyuk egyetlen leányát. Meg akarta tenni eme cselekedetet. Akarata megformálódott, képzelete kristálytiszta képű filmként, lelki szemei elé vetítette elképzelt hőstettét. Érezte az erőt és a színtiszta akarat — mely agyából kilépve, hihetetlen energiával és sebességgel az univerzum távoli mélységeibe fúrta magát — elindult a beteljesedés felé.
Megborzongott. Nem a félelemtől, vagy az iménti, ádáz küzdelemtől, hanem attól, hogy megérezte az idegen, emberen túli erőt. Elméje vizes kutyaként megrázta magát, s ő körülnézett győzelme helyszínén. Öt hatalmas farkas teteme hevert körülötte. Az élet már távozott belőlük, s nem voltak többek, mint szőr, vér és belek. Birkái közül csupán egyetlen darab veszett oda.
A faluban
— Hallottátok? Puszta kézzel szállt szembe a farkasokkal, és leölte őket, bundájukat pedig elhozta, és most cserzi azokat. Azt mondta, ebből lesz az ő ruhája, és hogy álmot látott, és őt farkaslovagnak fogják hívni. Én beszéltem vele, és a hátamon feláll a szőr, ha eszembe jutnak a különös fényben égő szemei. Olyan erő sugárzik belőle, hogy elhiszem neki, mit jövőjéről mondott. Én mondom, ez nem is ember már. Ő többre viszi, mint bármelyikünk!
— Nem kellene megölnünk? Lehet, hogy a gonosz szállta meg, és mindannyiunk vesztét okozza majd. Nem féltitek gyermekeiteket? Máglyára vele, ha rám hallgattok!
— Elment az eszed, Nes! Szembeszállni vele, ki farkasokat öl a két kezével? Én inkább elkerülném nagyívben, és nem állnék akaratának útjába. Inkább gyáván éljek, mintsem vakon rohanjak saját halálomba. Ám, ha akarsz, menj, s én elintézem, hogy temetésed méltó legyen. De ha megfogadod szavaim, csendben maradsz, s élni fogsz, velem együtt. Döntsenek az istenek, s minket hagyjanak. Könyörüljenek rajtunk...
A várban
Rőt-vörös napfény árasztotta el a csendes várudvart. A lenyugvó nap fénye volt ez. Komorságot sugallt, s valami baljósnak az eljövetelét. Az őrök is szótlan kémlelték a nyugati égbolt alsó határát, és érezték, hogy kezdetét vette valami megmásíthatatlan. Királyuk nyugtalanul járt-kelt tróntermében, s tekintetét gyakran, hosszan mélyesztette a haldokló napfénybe. Félt. Féltette országát, népét, családját, de mind közül legjobban a lányát. Az est lassan éjbe hajlott, és ahogy a vörösség csendben elmúlt, úgy tört előre az éji fénytelenség sötét serege. Piciny lámpásként fények gyúltak sorra az égen, s tündöklő tűként szúrtak az éjszaka fekete bársonyába. Csend honolt e tájon.
Az emberi fül számára nem hallható sivítás igázta le a nyugalmas csendet. Kutyák ugattak, vonyítottak fel e csontjaikba vágó, bántó hangra, s minden ízükben reszkettek a rájuk törő félelem zsibbasztó súlya alatt. Nehéz szárnyak suhogása, és földöntúli hidegérzet borzolta a vár magas falain álló őrök idegeit. Nem értették, nem látták a lényt, csupán csak érezték. Hunyorgó szemmel kutatták a csillagporos eget, ám hiába. Szemük semmit sem látott. Hallották, hogy közeledik, s egyenesen feléjük tart, és ekkor megláttak valamit. Pontosabban hatalmas területen nem látták a tündöklő csillagok fényeit. Megszállta őket az iszonyat, és a félelem jéghideg keze marokra fogta mellkasukat, hogy majd’ megdermedt szívük is. Gigantikus döndülés, és a gonosz leszállt közéjük a belső udvarba. Szörnyűséges fejével körülnézett, és vérfagyasztó hangon felrikoltott. Az emberek tehetetlenek voltak. Elméjük megfagyott, s nem maradt bennük erő s gondolat az akarathoz. Nem tudták védeni sem magukat, sem királyukat. A gorgófejű gonosz isten pedig a hatalmas épület belsejébe indult, hogy megszerezze azt, amiért jött. Rianó jégként robbant szét előtte a várpalota hatalmas, nehéz kapuja, ahogy testével bezúzta azt. Feltartóztathatatlanul nyomult előre. Testének irdatlan súlya alatt menthetetlenül roppantak össze a drága szobrok, vértek, bútorok és díszítések. Nem nézett sem jobbra, sem balra, nem törődött semmivel, csak a céljával. És ekkor végre valaki megmozdult. Hősiesen, vakmerően, és mégis teljesen reménytelenül támadt a betolakodóra. Jéghideg acél tépett az eleven húsba, a fájdalom sikolyát csalva e rettenet csúf orcájára. Tátott száj, üvöltő szélvihar kísérte halálba a hőst. Elevenen égett hamuvá egy pillanat alatt. Elenyészett a tűzben, mely láng, eme istentelen lény torkában kélt, s pusztító tűzviharként, bömbölve ragadta halálba a palotaőr testét. Semmi sem állíthatta meg. Odaért a kiszemelt ajtó elé. Lágy, szinte teátrális mozdulattal tolta fejét a szobába. Tekintete megpihent a baldachinos ágyban heverő, csendesen pihegő, még álmában is gyönyörű női testen, s gyöngéden, mint anyamacska a kölykét, szájába vette. Visszavonult. Odalent az udvaron még mindig bénán álltak az emberek. Még egyszer körülnézett, aztán elrugaszkodott könnyedén, s a magasba tört. Némán vitte azt, amiért jött, s a király egyetlen leánya némán szendergett fogai közt.
Hetekkel később jött egy farkasbőrbe öltözött legény. Volt benne valami olyan kisugárzás, erő, hogy az őrök nem merték megállítani. Nem lassított léptein, nem nézett semerre, csak ment előre töretlen lendülettel, egészen a király trónjáig. Alázatosan térdre ereszkedett ura előtt, s belekezdett mondókájába:
— Uram! Hallom, sok jó lovagod és harcosod vallott kudarcot, mikor megpróbálták visszaszerezni orvul elrabolt leányod. Kérésem lenne hozzád. Tudom, nevem nem ismerik, s énekek sem szólnak rólam. Lehet, nem vagyok képzett harcos, de van valami, ami csak bennem van meg. Sokszor láttam lányodat, és én menthetetlenül belé szerettem. Semmi sincs, mire jobban vágyom, mint az ő kezére. Íme, hát ez az erő az, mi kísér és segít majd lányodért. Most, hogy ezt elmondhattam, Te döntesz, királyom: fejemet veszed, vagy kardod s lovad adod, hogy elhozhassam neked leányod?
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
