Napjaink

Az utolsó

A hajnali fény lassan tört utat magának a füstszerű köddel telt völgyben. Gyöngyöző cseppek gyűltek a fák leveleinek hegyén, s mikor már eléggé meghíztak, engedtek a gravitáció csábításának és lágyan hullottak alá a méregzölden hullámzó, dús fűbe. Korai madárfütty és a hulló cseppek csendes koppanásai kísérték a két fiatalembert, kik fázósan, morcosan és térdig csatakosan lépdeltek monotonul a zöld tengerben. Egyikük sem szólt, csak fogyasztották a távolságot némán, miközben gondolataik vad táncot jártak fejükben. Bár szinte reszkettek a leendő felfedezésük sikerének izgalmától, ugyanakkor rettenetesen féltek is. Féltek attól, amit találnak. Úgy hitték, az maga lesz a gonosz, és ők ketten túl kevesek ahhoz, hogy legyőzzék, hogy uralni tudják. Elpusztítani nem akarták — lehet, ha akarnák, sem tudnák —, mert ennek a lénynek a puszta létezése is sokkal nagyobb érték, szenzáció, mintsem, hogy engedjenek félelmeiknek és eltiporják az utolsó, még élő példányt. Gyalogoltak hát tovább, mindenféle kíséret, fegyver és segítség nélkül. Egyedül voltak, de nem bánták. Mert mi van, ha tévedtek? Szégyenteljes lett volna bukásuk és dicstelenné, kilátástalanná vált volna szakmai jövőjük. Ezt pedig nem akarták.

forrás

Felkélt a nap, és ők ekkor léptek ki a fák közül, s néztek farkasszemet a hegy oldalában, tépett sebként tátongó sötét barlang nyílásával. Megtorpantak. Egy hosszú percig még mérlegeltek, meginogtak, tanácstalanná váltak, féltek és döntöttek. Ráléptek a kacskaringós ösvényre és megkezdték — lehet – utolsó útjukat. A réges-régi barlang "előterében" még egyszer megálltak, hogy erőt és akaratot gyűjtsenek elfáradt tagjaikba, elméikbe. Tekintetüket a gomolygó árnyként örvénylő sötétségbe, ebbe a földöntúli éjfekete esszenciába fúrták, s próbálták kifürkészni annak mélységeit és titkait. Érezték az elmúlt idők ódon szagát, a gonosz hidegségét és a mozgást. Valami éledt a mélyben. Valami mozdult. Tudták, hogy értük jön, s ők csak elszenvedhetik, de nem befolyásolhatják a történéseket. Valami hatalmas lépegetett feléjük, tompán, távoli robbanásként dobbanó, lassú lépések zajával. A pillanat elkezdődött, és nem lehetett megállítani. Felnyitották a határt, és most szembe kell nézniük a végzetükkel. A lény gigászi sziluettje apránként bontakozott ki a fokozatosan visszahúzódó sötétségből, és íme: előttük magasodott életük legborzalmasabb, legtitokzatosabb, leghihetetlenebb és — úgy gondolták — leggonoszabb lénye. Az első szó is ekkor hagyta egyikük ajkát, elindulásuk óta:

— Istenem! Hát igazunk volt, és mégis létezik és él. Egy igazi ...

A kezdet
17. kihelyezett, kutató-fejlesztő bázis

A kis csapat lázasan végezte az utolsó simításokat az indulás előtt. Mindannyian kissé irigykedve figyelték az igazgató és fiatal csapattársuk eszmecseréjét:

— Fiam! Ne feledd soha, amire tanítottalak! Segíts nekik, amíg csak lehet, mert ők is gondolkodó érző, ego-val rendelkező lények, csak még gyermekek. Ha vigyázol rájuk, felnőhetnek, s naggyá lehetnek. Egyszer még talán közénk is kerülhetnek. Rajtad áll. De vigyázz, mert köztünk is vannak, kik hatalomra, gazdagságra vágynak, s lehet, hogy utánad mennek. Elmennek oda pusztán azért, hogy uralkodhassanak majdani pártfogoltjaid felett. Vigyázz rájuk! Vigyázz magadra, de mindenekelőtt arra, ki üzent nekünk, aki révén megtaláltuk őket. Teljesítsd a hozzánk érkezett akarat utasításait. Mostantól te is ŐRZŐ vagy. Indulj hát!

Az ifjú belépett a bűvös körbe, agyában kattant a varázs-formula és testét elragadta a tér. Megkezdte utazását a végtelenbe. A hosszú utazást, mely csak pillanatig tartott.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!