2020. április 4., szombat

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Kultúra rovat

DöntÉSkényszer: 1. történet

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Nem azt írom meg, hogy miképp történt, vagy hogyan nem. A valóságunk a szemlélőtől és a mikortól függ.

[ ÚJ TESZT ]

DÖNTÉS

A XX. század első felében, valahol Németországban:

Nem azt írom meg, hogy miképp történt, vagy hogyan nem. A valóságot sohasem érthetjük meg teljesen, és modellt sem tudunk készíteni róla. A valóság - bármennyire is részei vagyunk - mindig változik, és mindig idegen marad. A valóságunk a szemlélőtől és a mikortól függ. A történelem is csak egyféleképpen történt, mégis korszakonként más és másképp látjuk-, tanuljuk. Történhetett volna másképp, akár így is:


(A kép forrása)

Hirdetés

Kora tavasz volt, fázós hideg reggelekkel s szeles délelőttökkel, de a déli szikrázó napsütés, a kora délutáni enyheség már éreztette a jó idő eljövetelét. A kicsiny falu zsúpfedeles házainak tetejéből, kimagasodó kéményekből, egyre-másra törtek az égnek nyílegyenesen a füstoszlopok, a hajnali- még - mozdulatlan levegőben jelezvén, hogy a napokban esőre nem kell számítani. Lassan ébredezett az élet s egyre többen léptek ki házaik udvarára, nekiállni mindennapi teendőjük elvégzésének.

Így volt ezzel az öreg Schwartz is. Elszöszmötölt a reggeli begyújtással, majd nekiállt szerény reggelijének elkészítéséhez. Egykedvűen állt neki a szalonna szeletelésének, lassan, komótosan beirdalta, majd feltette egy lapos serpenyőben a már forró kályhalapra, jól megrakva hagymakarikákkal. Kenyeret is szelt, és megfordította a szalonnaszeleteket. Hirtelen félbehagyta a mozdulatot, szeme a semmibe révedt. Nemrég elhunyt felesége jutott eszébe. Míg élt, minden más volt. Még a reggelinek is más íze volt, hisz azt neje, a két kezével készítette s szeretettel tette elé az asztalra, nap mint nap.

Elhomályosult szemmel kinézett az ablakon, egyenesen a felkelő nap fényébe, és nagy nehezen visszanyelte felgyülemlő könnyeit. Nagyot sóhajtott, levette a tűzről az enyhén pirult szalonnát és nekiállt reggelizni. Gépiesen falatozott s közben gondolatai elkalandoztak, hogy mi lenne, mi lett volna, ha lehetett volna gyermekük. Vagy akár több is. Tán most így öregségére lenne kivel megosztani otthonát, reggelijét s talán nem lenne ilyen fenemód magányos. Mindegy már. Az Úr nem adta meg nekik a gyermekáldást, de nem lázadtak sorsuk ilyetén alakulása ellen. Fölös szeretetük apró kirohanásaiban a környékbeli gyerekek lelték örömüket. Minden suhanc ismerte az „öreg” Schwartz-ékat. Szerették is őket, és gyakorta vendégeskedett náluk, nyári délutánonként kisebb- nagyobb gyerekcsapat. Egyszóval olyankor nyüzsgött a ház az élettől.

Az öreg most azon tűnődött, mit is vétett ő az életben, hogy az Úr nem áldotta meg egy aranyos fiúval? Vajon mire is van ő hivatva az életben? Nem is sejtette, hogy mekkora sanszot, egy hatalmas pillanatot, egyetlen és megmásíthatatlan pillanatnyi döntést, emberek millióinak sorsának eldöntését kapja. Ez az egyetlen pillanat lesz az ő egész életének értelme s milliók halála vagy élete.

Mélabúsan kelt fel az asztaltól, miután befejezte úrinak nem mondható reggelijét s leszedte az asztalt, a maradékot, pedig az udvarra szórta kutyája - öreg barátja s immár egyetlen társa- legnagyobb örömére. Megropogtatta hátát, és úgy döntött, elmegy megnézni, hogy ugyan milyen hidat építenek a falu melletti kis folyócskán át. Elindult hát komótos léptekkel az egyre „forgalmasabb” utcán. Könnyed, néma fejbiccenéssel köszöntve ismerőseit, egyszóval szinte mindenkit.

Nagyokat szippantott a friss levegőből, s meglepve tapasztalta, milyen jól is esik ez a kis testmozgás és a merev dereka is, mintha már nem fájna annyira. Mintegy félórával később kiért a faluból s rátért a városba tartó útra, mely a régi fahíd felé vezetett. Nem értette, miért kell az új híd, mikor még a réginek, sincs semmi baja. Bár egyesek elmondása szerint egyre nagyobb gépeket készítenek, s ezeket már nem bírná el a régi faszerkezet. –Minek ide gépek, meg még nagyobb gépek? – gondolta, s dörmögött a szerinte rossz irányba tartó fejlődés miatt. Így magában dünnyögve bandukolt tovább, mígnem az elágazáshoz ért, és ott elfordult az építkezés irányába.

Mikor meglátta magát az építkezést, elképedve gondolta: - Na bakker, ezt jól eltoltátok. Az emlékeiben megmaradt, gyermekkori csatangolásainak képe ezzel semmivé foszlott. A környék még csak nyomaiban sem hasonlított az egykori tájra. Szinte lebénult a meglepődéstől, de aztán győzött benne a kíváncsiság, s első haragja elpárolgása után egyre közelebb battyogott. Tátott szájjal és gyermeki kíváncsisággal bámulta a hatalmas gépeket s a szervezett, precíz csapatmunkát, észre sem véve, hogy mennyire el is fáradt. Megállt és nekitámasztotta hátát egy éppen használaton kívüli gép hatalmas kerekének, hogy kifújja magát.

Ahogy így nézelődött, szeme megakadt egy - úgy látszik, igencsak - koránkelő fiúcskán. Nem állt tőle túl messze, hiszen ő fent állott a friss földtöltésen, a gyerkőc pedig alatta, a töltés lábánál, így tisztán látta, hogy tátott szájjal lesi a fiú a munkások azon erőlködését, hogy helyére emeljenek egy hosszú oszlopot. Az öreget megmosolyogtatta a dolog, mivel nemrég még neki is tátva maradt a szája a nagy nézelődésben. Belülről járta át az öröm, mely szétáradt ereiben, s egy pillanatra még mintha felesége érintését is érezte volna. Aztán megérezte azt a valamit, azt a megfoghatatlant, s kristálytisztán látta, ahogy elpattan az oszlopot függőlegesbe húzó kötél. Azt is látta, hogy az oszlop, pontosan a gyermek felé dől, és hogy itt az Ő PILLANATA! Csak ő mentheti meg az életét. Megérezte az erőt és nekiindult. Zúgó áradatként, pusztító szélvészként tört előre, meglepődve saját magától a maga számára is, hogy hogyan képes ő erre, 83 éves kora ellenére. Látta a gyermek arcán a rémületet, látta, hogy magától mozdulni, képtelen. Úgy érezte, körötte lelassul a világ, de a távolság szinte még végtelennek tűnt. Lepergett előtte hosszú élete és tisztába jött sorsával, hogy ma itt, az ő élete egyszer s mindenkorra, véget ér.

Kinyújtott karral vetődött s szinte úszni látszott a levegőben. Éppen annyit tudott taszítani a fiún, hogy azt csak súrolta a lezúduló, irdatlan tömeg. Utolsó gondolata, mely egyben búcsúztatta is e földi létből, ez volt: - Hát ez a pillanat, ez a döntés volt életem értelme… - Aztán egy döndülés, már nem fáj semmi… és sötétség. Vége. Sírást hallott. Kinyitotta szemeit és egy gyönyörűségesen szép kertet látott. Megpillantotta feleségét, aki halkan, csendesen, magába roskadva zokogott.

- Mi bánt kedvesem? – kérdezte gyengéden, szinte szavaival ölelve, babusgatva, feleségét az öreg Schwartz. A szeretett nő lassan nyelte könnyeit, majd megszólalt:
- Kettőtök közül neked kellett volna életben maradnod. De Te! Másképp döntöttél. Ez a Te döntésed! – aztán hátat fordított és nesztelen léptekkel, lassan eltávolodott.
A munkások még sokáig, rémült-döbbenten álltak, majd sapkáikat levéve, lehajtott fővel tisztelegtek némán a frissen halt hős előtt…

Bombabiztos bunker a II. világháború táján, valahol Németországban, a hegyek közt:

-És most barátaim! Egyperces néma felállással tisztelegjünk és emlékezzünk Hans Schwartz-ra, ki gyerekkoromban, igazi hősiességgel mentette meg életem! – szólott a vékony, bajuszos férfi, majd egy perccel később a magasba lendítette poharát a többiek felé. Mire a kevés számú egybegyűltek, egy emberként kiáltották:
- Heil Hitler!

Goór László

Folytatás jövő szombaton!

Azóta történt

Hirdetés

Copyright © 2000-2020 PROHARDVER Informatikai Kft.