2019. január 24., csütörtök

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Utazás rovat

Azori-szigetek - élménybeszámoló

Ha szereted a természetet és szeretsz utazni is, akkor nyugodtan felírhatod ezt a helyet a bakancslistádra!

[ ÚJ TESZT ]

4. nap – Harmadik túra: canyoning

Ennek a napnak csak az első fele volt előre tervezve, a program pedig tartózkodásom legmeghatározóbb élményévé vált. Canyoning. Korábban életemben nem hallottam még erről a sportról, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen szó. Tripadvisoron böngészve találtam rá egy canyoning túrára a szabadtéri tevékenységek kategória első helyezettjeként. A vélemények kiemelkedőek voltak róla, mindenki áradozott, hogy mennyire ajánlja, nekem pedig az sem teljesen jött át, hogy mi ez pontosan. Körülnéztem a túra honlapján, de az még mindig nem teljesen győzött meg, illetve a 65 eurós árat is kicsit soknak tartottam egy pár órás programért. Kis gondolkozás után írtam egy érdeklődő e-mailt a cégnek, hogy megtudjam, egyáltalán jelentkezhetek-e erre egyedül felszerelés és mindenféle hasonló tapasztalat nélkül. A válaszból kiderült, hogy mehetek, ha akarok. Akartam. Noha még mindig nem tudtam, mire számíthatok pontosan. A fejemben nagyjából annyi volt, hogy vízeséseken és patakokon fogunk keresztül evickélni. Mivel még sosem próbáltam hasonló sportokat, úgy voltam vele, hogy bele kell vágjak, ha már ott vagyok.

Szokás szerint ez a túra is reggel 9-es indulással kezdődött. A két túravezetőm (Paulo és Bruno) kb. 20 perc késéssel érkezett a hostelem elé, hogy felvegyenek. Ekkor már egy fiatal amerikai pár is volt az autóban, és ezzel teljes is volt a létszám, ugyanis a csapat többi részével a helyszínen (Achada–Nordeste) találkoztunk. A kezdeti gyors bemutatkozás után indultunk is a célunk felé, mindenki nagyon közvetlen és jófej volt. Bruno az indulás után érdeklődően megkérdezte tőlem, hogy: „na és milyen az idő Törökországban?”. Néztem rá kicsit értetlen fejjel, miközben Pablo megsúgta neki, hogy én Magyarországról jöttem. Mint kiderült, a nevem okozott nekik némi kavarodást.

Odaút - Van, ahol busz sáv, van ahol ez.. :D

Ezt csak azért, hogy szemből is látszódjanak, remélem a személyiségi jogokkal nem lesz bajom..

Nagyjából egy óra autózás után megérkeztünk a helyszínre, ahol már várt ránk a csapat többi része. Paulo kiválogatta nekünk a felszerelést és a méretben megfelelő ruhákat, majd elkezdtünk beöltözni. Az öltözék egy neoprén ruhából, egy speckó cipőből, zokniból, sisakból és egy övből állt, amit a biztosításhoz használtunk. A ruha titka, amit még az elején én sem tudtam, hogy nem tudsz benne elsüllyedni, csak lebegsz vele a víz tetején. A vastagsága miatt olyan, mintha nagyobb testfelületen érintkeznél a vízzel, így több vizet szorítasz ki és megnő a felhajtóerő. Az öltözés egészen szenvedős volt, mivel úgy éreztem, hogy ez a ruha legalább 1 mérettel kisebb mint kellene, és hogy sosem fog rám jönni. Végül valahogy sikerült magamra erőltetnem, és bár eleinte kicsit nehéz volt benne a mozgás, egy idő után azt hiszem, sikerült adaptálódni.

Miután minden készen állt, elindultunk felfelé a vízesések melletti kis ösvények mentén. Az első patakon átsétálva egyből telement a cipőm vízzel. Először nem voltam benne biztos, hogy ez normális-e, így megkérdeztem a mellettem haladót, hogy nála is ugyanez-e a helyzet. Az igenlő válasz után egyből jobban éreztem magam. Felfelé menet közben a sziklafalról víz csordogált és a vezetőink mondták, hogy azt nyugodtan megkóstolhatjuk. Így odaálltunk és ittunk belőle, nagyon „tiszta íze” volt. Ez a víz egyébként valahol a föld alól tör elő, és így folyik le a hegyoldalon, szóval nem ugyanaz a víz, mint a patakban. Közben a séta alatt kezdtem el érezni, hogy hasznos lett volna, ha ébredés után jut időm megreggelizni, így viszont kénytelen voltam beérni a tiszta vízzel. Némi séta után elérkeztünk egy nagyobb vízeséshez, ami az első ugrásunk helyszínéül szolgált. Paulo és Bruno persze felhívták rá a figyelmünket, hogy nem muszáj ugranunk, vagy bármi egyéb olyat csinálnunk, amit nem érzünk komfortosnak, azért vagyunk itt, hogy élvezzük a túrát. Szóval: let’s do it. Ez volt az egyik legmagasabb vízesés, amiről ugrottunk (kb. 8 méter magas). Először Bruno ugrott le, hogy biztosítsa a leérkezőknek a terepet. Utána pedig sorban ugráltak a többiek, én pedig utolsóként kerültem sorra. Nem igazán féltem, de azért volt bennem egy ici-pici kétely, hogy biztos nem mehet-e semmi félre. Mikor a szikla szélén álltam, próbáltam megerősítést nyerni Paulótól, hogy biztos-e benne, hogy tényleg semmi sem mehet félre. (Illetve, hogy szerinte át tudom-e ugrani azt az enyhén kiálló szikladarabot, ami alattunk van.) Erre jött a „megnyugtató” válasz, hogy nem lehet semmi gáz. „just step off”. Leléptem és, miközben zuhantam, akkor azért beütött a félelem/adrenalin, persze ekkor már nem volt visszaút. Majd következett a nagy csobbanás és a boldogság, amikor igazán érzed, hogy élsz. Ez az ugrás volt az, amire napok múlva visszaemlékezve (és most is, ahogy írok róla) olyan jó érzés töltött el, hogy kicsit olyan, mintha újra átéltem volna. A csobbanásig azt gondoltam, hogy a speckó ruhánknak köszönhetően nem fog befolyni a víz, de mint kiderült, tévedtem. A víz elsőre kicsit hideg volt, viszont a ruha anyaga egyáltalán nem szívta be a nedvességet, így a hideg víz érzése gyorsan elmúlt.

"Just step off"

A következő ugráshoz lent bemásztunk a vízesés mögé, és azon keresztül ugrottunk bele a patakba. Ahogy átsétáltam a vízesés alatt, a vállamon éreztem a lezúduló víz tömegét, meglehetősen súlyos volt. Innen aztán a patakban sétálva haladtunk tovább, igyekeztünk óvatosan lépkedni. Vezetőink szerint a túra séta része veszélyesebb az ugrásoknál a sziklás terep miatt, így egy rossz lépés is könnyen sérüléshez vezethet. Majd jött még egy kisebb ugrás, aztán egy újabb vízesés, ahonnan nem volt tanácsos ugrani. Túl sekély volt a víz, így nem lett volna túl kellemes az érkezésünk. Ugrás helyett kötélen ereszkedtünk le a sziklafalon, ami szintén pazar élmény volt. Ezután következett még egy kevés séta, patakban siklás, és még 2 vízesésről ugrás. A végére már egészen megszoktuk a dolgot. Ezzel nagyjából el is érkeztünk a kb. 2-3 órás túra végéhez, és mentünk az autóhoz visszaöltözni. Öltözés után kaptunk teát és kekszet, illetve volt még egy kis beszélgetés, majd elköszöntünk a csapat többségétől, és elindultunk vissza Ponta Delgadába.

A visszaúton kellemes diskurzusban volt részünk, beszélgettünk a canyoningról, a szigetről és minden egyébről. Megtudtuk, hogy a túravezetőink itt születtek, nekik az ehhez hasonló sportok az életük. Nagyjából 15 éve csinálják ezt töretlen szenvedéllyel. Bruno életének legnagyobb ugrása egy kb. 20 méter magas vízesésről volt, ami már komoly felkészültséget igényel. Az útról láttuk, ahogy az óceán hatalmas hullámai partot érnek, erre Bruno megszólalt nagy boldogan, hogy az asszony nem fog neki örülni, mert ahogy hazaér, felkapja a szörfös felszerelését, és indul is vissza. Ők így élnek, ezt csinálják nagyjából minden nap, akár dolgoznak, akár kikapcsolódnak. Kiszállás előtt még megosztottunk 1-2 véleményt a honlapjukkal kapcsolatban, amitől szerintünk informatívabb és meggyőzőbb lehet. Nagy lelkesedéssel fogadták az ötleteket, majd jött az elköszönés. Felajánlották, hogy hívjam őket, ha bármi kapcsán kérdésem lenne, mialatt itt vagyok a szigeten. A túra alatt nagyon jó hangulat alakult ki a csapatban annak ellenére, hogy épp csak megismertük egymást. Paulo és Bruno kiváló túravezetők. Nem csak professzionálisak, de emellett végtelenül nyitottak és barátságosak.

A hostelbe kb. délután 1-re sikerült visszaérnem, ahol gyors tusolás után, bár éheztem, de a fáradtság győzött, és egy kisebb pihenőre adtam a fejem. Pár óra múlva elkezdtem összekaparni magam, és böngészni a hostom által ajánlott helyi éttermeket. Épp ideje volt már egy kiadós evésnek. Kinéztem egy jónak tűnő helyet, és a parton végigsétálva elbandukoltam odáig. Az idő közben kifogástalan volt, 20 fokban élveztem a látványt és napsütést. Az étterem érkezésemkor szinte üres volt és meglehetősen sötét (A Tasca). Elsőre a hangulata annyira nem győzött meg, de amúgy rendben volt, és a pincér nem meglepő módon itt is nagyon kedvesnek bizonyult.

Kikötőről készült random kép séta közben..

Valamilyen tradicionális portugál ételt akartam enni, ha már itt vagyok, szóval kezdésnek megrendeltem az első levest (Caldo verde), ami alá oda volt írva, hogy „traditional”. Ez egy ilyen zöldséges leves volt kolbászhoz hasonló darabkákkal. Az ítéletem az, hogy finom volt, bár ilyen éhesen már lassan bármit megettem volna. Közben szerettem volna valami jó bort is fogyasztani, így megkérdeztem a pincértől, mit ajánl. Száraz vörösborból két félét ajánlott, és felkínálta, hogy kóstoljam meg mindkettőt, majd válasszak. Kitöltött mindkettőből kb. fél-1 decit, ami alapján kiválasztottam a nekem tetszőt, majd abból töltött, de a másik kóstolót is otthagyta nekem. Főételnek egy tradicionális portugál szendvicset (Francesinha) rendeltem, ez viszont nem egy klasszikus szendvics, sokkal inkább egy főétel. Ez eredetileg Portóból származik, kenyérből készül, és tartalmaz többek között: sonkát, kolbászt, sertés vagy marhahúst. Mindez pedig ráolvasztott sajttal van lefedve, aminek a tetejére tojást ütnek. Az egész pedig egy ilyen paradicsomos sörös szószban volt krumpli chipsszel tálalva. Meggyőzően nézett ki, és persze ez is nagy adag volt, meglehetősen laktató. Megküzdöttem vele, mire sikerült az egészet legyűrni. Ízre, bár finom volt, de semmi extra, nem lesz a kedvencem.

A szendvics

A kiadós vacsorám vége felé közeledve megcsörrent a telefonom, egy ismeretlen szám hívott és elképzelésem sem volt ki lehet az, de felvettem. Mint kiderült ("hostel" Pedro) hívott azért, hogy megkérdezze, érdekel-e egy esti koncert, mert ha igen, csatlakozhatok hozzájuk. Nagyra értékeltem a meghívását és annyiban maradtunk, hogy ha hazaértem még megbeszéljük. A szállásomra visszaérve Pedro megmutatta, hogy milyen koncert lesz, de végül inkább csak megköszöntem a lehetőséget. Aztán beszélgettünk még kicsit, illetve mondta, hogy este érkezni fog hozzám egy angol lány szobatárs. Ebből végül csak az angol vált valóra, ugyanis egy indiainak tűnő angol emberke érkezett. Alapvetően már az első este is úgy volt, hogy lesz egy portugál szobatársam, de mivel a hostel elég üres volt, így Pedro felajánlotta neki, hogy kaphat egy külön szobát. Szóval az első 3 napban csak egyedül voltam.

Az új szobatárs alapvetően közvetlen és barátságos volt, viszont amit csak később realizáltam, hogy elképesztően sokat beszél, időnként már ismételgetve is magát. Volt egy-egy beszélgetésünk, amiből alig tudtam korrekt módon szabadulni. Az este folyamán kicsit izgatott voltam, ugyanis a következő nap reggelére vártam a 2 napra bérelt autómat. A jogsim viszonylag frissnek mondható, és korábban még sosem vezettem egyedül. Vártam már, hogy a szigeten autózhassak.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.