3. nap – Második túra

Erre a napra egy egész napos vezetett túra volt a terv, ami lefedte a sziget nyugati felén található látnivalók nagy részét. Ezt még itthonról foglaltam, ugyanis mindenképpen szerettem volna egy ilyen kirándulást is, ahol a látnivalók mellett némi információval is gazdagodhatok. Tripadvisoron találtam, az értékelések meggyőzőek voltak, így bíztam benne, hogy nem ér majd csalódás. Most is korán (reggel 9-kor) kellett elhagynom a szállásom, addigra jött értem Pedro (igen, jól számolod, ő már a 3., eddig minden napra jutott egy, szóval ő volt a guide Pedro). Rövid reggelim során (új rekord: 5 perc) megismerkedtem egy fiatal párral Kazahsztánból, akiknek ez volt az utolsó napjuk a szigeten. Kérészéletű ismeretségünk alatt megtudtam, hogy van a közelben egy strandszerű part, amit érdemes meglátogatni, így ezt később ki is pipáltam.

Reggeli után kimentem a hostel elé, és vártam guide Pedrót. Már eltelt kb. negyed óra, és kezdtem gyanakodni, hogy Pedro talán elfelejtett, tekintve, hogy nagyjából egy hónap telt el a legutóbbi beszélgetésünk óta. Eltelt még 5 perc és megérkezett. Gyors bemutatkozások, majd robogtunk is tovább felkapni a többi embert a város különböző pontjain. Pedro nagyon kedves, nyitott és vicces túravezető, bár valószínűleg jó ideje csinálja ezt az egészet, és minden nap elmondja ugyanazokat a szövegeket, poénokat, amiket nekünk, így volt ideje tökéletesre csiszolni. Személyisége már az autóban ülve feldobta a reggelem. Miután teljes lett a „legénység”, elindultunk felfelé első úticélunkhoz, ami egy közeli kilátópont volt (Carväo View). Útközben Pedro mesélt a szigetről, megosztott pár érdekes infót. Többek között megtudtuk, hogy a szigeten nagyjából 160.000 ember, és kb. 2-szer annyi tehén él. A sziget gazdasága többnyire a tehenekre és a halászatra épül. No de ennyit a gazdaságról, szóval haladtunk felfelé a kilátóponthoz, és bár lent teljesen tiszta idő volt, ahogy haladtunk felfelé, úgy csökkent a látótávolság. Megálltunk a kilátónál, kiszálltunk, hogy megnézzük, látunk-e bármit is. Jobb volt a helyzet, mint amire számítottunk, mert néhány zöld mezőre és a város körvonalaira sikerült rálátnunk. Ez egyébként elég jellemző volt, hogy felmentünk egy magasabb pontra és időnként csak pár méterre láttunk el, ugyanis az óceán felől érkező felhők elakadnak a hegyekben.

Carväo view - Valami ilyesmi volt az eredmény

Következő utunk egy erdős völgyes területre vezetett (Lagoa do Canário View), ahol szintén ködös volt a látvány, viszont ez valami leírhatatlan hangulatot kölcsönzött a helynek. Némi erdőben gyaloglás után lesétáltunk egy kis tóhoz, ahol ez a hangulat még intenzívebb volt. Lent Pedro kiáltott egyet, hogy prezentálja a sziklafalakról visszaverődő visszhangot. Ezt nekem is ki kellett próbálnom, noha az enyém nem sikerült olyan „pedrósra".

Lagoa do Canário View - "bejárat"

Az említett tó

Utunk innen a sziget egyik legnevezetesebb látványosságához, a „Lagoa das Sete Cidades”-hez (Lagoon of the Seven Cities) vezetett, ami egy alvó vulkán kráterében elhelyezkedő „ikertó”. A tavak fentről, a kráter széléről egészen különleges látványt nyújtanak, ugyanis a pazar kilátás mellett - noha a képen ez nem nagyon látszik - a színük is különböző (Az egyik tó zöld színű, a másik pedig kék). A különbség oka, hogy az egyik tó mélyebb, így az ég színe tükröződik rajta, a másik pedig sekélyebb, így zöld színben látható. Az alvó vulkán kráterében a tavak közelében található egy kisebb falu is. A kráter szélén a tavakra néző kilátópont mellett néhány éve építettek egy méretes hotelt, gondolták, sok turista szeretne majd ott megszállni a lenyűgöző látvány miatt. Rosszul gondolták. Noha a látvány pazar, a felhők miatt sok esetben nem is látszik, illetve ezen felül nem sok minden van a közelben. Emiatt az emberek inkább a sziget nagyvárosában, Ponta Delgadában szállnak meg. Szóval, az említett hotel kb. 3 év működés után bezárta kapuit, azóta leginkább a természet igyekszik kisajátítani.

Lagoon of the Seven Cities

Az említett hotel

Miután fent kiélveztük a látványt, lementünk a kráterbe, megnéztük közelebbről is a tavakat. Ezeket egy szűk szoros kapcsolja össze egymással, amin egy híd vezet keresztül, így a hídról volt lehetőségünk közelről is szemlélődni. Az itt készült képeken már a színkülönbség is tetten érhető. Innen kicsit továbbgurulva egy kis faluba érkeztünk, ami szintén a kráterben helyezkedik el, közel a tavakhoz. A falu lakossága néhány száz fő. Tartottunk is egy rövid pihenőt, majd robogtunk a következő célállomás felé (View of Escalvado). Ez a kilátópont „must see” kategória, a látvány megfizethetetlen volt, engem jobban lenyűgözött, mint az ikertavak. Az óceán és a partszakasz találkozása már önmagában is pazar kilátást nyújtott, de emellett volt a partszakasztól nem messze egy kis sziget a vízben, így egy egészen impozáns látvány tárult elénk. A kilátáshoz sokat adott hozzá, hogy a fenti szeles és borongós idővel ellentétben itt erőteljes napsütésben volt részünk.

tó zöld

tó kék

View of Escalvado

Innen indultunk tovább az ebéd előtti utolsó célunkhoz, ami a helyi ananászültetvény volt. Ennek érdekessége, hogy ez a világ egyetlen fedett ananászültetvénye. A kinti hőmérséklet ahhoz kevés lenne, hogy a szabadban tudják termeszteni, így üvegházban azonban ránézésre tökéletesen érzik magukat a növények. Körbevezettek minket az ültetvényeken, elmesélték, hogyan termesztik, de ebből nem sok minden ragadt meg. Az ültetvény mellett van egy ülő női alakot ábrázoló szobruk, ennek érdekessége, hogy senki sem tudja mi a története, mivel már ott volt, amikor kb. 150 éve megvették a területet. Van egy helyi ajándékboltjuk is, ahol aztán kb. minden ananászból van, az ananászlikőrtől a női táskákig. A boltban kaptunk egy kis kóstolót az ananászlikőrjükből, ami engem annyira meggyőzött, hogy hazafele a reptérről hoztam is egy üveggel.

Íme a világ egyetlen fedett ananász ültetvénye

Ő pedig a helyi "guard", akit említettem, hogy 150 éve őrzi a területet, illetve most már az ananászokat is.. :D

A likőr után már kellően éhesek voltunk, szóval némi ebéd reményében megcéloztunk egy a Ponta Delgadahoz közeli partszakaszon fekvő éttermet (Pé na Areia). Az ebéd kellemes meglepetés volt. Noha azt tudtam, hogy lesz ebédünk, azt viszont nem, hogy miféle. Gondoltam, túra közben kapunk két szendvicset meg egy banánt és csókolom. Bár ezzel sem lett volna bajom, de végül ennél egy sokkal jobb verzió valósult meg. Az ablak mellett kaptunk helyet, ahonnan kellemes kilátásunk volt a partra és az óceánra. Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni! Kezdésnek, előételként voltak különféle sajtok (sejtésem szerint helyben termelt), kenyerek és szószok. Emellett hoztak nekünk jóféle portugál borokat is. Én és Collin „barátom” egy száraz vöröset próbáltunk meg és azt kell mondjam, elég nyerő választás volt. Collin egy angol nyugdíjas fazon, aki velem szemben ült, így belekezdtünk némi „small talk”-ba. Az ebéd végére a bor fogyásával arányosan sikerült kicsit megismerni egymást, jót beszélgettünk, ami sokat dobott az ebéd amúgy is jó hangulatán. Ez a kis ismerkedés, beszélgetés számomra egészen sokat dobott az ebéd amúgy is remek hangulatán. Az előétel után 3 féle főételből választhattunk, amiből az egyik valami halas pörkölt volt, a másik egy sima csirkés étel, míg a harmadik szintén valami tengeri állatkás csoda. Nos, ezen a választáson sokat nem kellett gondolkodjak, ugyanis gyerekkorom óta nem eszem semmit, ami vízben él, így hát maradt a csirke. A csirkében nem volt semmi extra, finom volt. (Imádom Portugáliában, hogy az adagokat sehol sem sajnálják, nincs olyan, hogy esetleg éhen maradsz. Akkora adagot kaptam most is, hogy alig bírtam leküzdeni.) A főétel után szintén volt választási lehetőségünk 3 féle desszert közül, amikre nem emlékszem már, de én valami csokis történetet kértem. Kiváló döntés volt.

Ez volt a kilátás az ablakból (bocsánat a minőségért, nem kaputelefonnal készült, csak ablakon keresztül... :D)

Ahogy végeztünk az ebéddel, elindultunk hegynek felfelé az utolsó célunk irányába (Fire lake), ami egy újabb kilátópont volt. Egy tavat szerettünk volna megnézni fentről a hegyoldalról, de ez végül elég limitáltan sikerült. Fent meglehetősen felhős és szeles idő fogadott minket, időnként alig bírtam egy helyben megállni, amikor elkapott egy-egy nagyobb széllökés. A látótávolság néhány méterre korlátozódott. Pedro mondta, hogy várjunk pár percet annak reményében, hogy tisztul kicsit az idő és láthatjuk a tavat. Megérte: pár perc elteltével volt néhány másodperc, amikor a felhők ritkultak kicsit és legalább a tó szélét sikerült megpillantanunk. Mivel a tóból nem sokat láttunk, így az nem volt egy nagy élmény, viszont a nagy szél, a gyorsan mozgó és változó felhőzet összességében hangulatos élményt kölcsönzött.

Ezt már nem tudom, hol lőttem, de valahol úton hazafelé..

Innen elindultunk aztán vissza Ponta Delgadaba. Menet közben kiraktuk az embereket a különböző szállodáknál, délután 5 körül én is hazaértem. Némi pihenést követően este kisétáltam a városba, hogy kicsit körbenézzek, erre ugyanis eddig nem sok időm volt. Ponta Delgadát nagyjából 80.000-en lakják, összességében egy szép, hangulatos, élettel teli város sok szűk utcával. A város kellemes meglepetés volt, ugyanis mielőtt idejöttem, azt hittem, hogy ez egy kisebb település, ahol nem sok mindent lehet majd csinálni. Ennek ellenére bőven vannak éttermek, bárok stb. amik közül lehet válogatni. Pedro (ezúttal "hostel" Pedro) még az első napomon adott egy térképet és egy általuk összeállított ajánlott helyek listát, amin felsorolta és pár szóval jellemezte a város különböző helyeit. Ez nagy hasznomra volt, mivel ez alapján választottam 1-2 éttermet és bárt, amikor éppen kellett. Az ekkor megejtett sétám is az egyik ilyen bárban végződött. Séta közben egyébként tele volt az egész város és a kis utcák jó része, ugyanis ez a nap náluk egy keresztény ünnep (Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe). Az utcákon zenéltek és tele volt különféle árusokkal is, illetve rengeteg hot-dogos volt. Egy hot-dogot végül én is bepróbáltam hazafelé, de azt kell mondjam, nem volt meggyőzőbb, mint egy általunk is ismert ikeás darab. A korábban említett bár, bár (haha) korrekt volt, semmi extra, többnyire idősebb emberek voltak, így egy pohár sör után útnak indultam haza. Pár lépés után az utcán valaki a nevemen szólított. Kis döbbenet után realizáltam, hogy nem más, mint Pedro (még mindig hostel Pedro), aki épp egy másik bár előtt iszogatott az ismerőseivel. Kedvesen bemutatott az ismerőseinek, egy pár percet beszélgettünk, aztán elköszöntük és elindultam a szállásra.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!