Rémálom II.
Hősünket végre kiengedték a kórházból. Mindig is jó érzések tölötték el, mikor kijutott egy-egy betegség után, még kiskorában. Mostanában nem betegeskedett annyit, igy a kórház megint mély nyomot hagyott benne. Mivel még napokig nem volt semmi különösebb tennivalója, céltalanul botorkált. Hazament, kicsit bóklászott a ház körül. Nem találta a helyét egyáltalán. Menekült a múlt elől, nem bírta feldolgozni a veszteségeket, amik érték. Elvesztette mindazt, amiért eddig úgy érezte, érdemes felkelni, erőlködni. Akire eddig felnézett, és akit szeretett, mind elfordultak tőle. Szinte teljesen céltalanná vált. Fel és alá járkált otthon, és bár eddig hírből is alig ismerte az unalmat, most szinte a rabjává vált. Racionális gondolkodása azonnal diktálta a következő lépést: sürgősen új elfoglaltság kell. Bármi ami lekötheti. Bármi. Most. Azonnal.
Kinézett az ablakon. Az a tipikus késő téli idő volt, ami még a legnagyobb költő legmélyebb ihletét is egy mozdulattal elsöpri. Afféle semmilyen-idő. A semlegesség legmagasabb foka, amikor semmi sem lehet jó, de rossz sem. Ilyen megáltalkodottul semlegesen baktatott hősünk az otthona körül. Ebben a percben leginkább antihősnek érezte magát, és arról elmélkedett, vajon hogyan lehetséges ilyen mérhetetlenül gyorsan a mélybe zuhanni mindazon magasságokból, ahova hosszas és fáradtságos módon felküzdötte magát.
Próbált aludni, mert az szinte mindig segített. Most az egyszer még ez sem hozott megnyugvást a számára. Felkelt, és tovább matatott, értelmetlen és reménytelen kérdésekre keresve a választ.
Egy váratlan ötlettől vezérelve lement a pincébe, hátha ott a csend és a hűvös segíti a gondolatai elrendezését. Útközben szembetalálkozott a nyávogó macskájukkal.
- Folyton nyávogsz te majom... - mondta bosszúsan.
- A nyááááád ! - Ásitott a macska.
- Ez nem igaz. Te nem tudsz beszélni! Mondd, hogy nem tudsz beszélni! - Szinte kiabált. Kezdte érezni, hogy valami baj van a világgal. Aztán az érzés ahogy jött, el is múlt. A macska békésen nyávogott még egyet kettőt, és ahogy látta, hogy bizony enni most sem kap, el is somfordált. Hősünk utána.
Leért a pincelépcsőn egészen. Kimondottan tágas pince volt, több részre osztva, garázs egy autónak, kazánház, esővíztartály, műhely... sok limlom egy pingpongasztalon. Szórakozottan beletúrt egy halom ócska tankönyvbe. Még talán harmadikos korából maradtak. Kicsit játszott az egyik otthagyott pingponglabdával. A labda végül elgurult, ő utánasétált.
Ekkor döbbenten vette észre, hogy eltűnt a garázs. Az autóval együtt. Egészen pontosan nem oda jutott vissza az ajtón ahonnan bejött. Eszébe jutott egy régi film, ahol az ajtókat újra kinyitva azok máshova vezettek. Gyorsan elhátrált az ajtótól, megnézte alaposan a pingpongasztalt, majd egy határozott mozdulattal behúzta a nehéz fémajtót. Az ajtó magától becsukódott, anélkül, hogy a kilincshez ért volna, majd nem mozdult.
- Semmi baj, a lépcső úgyis ezen az oldalon van. - Gondolta hősünk. Ezután artikulátlan ordítást hallatott, ahogy észrevette, hogy a lépcső hűlt helyén egy üres sarok van. Lépcsőnek mindenesetre nyoma sincs.
- Lépcsők nem szoktak eltűnni. No de sebaj, van egy ajtó a garázs másik végén, ott alighanem kijutok.- Mondta most már fennhangon, mert a csend és a rémület kezdte fojtogatni, ahogy konstatálta: nincs lépcső. A jól bevált rutin most az egyszer lépcső híján nem működött. Elindult az említett ajtó felé, és ekkor tényleg megijedt.
Ahol valaha a családi autó állt, most egy ősréginek tűnő, korhadó fa alkalmatosság állt. A garázs is átlényegült jéghideg kőfalakkal határolt, alacsony helyiséggé. Egy középkori várat idézett az összhatás, és bizony nem volt valami bizalomgerjesztő.
Történetünk főszereplője közelebb lépett a gyanús fa alkalmatossághoz. Egyre kevésbé tetszett neki a dolog, mert felfedezett két vastag fém bilincset, amik a fához voltak szögezve, és undok sápadtvörös foltokat, amiket látván a felismerés szinte késként hatolt az agyába: Ez bizony vér!
